FILMKRITIKA – Mi történik akkor, amikor egy normális, jó kedélyű afroamerikai család hétvégi nyaralóját váratlanul egy „másik” ellenséges család szállja meg? Az idézőjel nem véletlen, ugyanis a „másik” család valójában nem más, mint a család tagjainak rémséges klónja. A Tűnj el!  című film rendezője, Jordan Peele ismét hátborzongató filmet alkotott…

Mi az, amitől egy igazán elgondolkodtató horror jobban a moziszékhez tud szögezni minket, mint a műfaj egy félelmetesebb, de átlagos mondanivalóval bíró társa? Mitől működik jobban a Mi, mint más, hagyományos horrorfilmek? Mert kétség nem fér hozzá, hogy a Mi fanyar, groteszk fekete humorban, kőkemény horrorisztikus, paráztatós jelenetekben és egyben elgondolkoztató tartalomban is leiskolázza.

Vakáció mindenkinek…

A Wilson-család tagjai egyszerű, hétköznapi emberek: Gabe (Winston Duke), a férj vidám fickó, kicsit élvhajhász, kicsit szeleburdi, de azért jó arc, a két gyerek Zora Wilson (Shahadi Wright Joseph) és Jason Wilson (Evan Alex) is vidám, jólelkű kölykök, és a főszereplő anya, Adelaide Wilson (Lupita Nyong’o) is rendben van, csak neki van egy mély traumája, amelyet gyermekkora óta hordoz magában és amely szorosan kötődik a film központi szálához…

Egy darabig minden rendben is menne a nyaralásuk során, ám a legelső este megjelennek saját klónjaik, egy ollóval a kezükben és fenyegetően, hörögve, nyögdécselve beszélgetnek csak saját „alter-egóikkal”, kicsit sem burkolt fenyegető szándékkal. Az is elég hamar kiderül, hogy Adelaide alteregója szorosan kötődik egykori gyerekkori traumájához.

Innentől kezdve válik a film remekül adagolt feszültségű horrorrá, amelyben a Wilson-család kétségbeesetten próbál menekülni saját rémisztő „másolatuk” elől, időnként szembe is szállva velük. Később „mások” is megjelennek a porondon és ezáltal a Mi némiképpen emlékeztet olyan klasszikusokra, mint a 24 nappal később.

A „Mi” sötét énünk…

A film természetesen a véres horror mellett filozófiai üzenetet is tartalmaz, amely nem annyira egyértelmű, mint a rendező korábbi filmje, a Tűnj el! esetében. Míg a Tűnj el!-ben a rasszizmust ostorozta a film egyfajta groteszk horroron keresztül, addig a Mi inkább az emberi viselkedésről, illetve sötétebb énünkről mutat szintén karcos, Grand Guignol-szerű görbe tükröt a rendező – legalább is, így is értelmezhető.

Ez részben jobban, részben rosszabbul működik, mint Jordan Peele előző filmjében. Jobban, mert az üzenet kifinomultabb, kevésbé „szájbarágós”, viszont az érem másik oldala, hogy nem is annyira egyértelmű, mit akar nekünk a rendező elmondani. Nem egy misztikus David Lynch-alkotásról, vagy a Ragyogásról van szó, amelyeknél szinte a műfaj kötelező velejárója, hogy ezerféle magyarázata van a rendező művészi mondanivalójának, hanem a művészi eszközök tekintetében egy letisztultabb, egyszerűbb, kevesebb réteget tartalmazó, helyenként szándékosan „olcsó” eszközöket használó, csak részben pszichológiai horrorról. Éppen ezért talán zavaróbb, hogy a film fő mondanivalója annyira nem tiszta, mint a Tűnj el!-ben.

Ez az azonban csak film egyik, kicsit negatívabb aspektusa, a Mi összességében egy remek filozofikus horrorfilm, mely egyszerre paráztat és borzaszt el a horrorjelenetei kapcsán és ösztönöz mélyebb gondolatokra.

-BadSector-