TESZT – Ezúttal egy Metroidvániáról van szó, ami régebben a Kickstarteren is megfordult, és stílusilag valahol a 2D-s Souls-játékok közé tartozik, mint például a Salt & Sanctuary is.

A középkori katolicizmus ábrázolásával próbálkozó játék ahelyett, hogy történelmileg hiteles kíván lenni (mert minek?), inkább az erőszakra kanyarodik rá, majd valamelyest driftelve lemegy a rázókő mögötti fűre, hogy onnan visszajöjjön. Tehát: korrekt játék a Blasphemous, feltéve, ha rendelkezünk kellő számú nyugtatóval és/vagy nem vágunk tönkre semmilyen hardvert sem a halálok révén.

Alap

A Blasphemous alapjait már több évtizede láthatjuk a játékiparban. A Metroid által elindított nesze, elindulsz, és sok szerencsét kitalálni, hogy merre és hogyan formulát ugyanis ötvözi a Castlevania játékokban látott tempós harcokkal, amik ráadásul nagy nehézségi szintet kínálnak (például a SNES-re kijött Dracula X, na az egy jó példa rá). Ilyen műfajú (ámbátor nem STÍLUSÚ!!!) játékot az utóbbi években számtalanszor láthattunk – legutóbbi ilyen, nagyobb hírverést kapó példa rá a nem-Castlevania Bloodstained: Ritual of the Night. Stílus: nos, igen, ennek a játéknák az van, mégpedig dögivel. Ez a pixeles művészeti stílus nagyon kiemelkedő, sőt, haláli, mégpedig szó szerint értelmezve. Megfelelően sötét atmoszférát teremt, aminek köszönhetően meglepően kidolgozott, ám sajnos nem olyan színes, így a gyakran látott vörös szín mellett (erőszakból adódó vér, Watson) főképp csak a barnát, a feketét és ezek kombinációja fog feltűnni képernyőnkön. Ha ettől eltekintünk, vessük szempárainkat az animációra, ami után elismerően bólogathatunk, mert igen, ezek is nagyon jól sikerültek.

A harc pedig szintén elfogadható (ám talán valamelyest lassú, ahogy a mozgásunk is…?), igaz, valamelyest egyszerűnek nevezném, és mégis kellemes látni és átélni, ahogy kikerüljük a támadásokat és kihasználjuk a számunkra igencsak rövid ideig nyitva álló „ablakot” a visszaütésre. Ezt nem nagyon lehet betűkkel definiálni, ezt tapasztalni kell, és ha kezdünk fejlődni, akkor se nagyon gondoljuk azt, hogy hatalmas lépéselőnybe kerülünk az ellenfeleinkkel szemben, ugyanis az obligát skillfa (az utóbbi két hét során elkövetett 5 vagy 6 bűntettem, akarom mondani írásom során mintha ez a kifejezés állandóan előkerült volna) révén bizony bójafejű karakterünk (akinek angolul a neve The Penitent One, magyarul A Bűnbánónak lehetne megfelelően fordítani…) nem biztos, hogy ügyességünk nélkül lépést tud-e tartani, de kis odafigyeléssel, tapasztalattal, és opcionálisan nyugtatókkal megtehetjük, és ha ez sikerül, akkor még jobban elmerülhetünk a vallásos világban, és ilyen megközelítéssel rendelkező játékot hirtelenjében nem is tudok felhozni, így ebben a tekintetben megfelelően egyedi produktum lett a Blasphemousból.

Állítmány

A vallásos környezet (és az ebben a konstans módon az emberi szenvedésre – ezzel össze tudok kapcsolódni – való utalás) és a durva mozdulataink mellett még nem említettem a soundtracket, ami ÖNMAGÁBAN túlzottan minimálisnak tűnhet (ezért nem is ajánlom a YouTube-os meghallgatást), de hangulatot teremt a játékon belül, így a célját eléri. A felszín jó, ám a mélység hiánya már nem. Hadd fejtsem ki, hogy mire célzok. Nem, nem arra, hogy a gyógyító mozdulatunk talán nevetségesen lassú.

Arra inkább, hogy szerintem laza egy fegyver van az egész játékban, és emellé olyan hű de sok mozdulatunk nincs, így maximum azok fejlesztésében, esetleg a nagyon elszórt és talán a két számjegyet meg sem ütő spellek számában merül ki a játékmenet, ami így korlátoz, mégpedig talán túlzottan is, így lényegében előre meghatározott módon KELL játszani, ami nem jó. Őszintén, itt bukott egy pontot a The Game Kitchen, egy spanyol csapat játéka. Komolyan megkaphatott volna egy nyolcast is, ha egy kicsit bővebb lett volna.

Tárgy

Úgyhogy a Blasphemous egy hetesnél feljebb nem jut, ugyanis a jó dolgai nem olyan erősek, hogy kiváló alkotásnak nevezhessem a Team 17 kiadásában megjelent Metroidvaniát. A történet, a stílus, a soundtrack és a szenvedélyesnek tűnő harc mellett ugyanis ott van az, hogy nem nagyon engedi a játékost elengedni a fantáziáját, és talán nem is olyan egyszerű az egész (ez nem negatívum), viszont a végére már talán csukott szemmel is használni tudjuk a fegyverünket. Szóval dír feleim, a harci helyzet az, hogy ez a játék a vizualitás oltárán feláldozta a mélységét, és így csak egy szép, de nem szép EMLÉKŰ történetet kapunk. A sok, egyedi halálanimáció és a kivégző mozdulataink nem viszik el a hátán a tempót, ugyanis az nem teljesen van jelen, holott annak van talán hirdetve. Így csak egy hetest kap, és vásárlásra nem nagyon ajánlanám. A Bloodstained: Ritual of the Night ajánlott vétel a műfajban (és talán most már a Nintendo Switchen is megfelelő teljesítménnyel fut…). A Blasphemous nevéhez méltóan tehát az lett mint Jos Verstappen Palik László szerint az F1 Kanadai Nagydíján 2000-ben: Istenkísértés.

-V-

Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patreon adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!

Kiadó: Team17

Fejlesztő: The Game Kitchen

Stílus: Akció, kaland

Megjelenés: 2019. szeptember 10.