FILMKRITIKA – Bár az új Kampókéz bevezet néhány történeti ívet, amit sajnos nem fejt ki teljesen, mégis tele van kísérteties képekkel, nyugtalanító horrorral és elgondolkodtató témákkal. Kár, hogy az egész mégsem áll össze egy teljes, kielégítő történetté.

A horror műfaja, ha teljes mértékben kihasználjuk a benne rejlő lehetőségeket, számos téma feltárására használható. Az 1992-es Kampókéz ezt tette Chicago osztálykülönbségeit és a rasszizmust illetően. Ahelyett, hogy a 2021-es azonos című filmből – amelyet a világjárvány miatt a 2020-as bemutatóról elhalasztottak – remake-et csinálnának, Nia DaCosta Kampókéz című filmje, amelyet Jordan Peele és Win Rosenfeld mellett rendezett és írt, egy olyan folytatásban viszi tovább a történetet, amely még jobban lehámozza az első film témáinak rétegeit. Vizuális szempontból a Kampókéz gyönyörűen van fényképezve, a tükrök és a világítás atmoszférikus használata mesterien segíti a történetmesélést, miközben a nyugtalanságot és a horrort fokozza.

 ’77-ből indul

A Kampókéz a chicagói Cabrini Green lakótelepen kezdődik. 1977-et írunk, és a zsaruk egy Sherman Fields (Michael Hargrove) nevű férfit keresnek, aki szerintük borotvapengéket rakott cukorkákba. Ami vele történik, befolyásolja a film további részét és a Kampókéz mitológiáját, egy természetfeletti lényt, aki embereket öl, ha ötször hívják, miközben tükörbe néznek. Ugorjunk előre a 2019-es Chicagóba: Brianna Cartwright (Teyonah Parris) művészeti kurátor és művész barátja, Anthony McCoy (Yahya Abdul-Mateen II) egy előkelő emeletes lakásban élnek.

A dzsentrifikációról beszélgetnek, miközben némi bűntudatot is éreznek, amiért fényűző életet élnek, körülvéve Cabrini Green mára elhagyatott lakóházainak maradványaival. Amikor meghallja az első film főszereplőjének, Helen Lyle-nak a történetét, Anthony Cabrini Green múltját (amelynek nagy részét a Colman Domingo által alakított William Burke keretezi), a környék rasszista múltját és a Kampókéz legendáját kutatja, aki bosszúból visszatér, miután megidézik.

Vizuálisan izgalmas

DaCosta izgalmasan használja a tükröket és más tükröződő felületeket, a rendező minden alkalmat megragad, hogy bemutassa a tükröződéseket, néha árnyékként, és Anthony múltjának hátborzongató mivoltát, amely szó szerint visszanéz rá, és arra kéri, hogy küzdjön meg vele. A tükröződéseket a karakterek vizsgálatára is használják, és a vér és a kiontott erőszak felemelését szolgálják. Kampókéz sok támadása a perifériás látáson kívül történik, és ahogy a nézők lélegzetvisszafojtva várják, hogy lecsapjon, a körömrágó várakozás, hogy mikor (és néha, hogy megtörténik-e), minden jelenet feszültségét és borzalmát fokozza.

Mivel ez Kampókéz az első filmben történt események folytatása, a végéhez közeledő nagy leleplezés nem ér el akkora csattanót, de Abdul-Mateen II olyan jól közvetíti az érzelmi sokkot, hogy az ettől függetlenül megmarad. Az árnyékművészet használata a különböző történetek elmesélése során szintén kivételes, és tovább fokozza a nyugtalanító tragédiákat. Itt a Kampókéz erőszakossága bosszúállás, egy mitologizált entitás, aki közösségének védelmében kel életre.

A művészet megkérdőjelezése

A Kampókéz reflektorfénybe állítja és megkérdőjelezi a művészetet – ki készítheti, ki profitál belőle, és hogyan veszhet el a fekete művészet megértése a fehér kritikusok által, különösen azért, mert az utóbbiak elvárják az előbbiektől, hogy bizonyos típusú műveket nyújtsanak, amelyeket ők „jó” művészetként érzékelnek. Művészként Anthony fájdalmas képeken dolgozik, többek között egy akasztófákat ábrázoló műveken, és emiatt ünneplik. Amikor valami váratlant és mást csinál, a művei klisévé válnak Finley Stephens (Rebecca Spence) műkritikus szemében. Egészen addig, amíg az erőszakos halálesetek meg nem történnek, és a műkritikus érdeklődését fel nem keltik megint Anthony munkái a gyilkosságokkal való kapcsolatai révén. Ennek érdekében a film kommentálja azt a sok műalkotást, amelyet a fekete traumák fegyverként való felhasználása és kizsákmányolása miatt tartanak fenn; csak ezután ünnepli sok popkultúra-kritikus és díjátadó szervezet, még akkor is, ha nincs mondanivalója.

Az az elképzelés, hogy Anthony nem függetleníthető attól, ahogyan a művészeti világ felsőbb rétegei látják a munkáját, elgondolkodtató, és a film átgondoltan boncolgatja annak rétegeit, hogy ez mit jelent. Ez az egyik legérdekesebb aspektusa a történetnek, különösen az, hogy hogyan kapcsolódik vissza a Kampókézhez, a faji igazságtalanságokhoz és ahhoz, hogy ez hogyan befolyásolhatja az ember munkáját. A Kampókéz a művészetet is felhasználja a kívülállóság érzéseinek tükrözésére, a film vizuális elemei gyakran hatásosabbak és szuggesztívebbek, mint maga a párbeszéd.

Elvarratlan szálak

Talán az egyik fő probléma a filmmel kapcsolatban azonban az, hogy több történetet is bemutat, de csak néhányat fejt ki. Például Brianna története kevésbé van kidolgozva, miközben egy flashback mutatja be a nézőknek a saját gyermekkori traumáját, ami a jelenben is hatással van rá és a munkájára. A Kampókéz története nem mélyed el tovább ebben, csak felvillanásokat nyújt a múltjából, anélkül, hogy tovább tárná fel a régmúlt eseményeit. Ez a történet túl későn történik ahhoz, hogy teljes mértékben kihatással legyen a film történéseire. A Kampókéz több témával is megküzd, amelyek közül néhány a felszínen marad, mivel megpróbál többet zsonglőrködni, mint amennyit másfél óra alatt kezelni lehet. A film az 1992-es Kampókézben először bemutatott történet folytatása, és bár a történet kétségtelenül megállja a helyét, a film néha megbicsaklik abban a törekvésében, hogy a múltra reflektáljon, miközben a jelenre összpontosít.

Ennek ellenére azok a nézők, akiknek tetszett az eredeti Kampókéz, sok örömüket lelik majd DaCosta folytatásában. A film erőssége a rendkívüli vizuális palettában rejlik, a rendező a művészet, a tükröződések és az árnyékok használatával emeli a történet számos témáját, és a nézőnek sok gondolkodni valót és boncolgatni valót hagy maga után. Bár a végére sajnos sok történetszál elvarratlan marad, a Kampókéz kísérteties és vizuálisan lenyűgöző, mélységet ad, miközben tovább viszi az évtizedekkel ezelőtt kezdődött történetet.

-BadSector-