TESZT – Állandóan pörgős, kombókkak dúsított, non-stop hentelős akció, és egy nagyon laza, anime módon jóképű démonvadász hős, akit lehetetlenség elpusztítani, lévén isteni eredetű: ez a japán Capcom Devil May Cry sorozatának állandó receptje. A Devil May Cry mindig is a konzoljátékok hatalmas sztárja volt. A most megjelent Devil May Cry 4 Special Edition a nyolc éve megjelent Devil May Cry 4 grafikailag felturbózott remakeje, amelyben öt különböző karakter közül választhatunk: Nero, Dante, Trish, Lady és Vergil, illetve megkapjuk a „Legendary Dark Knight” játékmódot is, amely korábban csak a PC-s verzióban szerepelt? Vajon ennyi elég ahhoz, hogy ismét „megríkassuk” az ördögöt?

Érdekes „karriert” futott be a Devil May Cry 4 azóta, hogy a Capcom legelőször bejelentette, 8-9 évvel ezelőtt. Az eredetileg a még előkészületben lévő PlayStation 3-ra exkluzívnak szánt DMC 4-et a rajongók felhördülésére, Xbox 360-ra is kiadta a japán cég 2008 januárjában, majd nagyjából fél évre rá, júliusban boltokba került a PC-s verzió is. A PC-s port meglepően jól sikerült – különösen az előző, rettenetesen tré DMC 2 és DMC 3 PC-s verziók tükrében.

Hét év után megjelent a PS4-es Special Edition, amely idén már a Capcom harmadik remasterje a Resident Evil HD és a DMC: Devil May Cry Remastered Edition után.

Dante pokla…

Ennyi bevezető után illendő lenne egy kicsit a sztorival is foglalkozni, ugyanis ezúttal erre sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a készítők. Aki nem lenne képben Devil May Cry ügyben, annak elregélem, hogy a sorozat főhőse Dante, a szőke és rendkívül macho, szuperképességekkel rendelkező eredetű démonvadász, akivel részről részre kellett szembeszállnunk a különböző démonok egész hadseregével.

Dante maga is démoni származású: egy Sparda nevű kreatúra fia, aki annak idején fellázadt a démoncsászár ellen és legyőzte a hadseregét. Hősünk anyja ember, akit démonok mészároltak le, ezért Dante megesküdött, hogy minden túlvilági szörnyeteget elpusztít, aki az útjába akad. Éppen ezért zsoldosnak csapott fel és a jól fizető vevői számára írtja zsákszámra a démonokat.

…és a démonkezű Néró

Éppen ezért hatalmas felhördülést okozott, hogy a Devil May Cry 4-ben nem Dantét, hanem egy új beszédes nevű hőst, az ifjú Nérót fogjuk majd irányítani. A rajongók nyomására azonban végül a készítők beadták a derekukat és Néró mellett jó pár pályát szenteltek az jó öreg Danténak is.

Nerónak egyébként éppúgy semmi köze a híres véreskezű császárhoz, mint amennyire Danténak sem az Isteni színjáték szerzőjéhez. Néró feltűnően hasonlít Dantéra és ruhája is szakasztott olyan, mint a démonvadászé, ám az új hős karja állandó kék fénnyel sugárzik.

A játék rendkívül látványos intrójában Néró az operaház felé siet, ahol a Kard rendje (melynek Néró is tagja) éppen egy ceremóniát tart. Az ünnepség során Néró szerelme, Kyrie énekel angyali hangján és időnként oda-odapislantva hősünk hűlt helyére a nézőközönségben, szomorúan konstatálja, hogy Néró már megint elkésett.

Néró végül megérkezik, de egyszerűen nem bírja elviselni az unalmas, képmutató ceremóniát és már lépne is le, amikor az üvegtetőt széttörve megjelenik Dante és meggyilkolja Sanctust, a Kard rendjének ősz, szakállas vezetőjét. Mivel Néró fenyegetve érzi szerelmét ezért párbajozni kezd Dantéval és így ismerkedhetünk meg a játék irányításával is az első, tutorial részben.

Anime story system

A sztori később nem okoz majd óriási meglepetéseket, de azért találkozunk egy-két viszonylag érdekes és meglepő, vagy drámai fordulattal. A párbeszédek elég teátrálisak, ahogy azt az anime filmekben és hasonszőrű játékokban megszokhattuk, viszont az átvezetők olyannyira látványosak, hogy ez még szerintem a japán rajzfilmek iránt nem túlzottan lelkesedő egyéneket is felvillanyozza.

A játék eléggé komolyan veszi saját magát, viszont találunk benne épp elegendő szellemes momentumot ahhoz, hogy ne unjuk halálra magunkat a sztorin. Talán egyetlen olyan facepalm jelenet volt, amikor tényleg a fejem fogtam, hogy „jaj, srácok, ezt nem kellett volna”: az a rész, amikor Dante tangótáncosnak képzeli magát. Összességében azért a sztori igen ütős és sokkal jobban érdekelt, mint az előző DMC részekben.

Védekezzen az ördög!

Az eddigi részekben a védekező taktikázás nagyon nagy szerepet kapott és ez bizonyos szempontból kicsit a hack’n’slash élvezetének kárára is ment. (Persze nem volt muszáj védekezni, csak akkor jól elkenték Dante száját.) Ebben a részben szerencsére már sokkal agresszívabban nyomulhatunk és ebben nagy szerepe van Néró kék karjának, amellyel a legtöbb démont és ellenséget könnyűszerrel megragadhatunk, és bizonyos esetekben ide-oda is lóbálhatjuk, illetve a földhöz vághatjuk őket.

A démonkézzel meglepően könnyedén és persze rendkívül látványosan tudunk érvényesülni, – olyannyira, hogy hajlamos voltam leginkább ezt a képességet használni. Természetesen emellett van kardunk és pisztolyunk is, ahogy azt már eddig is megszokhattuk szóval a DMC sorozatból trademarkká váló kardozós-lövöldözős játékmenet ezúttal sem hiányzik. Mindhárom fegyverhez kötődően rengetegféle új képességet tudunk megtanulni, és ezeket a földön és a levegőben egyaránt véghez tudjuk vinni.

Vér és kristályok

Aki nem szokta meg ezt a fajta játékstílust, az eleinte talán kicsit idegenkedni fog ettől, de a játék során aztán szép lassan bele fogunk jönni az irányításba és hatalmas élvezet lesz szétszedni a démonok hadseregét.

Itt jegyezném meg, hogy az irányítás megtanulásának folyamata az eddigi részekhez képest sokkal gördülékenyebb – viszont annyira azért nem profi, mint a DMC: Devil May Cry-ban. Az új kombókat szép lassan tanuljuk meg, így könnyebben is tudjuk memorizálni, mint korábban. Csakúgy, mint eddig, ezekért lélekkristályokkal kell fizetnünk, ám a játék rendkívül szimpatikus megoldása, hogy ha nem tetszenek, akkor ezeket el is „felejthetjük”: ilyenkor visszakapjuk az elhasznált kristályokat. „Ha nem tetszik a kombó: visszafizetjük a kristályait!” – tisztára olyan, mint egy szupermarketben látható hirdetés…

A mozdulatok egyébként – ahogy azt megszokhattuk – igencsak véresek és látványosak és bár annyira nem szadisták, mint egy Ninja Gaiden-ben, azért itt is megvan a varázsa, ahogy szinte repülve és táncolva cafatokra szabdaljuk, vagy magunkhoz rántva ide-oda pörgetjük a démonokat.

Szép kék kéz

Nérónak egyébként viszonylag kevés harcmozdulata és fegyvere van, viszont a devil bringer (a kék démonkéz) annyira élvezetes, hogy ezt el fogjuk nézni neki. Olyannyira király a démonkéz, hogy amikor nagyjából a játék közepénél Dante visszatért, akkor kicsit elkedvetlenített, hogy már nem használhattam. Be kell vallanom: kicsit „overpowered” is ez a lehetőség, így ennek hiányát a nehézségi szint terén is meg fogjuk érezni. Ugyanakkor Dantéval sokkal többféle és látványosabb harcstílust, fegyvert és kombót használhatunk, így a jó öreg démonvadászra való váltás sem okoz egyáltalán csalódást.

Az állandó hentelés mellett külön élményt jelentenek a nagyon jól kidolgozott, rendkívül élvezetes boss fight-ok. A főszörnyeknél igencsak beindult a készítők fantáziája: többek között egy hatalmas, négylábú, szarvas démont, egy gusztustalan békára hasonlító szörnyet, egy gólemszerű kőbehemótot kell elintéznünk. A harcnál mindig ki kell találnunk a megfelelő taktikát, tehát nem elég csak csépelni a bossokat ahhoz, hogy végre kiterüljenek.

Használd a fejed is…

Ahogy azt az előző részekben, vagy más TPS-ekben megszokhattuk, itt is találkozni fogunk különböző puzzle-részekkel is. Ezek általában véve még a Tomb Raiderek nehézségi szintjét sem ütik meg, a legtöbbször mindössze annyi trükk, hogy meg kell találnunk a megfelelő gombot, amely valamilyen ajtót kinyit számunkra, vagy lelassítja az időt. Őszintén szólva egyiknél sem éreztem azt, hogy: „hú, de kár lett volna, ha ilyesmi nincs a játékban!” – inkább csak olyan kötelező jelleggel suvasztották bele, hogy ne kelljen óraszámra kaszabolni a szörnyeket.

Amikor nem csak ördög, hanem én is „sírtam”

A puzzle részek mellett nem hiányoznak a platformon ugrálós elemek sem. Ezek egy részénél kicsit Indy ostorához hasonlóan kell használnunk a devil bringer képességeit, átlendítve magunkat a szakadékokon, vagy akár a pálya egyik részéből a másikhoz ugorva. Ez tényleg nagyon fun, és feldobja kicsit az állandó mászkálást.

Sajnos nem hiányoznak a hagyományos ugra-bugrálós részek sem, ezeknél pedig gyakran eléggé frusztráló a fix kameranézet. Ráadásul nem elég, hogy ilyenkor nem forgathatjuk nézetet úgy, mint a hagyományos TPS-eknél, hanem még azzal is kellemetlen meglepetést okoz a játék, hogy ugrás közben forgatja el a kamerát, így gyakran előfordult, ahogy ezért estem vissza több szinttel mélyebbre. Gondolhatjátok, hogy milyen gyakran emlegettem ilyenkor a nagyszerű japán fejlesztők derék szüleit…

Az ördög a részletekben

A játék már konzolon is igen jó grafikát nyújtott, a PS4-s verzió lehetőségeit kiaknázva a korábbi látványvilág még inkább szépült. A gótikus stílusjegyeket felöltő helyszínek igen csak hangulatosak, akár az ódon kastélyokat, baljós, sötét erdőket, vagy a világosabb, napsütéses, végtelenül részletes városi helyszíneket nézzük.

Bár a játék elődeihez híven igencsak szürreális, ugyanakkor a realizmus elemek sem hiányoznak a különféle pályákról: az utcákon például romos házakat, elhajlított utcatáblákat, széttört üzleteket láthatunk – ahogy azt egy démonok által lerohant városkáról elképzelnénk.

A kastélyban pedig gazdag (természetesen széttörhető…) bútorzattal, gyönyörű festményekkel, óriási vázákkal találkozhatunk. A textúrák a PS4 lehetőségeinek köszönhetően természetesen részletesebbek, mint a korábbi verziókban – beleértve a PC-set is. Érződik, hogy a Capcom szerencsére most sem csapta össze a PS4 verziót.

Let’s dance!

A PS4-es verzióban megtalálhatóak az új játékmódok is, amelyek korábban csak a PC-s verzióba kerülte be. A „turbo” móddal például az akció hihetetlen sebességre tud felpörögni (egy kicsit olyan stílusban, mint amit a Ninja Gaiden II-ben tapasztalhatunk), a Legendary Dark Knight Mode fokozat pedig töménytelen ellenséggel szórja tele a képernyőt. Különbség még, hogy bizonyos ellenségek máshol is feltűnnek, mint a régebbi konzol verzióban.

Hőseink animációja egész egyszerűen pazar: fantasztikus élmény a balettszerűen elegáns mozdulatokat figyelni, miközben a levegőben röpülünk, vagy a földön sasszézunk a szörnyeket szeletelve. A démonok külseje és mozgása is jól ki van dolgozva, bár egy részük kicsit (szándékosan) komikus, ahelyett, hogy hátborzongató lenne.

Szóljon hangosan a metál?

A grafika mellett érdemes még kitérni a szinkronra és a hanghatásokra is. Néró szinkronhangjának, Johnny Yong Bosch-nak nem volt könnyű dolga, hiszen a Dantét felcserélő „ifjú titán” nincs mindenkinek ínyére, mindent meg kellett tennie, hogy hangtónusával szimpatikussá varázsolja a figurát. Minden elismerésem Bosch-é, hiszen neki is köszönhető, hogy Néró tényleg szimpatikus, emberi és főleg: egyedi karakterré válik, nemcsak egy halovány Dante utánzattá.

Egyébként a többi szinkronhang is teljesen rendben van, úgyhogy ezen a téren nem érheti panasz a játékot… Egy kicsit lelombozó viszont a gagyi, másodvonalas és fantáziátlan metálzene, amelyet egyfolytában halhatunk a játék során. Még szerencse, hogy annyira nem egyedi, úgyhogy legalább nagyon feltűnni nem fog…

Ismétlés a Devil May Cry 4 anyja

Szóval pörgős, izgalmas, és rendkívül látványos az akció, szemkápráztatóak az átvezetők, és jó a sztori, vajon mégis mi a DMC 4 gyenge pontja? Egyetlen szóval tudnánk jellemezni: az önismétlés. Már a korábbi részekre is jellemző volt, hogy keresztül-kasul be kellett járnunk a különböző pályákat, és a puzzle-k miatt itt is gyakran előfordul, hogy vissza kell mászkálnunk a pálya elejére. Ez még mind hagyján, de amikor a jó öreg Dante előkerül, akkor vele is be kell járnunk a régi helyszíneket. OK, örülünk Vincent, hogy ennyire fantasztikus a miliők kidolgozása, de azért a változatosság gyönyörködtet és annyira nem voltam elragadtatva, hogy Dantéval kezdhettem mindegyik pályát elölről.

Ráadásul nem elég, hogy a pályák ismétlődnek, de még a boss szörnyek is! Amikor már levert az ember nagy nehezen egy főbosst, akkor annyira ugye nem vágyik rá, hogy még egyszer előkerüljön… Ráadásul bizonyos küldetéseknél harmadszor is előkerülnek ezek a drága jó bossok… Brrr…

Démoni üdvözlettel a remasterek tengerében

A hack’n’slash játékok kedvelői és a DMC rajongók újabb minőségi játékot kapnak a Devil May Cry 4 Special Editionnel. Hogy mennyire igénytelen-e, vagy sem, hogy a Capcom futószalagon tolja ki a remastereket, az mondjuk érdekes kérdés. Ráadásul jön a Resident Evil 0 is, szóval a Capcom szerintem addig nem nyugszik, amíg át nem portolta PS4-re az összes jelentősebb régi címét.

Ettől függetlenül magával a DMC 4-el kapcsolatban nem lehet okunk panaszra. Ha egy igazán jól kidolgozott, aránylag látványos, szórakoztató, „ütöm-vágom-amputálom”-féle játékra vágysz, és jobban csíped a régi, japán DMC sorozatot, illetve nem játszottad még az előző verziót szénné, akkor a DMC 4 remasterje megérheti a befektetést.

-BadSector-

Kiadó: Capcom

Fejlesztő: Capcom

Stílus: TPS, akció, horror, hack’n’slash

Megjelenés: 2015, június 23,