MOZI – A vígjátékok különböző irányzatai közül talán a számomra legelfogadhatatlanabb fajtája került a mozikba Sacha Baron Cohen közvetítésében. Annak idején még képes voltam megbékélni Ali G-vel, a gettós humorral, a politikai torztükörrel, amit a film állított, viszont később, a Borat és annak megbotránkoztató stílusa nálam is épp úgy kiverte a biztosítékot, mint ahogy a filmrajongók java részénél. Ezt persze még csak-csak sikerült megfejelni a Brüno-val is… És amikor már azt hittük, hogy vége a baromságzápornak, hát nem feltűnt megint a színen Cohen a Diktátorral? Megint odatette! Sírtunk is miatta, de nagyon… viszont a kínzásnak még mindig nem szabhattunk gátat. Megérkezett az Agyas és Agyatlan.

Persze a megemlített filmekkel sem az volt a legnagyobb probléma, hogy ne lettek volna vígjátékhoz hűen viccesek. Sokkalta inkább az, hogy sokkoló, egyenes, kimondhatatlanul nyílt jelenetekkel dörgölték azt a bizonyos társadalomkritikát a megtekintők orra alá. Jómagam kifejezetten díjaztam mindig is Cohen stílusát, mikor egyes politikai személyeket, eseményeket parodizált ki. Viszont az utóbbi 1-2 alkotása már csak azért kergetett a röhögésbe a jeleneteivel, mert azok annyira kínosak voltak, hogy olyat vásznon még nem láthattunk. Gondoljunk csak bele Borat pucér maratonjába, vagy éppen a Diktátorban lezajló szüléslevezetésre, ami alatt hősünk, úgy jóformán könyékig túr az épp vajúdó asszonyban. Valljuk be őszintén, ezeken a jeleneteken csupán azért röhögtünk, mert az agyunkon átszaladt az „ezt soha nem akartam látni” gondolat.

„Sztereo Tipi(k)a”

A moziba betévedve már azonnal azzal szembesültem, hogy a nézőtéren tűkön ülve várják a vetítés kezdetét. Holott! Már a trailerből látható volt, hogy ez a film nem fog többet mutatni annál a másfél perces videónál, amit a produkció promotálására hozott nyilvánosságra a kiadó. Jómagam már a terembe lépéskor hidegrázást kaptam a gondolatától is a filmnek, de mégis erőt vettem magamon.

A kezdeti nehézségek után (ritka erőltetett bevezető) le kellett vonnom a következtetést, hogy ha bármi értelem is került a produktumba, az maximum az alkotás vége felé fog kibontakozni. Megismerjük az alkesz futballhuligánt, aki segélyből tartja el mind a kilenc gyermekét, testvérét a titkolatlan ügynököt, és lassacskán kibontakozik egy olyan történet, aminek ugyan megvan mind a füle, mind a farka, csupán maga a törzs választódhatott le valahol menet közben, a vágás alatt.

Az akciójelenetek ügyesen meg lettek koreografálva, viszont a kedves Louis Leterriertől már sokkal jobbat is láthattunk. Példálózhatnák itt a Szállítóval, vagy a Híhetetlen Hulk-kal, viszont az igazság az, hogy felesleges. A stíluskülönbségek túlságosan nagyok a tényleges összehasonlításhoz, viszont azt érdemes lejegyezni, hogy ezen filmek árnyékában az Agyas és Agyatlan akciójelenetei sokkal inkább hasonlítanak egy vérre menő „Adj király katonát!” játékra, mintsem tényleges eksönre.

Amit viszont a legjobban sajnáltam, hogy Cohen karakterén nem lép túl a film. Megismerjük Sacha véleményét a mai futballrajongó közösségről és a lényegi rész meg is ragad itt. Persze nem mondom azt, hogy nem szórja a mocskát egy-két közéletben ismert névre, viszont mindezt sokkalta visszafogottabban teszi, mint ahogy azt, az Ali G-ben tette. (Gondolom mindenki emlékszik még a betépett világvezetőkre…)

Kudarc

A filmben rejlő humor ezúttal is sokkal inkább a mérhetetlenül kínos, és hirtelen sokkoló momentumokban rejlik. A Cohen-től megszokott „alig-árnyalt” társadalomkritika csupán nyomokban köszön vissza, a hangsúlyt legfőképp a főszereplőre, és a huligán mivoltára helyezi. Megkockáztatom, hogy ennél még a Brüno is sokkalta jobb volt, pedig azt még csak végigszenvedni sem tudtam a rengeteg baromság miatt, ami a vászonról ömlött rám.

-Kese-