FILMKRITIKA – Ridley Scott Alien (A nyolcadik utas: a Halál) című korszakalkotó filmje rengeteg sci-fi horror utánérzésnek adott táptalajt (a négy eddigi és a jelenleg készülőfélben lévő két másik franchise-on belüli filmen kívül) – filmekben, képregényekben, játékokban egyaránt. Az Élet is egyértelműen ezt a vonalat viszi tovább, egy napjainkban játszódó film révén, amelyben ismét elszabadul egy űrbázison egy idegen entitás, amely nem kifejezetten a világűr fajok közötti diplomáciai kapcsolatainak útját tervezi egyengetni, az emberi belső szerveket viszont nagyon szereti.

 

Mind a mai napig nem találtunk még valódi bizonyítékot arra nézve, hogy a Földön kívül létezik-e még más életforma. Ez az ismeretlen leginkább félelmet szül, csakúgy, mint amikor a történelem hajnalán szörnyetegeknek, mutánsoknak festették le az Európán kívül élő, tengeren túli népeket.

Az igazi sci-fi klasszikusok közül relatíve kevés olyan alkotás készült, amely pozitív fényben tüntette fel az idegen lényeket, (ami most kapásból eszembe jut, az az E. T., a földönkívüli), a legtöbb filmben vérszomjas, félelmetes lények, akik gyakran felveszik az emberek formáját is, mind például A dolog, vagy A lény című filmekben. E két film közül az igazi különbség az volt, hogy míg az első egy filmtörténeti sci-fi horror klasszikus, addig a másik felvállaltan B kategória. A trailerekből sokáig nem derült ki, az Élet a műfaj melyik térfelén helyezkedik majd el…

Az agresszív, magányos entitás

A történet tekintetében az Élet nem nagyon lacafacázik és nagyjából egy Alienhez feltűnően hasonló sztorit vázol fel nekünk. Ilyenkor szoktunk bizonyos esetekben „homage”-ról beszélni, máskor pedig egyszerű lenyúlásról. Sajnos jelen esetben egyértelmű a második kategória, lévén kikacsintások, félreérthetetlen utalások nem szerepelnek el a filmben, amelytől nagyon homage-ról beszélhetnénk.

A történetet leginkább a szokásos Alien mederben terelgette a forgatókönyvíró. Egy űrhajóscsapat a Mars-kutatás eddigi legnagyobb áttörését éri el: élet jeleire találnak a vörös bolygón. De a siker megrészegíti és felelőtlenné teszi őket: az idegen életet egy tárolóedényben magukkal viszik az űrbázisra. A lény eleinte „cukinak” tűnik, aztán hamar rájön a legénység, hogy ez nem egy aranyos, békés E. T. és rövidesen elszabadul a pokol…

A látványos koppintás általában rossz szájízt okoz, különösen egy erősen B kategóriás film esetében. Az Élettel nem feltétlen az a gond, hogy nem egy AAA film, hanem B moziként is erősen másolja a sci-fi horror alapkövének tekinthető Alient. Mindezt a Ridley Scott filmhez képest erősen kiszámítható fordulatokkal, meglehetősen klisés történettel teszi. Talán egyedül a film egyik csavarja számíthat meglepetésnek, de a műfaj rajongói azért nagy eséllyel azt is kitalálják előre.

Feláldozhatók

Furcsa módon a B-kategória egy ilyen műfajnál manapság egyfajta szabadságot is jelenthet. A horrorfilmek alapvető problémája a narratíva tekintetében, hogy a legtöbbször tudjuk előre, ki a főszereplő és ki éli túl a véres eseményeket, így a feszültség nagyjából abban jelentkezik, hogy a mellékszereplők mikor és hogyan halnak meg, illetve ki éli túl közülük, továbbá maga a főhős a film végén megússza-e, vagy sem a véres eseményeket. Az Élet (egy kicsit a nemrég bemutatott Konghoz hasonlóan) nagyon ügyesen két sztárt is használ a filmjében: Jake Gyllenhaal és Ryan Reynolds, viszont egyikük sem túlzottan kidolgozott, vagy érdekes karakter, eleinte nincs kiemelt szerepük a történetben, illetve túlzottan frenetikus színészi játékot egyikőjüktől sem kapunk. A többi szereplő is nagyjából hasonlóan „feláldozható”, így valódi feszültséget teremt, hogy nem tudjuk, ki lesz majd a nagy túlélő, vagy legalábbis ki a centrális karaktere az idegen elleni harcnak.

Érdekes módon egy-két karakter esetében igyekeztek a készítők, hogy valamilyen földi háttérsztorit kapjanak, de őszintén szólva meglettünk volna ezek nélkül a kissé sablonos, könnyfakasztásra, vagy erőltetett módon szimpátiára sarkalló hátterek nélkül.

Az űrben senki sem hallja, ahogy sikoltasz (Legfeljebb a társaid. Meg a nézők.)

A film a horror tekintetében is hullámvasút. Az egyik karakter haláljelenetét meglepően profi módon kidolgozták, talán még John Hurt Alien-halálához is mérhető. Egy másik kivégzésjelenet is elég ügyesen, hatásosan volt drámai, de a többi halálnemről már ugyanez nem mondható el.

Maga a szörny számomra nem volt túlzottan félelmetes, de az ezen a téren etalonnak tekinthető Dead Space játékok után (főleg az első rész) engem már túlzottan ezek a „félelmetes” űrlények nem tudnak sokkolni. Az biztos, hogy nem egy H.R. Giger kaliberű az idegen – sajnos a 2014-ben elhunyt mester alkotásaihoz lehetetlen felérni, ez a lény is ezt mutatja.

Ami ezeknél a kevésbé ütős jeleneteknél mindenképpen hiányzott nekem, az a feszültségkeltés klasszikus metódusa, amelyet mondjuk sci-fi horrorban a Ridley Scott-féle legelső Alien óta nem sikerült nálam elég hatásosan kidolgozni, vagy legalább is kapásból nem tudnék ezen a téren hasonló kaliberű filmet felhozni. A néző figyelmét inkább a kíváncsiság tartja fent, hogy vajon a csapatból, ki, hogyan, milyen halálnemmel megy el.

Life is Life…

A Life összességében egy korrekt, B kategóriás sci-fi horror mozi, amely nem ér fel a klasszikusokhoz, feszültségteremtés tekintetében sem kiemelkedő, de a két főszereplő, illetve a „feláldozhatók” típusú narratíva és karakterek révén azért a moziszékhez szögezi a nézőt.

Jake Gyllenhaal és Ryan Reynolds főszereplése szerintem jó ötlet volt, viszont a faék egyszerűségű párbeszédek, vagy a sablonos karakterek révén azért túl sokat tőlük sem szabad várni.

Fogyasztható popcorn moziról beszélhetünk tehát, ha könnyed horror-kikapcsolódásra vágysz, akkor az Élet életképes.

-BadSector-