RETRO – Több mint 20 évvel ezelőtt léphettünk először William „B.J.” Blazkowicz II. világháborús amerikai kommandós katonai bakancsába, hogy a világ legelső First Person Shooterében, a Wolfenstein 3D-ben géppityuval kaszáljuk le a fél német hadsereget. Az id Software azóta világhírnevet szerzett magának, az FPS-ek pedig évről évre egyre kifinomultabbá váltak.

Most végre eljött az idő, hogy visszatérjünk az ősi helyszínre, ahol minden elkezdődött: Wolfenstein kastélyába. Küldetésünk keményebb lesz, mint valaha: a hithű náci katonák mellett szembe kell szállnunk a titkos kísérletek során életre keltett vérszomjas zombikkal és ezek genetikailag átalakított mutáns fajtáival is.

A gyilkológép szörnyeteget maga az SS vezetője, herr Heinrich Himmler próbálja irányítása alá vonni, mert szentül meg van róla győződve, hogy ő egy X. századi renitens- kedő szász herceg és nagyvezér, I. Heinrich leszármazottja. Súlyos egy sztori, nem? © De a hangulat, az nagyon ott van.

Pedig a készítőcsapat, a Gray Matter nem is nagyon hype-olta, hogy ennyire király lesz ez a játék! OK, számítottunk rá, hogy dögös grafikával lesz dolgunk: már az előzetesek is sejteni engedték, hogy mit műveltek a fiúk a Quake 3 motorjával. Abban is bizakodtunk, hogy a régi náci-gyilkolós, tömény non-stop akció is a helyén lesz, hiszen a név kötelez.

De hogy nem csak egy modern grafikájú hommage-ról, hanem egy vérprofi FPS-rőlvan szó, amely hangulatában és összetettebb játékmenetében is majdnem egálban van az eddig etalonnak számító Half Life-fal és a No One Lives Foreverrel, és a multipayer szintjén pedig messze lehagyja őket, az csak a végső verzióból derült ki igazán! Az év(tized?) FPS-e megérkezett! Rögtön kifejtem, miért…

Senki sem él örökké…

Kezdjük talán a sztorival. A Gray Matter készítői hál’ istennek tudják, mitől döglik a légy ezen a téren is: nem elég már az ütős grafika és jól kiforrott single player küldetések, ha az egész játék nem elég „feelinges”, mert annyira unalmas és semmitmondó a sztori, mint például az amúgy nagyon korrekt Ghost Reconnál.

A Return to Castle Wolfenstein pedig hangulatból telitalálat: találunk benne egy kis túlvilági kísérletezgetést és konspirációt á la X Akták, zombigyilkolást a katakombákban á la Múmia és egy magányos amerikai hős hajmeresztő küldetéseit az okkult tudományokra rákattant nácik ellen á la Indiana Jones.

Egy kicsit a No One Lives Foreverhez hasonlóan a sztori az átvezető engine-mozikon keresztül is alakulgat, igaz, az RTCW-ben arányaiban kevesebbet találunk ezekből. Talán nem is baj, hogy egy Wolfenstein névvel fémjelzett FPS-ben nem ezt erőltették, hiszen a legnagyobb hangsúlyt azért a nácigyilkolásra kell fektetni, ebből pedig megint jelesre vizsgáztak a készítők.

A játék elején az OSA (Office of Secret Actions) főnökével és karót nyelt beosztottjával ismer-kedhetünk meg, amint az eseményeket tálalják a katonai vezérkar két jeles képviselőjének. Az OSA – a sztori szerint – az amerikai titkosszolgálat paranormális ügyekre szakosodott alosztálya (tehát olyan, mint az X Akták).

Legértékesebb emberük B.J. Blascowicz, akit egy társával együtt Wolfenstein kastélyához küldenek, hogy kinyomozzák a náci genetikai kísérletekről kiszivárgott hírek valóságalapját. Bal-szerencséjükre mindkettőjüket elfogják és az egyik ügynököt halálra kínozzák, hogy kiszedjék belőle, kinek dolgozik. B.J. – amolyan James Bondos stílusban – szerencsésen megszökik – innentől már a kedves játékos veszi át az irányítást.

Stílusosan, vagy hentes módjára

Rengeteg pályán keresztül nyomulhatunk színtiszta nyers (tűz)erővel, úgyhogy a régi Wolfy 3D-s feeling a helyén van. Emellett azonban a No One Lives Foreverhez hasonlóan, itt is rengeteg olyan szituáció adódik, amikor osonva közelíthetjük meg az ellenséget: ilyenkor helyzeti előnyre tehetünk szert, mert nem szólal meg a riasztó és nincs rögtön a nyakunkon a fél német hadsereg.

Újdonság a NOLF-hoz és más kommandós FPS-ekhez képest, hogy egyes megbízatások teljesítéséhez a lopakodás egyenesen előfeltétel: ha az ellenség túl hamar észrevesz, akkor lőttek a küldetésnek. (A fórumok szerint a legtöbben az első ilyen misszión akadtak fenn először…).

Egyébként is nagyon ott van a hangulata, ahogy egy-egy szerencsétlen német katonához késsel a kezünkben közelítünk, miközben ő éppen elérzékenyülve hazájára emlékeztető muzsikát hallgat. (Erősen emlékeztetve a Kémek a Sasfészekben című, II. világháborús kommandós filmre, ahol Clint Eastwoodtól láthattuk ugyanezt. Eastwood amúgy elszúrta. 😉 ).

A taktikusabb FPS-ek másik fontosabb eszköze – személyes kedvencem – a távcsöves puska használata. A távolról történő gyilkolászásnál nincs kellemesebb foglalatosság, de azért a ké-szítőknek arra is vigyázniuk kell, hogy ne essenek át a ló túlsó oldalára, azaz ne könnyítsék meg túlságosan a játékot. A Soldier of Fortune- ben vagy a No One Lives Foreverben például az arányok tökéletesek, de a Delta Force3-ban vagy a Ghost Recon néhány pályáján ettől szimpla kacsavadászattá vált ez egész.

Szerencsére a Return to Castle Wolfensteinben a sniper puska használatát tökéletesen megoldották: csak bizonyos esetekben használhatjuk (ott viszont nagyon hasznos) és még akkor is előfordul, hogy az ellenség kiszúr minket, a másik oldalról egy hasonló fegyverrel vetvén véget életünknek.

„Perfekt német vagyok, IQ-m az egekbe szárnyal…”

Ha már itt tartunk, meg kell említenem, hogy mennyire profin dolgozták ki a készítők az RTCW mesterséges intelligenciáját is. Néhány apróbb gyengeségtől eltekintve a németek és a zombik is taktikusan és nagyon keményen harcolnak-főleg a játék későbbi szakaszában.

Ha már egyszer felfedeztek, akkor az egyszerű német bakák is rögtön fedezékbe rohannak, lehúzódnak, néha megpróbálnak bekeríteni, és általában véve rendkívül agresszíven támadnak. Még durvábbak a bőrszerkóban feszítő nagymellű, nagyon szexis női „elit gárdisták”, akik félregurulnak, vagy a leglehetetlenebb sarkokba is villámgyorsan behúzódnak és ott szép kényelmesen megvárnak (hiszen nekik nem sietős, nekünk pedig úgyis muszáj odamennünk!), aztán pedig szélsebesen és váratlanul belénk eresztik a gépfegyvereik darázsfullánkjait.

A legidegesítőbb az a német kommandós csajszi volt, aki egy létra tetejéről állandóan kézigránátokat hajigált le, amikor pedig megpróbáltam felrohanni, akkor azon nyomban szitává lőtt a szintén kéznél lévő géppuskájával. Végül behúzódtam egy sarokba, ahol valamilyen csodával határos módon nem ért el a robbanás, én pedig még pont láttam a ribancot. Amikor egyszer kihajolt, akkor távcsöves puskám egyetlen jól irányzott lövésével a pokolba küldtem!

Annál lassabbak a katakombák mélyén tanyázó zombik és első pillantásra védtelennek (bár elég félelmetesnek) tűnnek. A látszat azonban csalóka, ugyanis mindegyik élőhalott teuton lovag a maga módján támad és védekezik.

Az egyszerű (ex)katonák például közel érve jó nagyok suhintanak csatabárdjukkal, pajzsukkal pedig nemcsak hogy kivédik a lövéseket, hanem vissza is verik, amivel derék BJ. komát sebzik meg alaposan! A leghatásosabb taktika ellenük, ha a szabadon hagyott lábukra célzunk.

A másik zombifajta nem visel semmilyen védőruhát és nem is nagyon rohangászik, viszont olyan szellemkoponyákat lövell ki magából, amelyek nemcsak BJ. Húsát tépik fel, hanem utána repkednek, és a durvább fajták elsötétítik látását (ezt az utóbbit szerencsére csak a főellenségek tudják.) Találkozunk még tüzet okádó élőhalottakkal is: amint meglátnak, rögtön felénk rohannak, és ha eléggé megközelítettek, akkor alaposan megpörkölik hősünket.

Ennek német megfelelője a lángszórós német katona: aki rothadó testű „kollegájához” hasonlóan agresszív és legalább olyan nehéz leszedni…

No és nem tétlenkedtek a német tudósok sem, akik HimmlerSS Reichfürher parancsára a genetikai kísérletek során az (élő)halottakból különféle „szuper” és „űber” katonákat gyártottak. Az egyik ilyen rémálom csak két kezén közlekedik, mert testének csak a felső részével rendelkezik, de még így is „villámgyors”. A hangsúly a „villámon” van, ugyanis a szörnyeteg kéken villódzó elektromos árammal veri agyon a túl közel merészkedőket.

A másik mutáns dög a hatalmas Terminátor-szerű behemót, aki gépfegyverrel, rakétavetővel és egy ugyancsak elektromosságot szóró szuperfegyverrel is fel van szerelkezve, és ezeket kedve szerint váltogatja. Elsőre pokolian nehezen intéztem ezeket el, de szerencsére rájöttem a leghatékonyabb megoldásra: mivel elég lassan mozognak, ezért távolról, távcsöves puskával érdemes a burájukat célozni: erre megtántorodnak, és láthatóan elveszítik egyik alkatrészüket. Ezzel a módszerrel tíz-tizenöt lövéssel – aránylag kényelmesen – intéztem el őket, ami nem rossz arány, ha figyelembe vesszük, hogy rakétavetővel is legalább hétnyolcat kell beledurrantani, utóbbihoz viszont sokkal ritkább az utánpótlás és a dög így gyorsabban észre is vesz…

Szerencsére a monszterek és a németek ellen mi is rengeteg-félejátékszerre lelhetünk.

A legalapvetőbb fegyvereket a halott ellenségtől szedhetjük el: a bakáktól a Mauser puskát a tisztektől Lüger pisztolyt (ennek csak akkor lesz igazán értelme, ha találunk hozzá hangtompítót), a német macáktól a kommandós gépfegyvert, a lángszórós náciktól pedig a virsli-sütőjüket. A játék során aztán egyre táposabb és egzotikusabb cuccokat találunk. Az egyik ilyen villámo¬kat szór, amelyet például akkor érde¬mes bevetni, ha többen körülvesznek, a „Venom” (óriási hatékonysá¬gú forgótáras gépágyú) pedig a durvább, vagy a csapatos el¬lenség likvidálására jó.

Örök kedvencemből, a távcsöves puskából is háromfélével találkoztam: a sima Mauser mor- dállyal, amire látcsövet szereltek (vagy mi is találhatunk hozzá), az ejtőernyős ismétlőfegy¬verrel (ez volta legjobb), illetve az amerikai hadsereg infralátású csodájával. Időnként le¬cövekelt gépágyúkat is használhatunk: ha egy ilyenre lelünk, akkor nagy eséllyel „éppen arra fog őrjáratozni” egy nagyobb csapat, úgyhogy érdemes itt egy kicsit várakozni…

Nightmare Tours, first class

A változatos, kaland- és horrorfilmeket idéző helyszínek, az elképesztően részletgazdag grafika (hiába, no, a Quake 3 motorja még mindig verhetetlen…) fantasztikusan feldobja az egész játék hangulatát. A Wolfenstein kastély a lovagpáncélzatoknak, a márványcsipkéknek, a mindenhol ott lógó gyűlöletes horogkeresztes zászlóknak és egyéb náci jelképeknek köszönhetően tökéletesen visszaadják a németeknek – főleg Herr Himmlernek – a történelmi múlt, az okkultizmus és a teuton lovagok iránti fanatikus vonzódását.

A sztori elején egy koszlott pincéből indulunk, ahol a távolból hallhatjuk szerencsétlen, megkínzott társunk halálsikolyát, majd hamarosan a restaurált vár agyonsikált, „tüchtig” folyosóira kerülünk. Nem akarom lelőni a poént, hogy ezek után pontosan milyen pályákkal találkozunk, úgyhogy csak néhányat sorolok fel belőlük ömlesztve.

Többek között egy ködbe vesző lanovka kabinjában kell egyensúlyoznunk, távolról kipécézve és sniperrel elintézve a messzi állomáson lévő katonákat, rusztikus német falvakban bóklásznunk, hogy meggyilkoljunk hat főtisztet, rothadó, dohos, pókhálós katakombákban az egymást is mészároló zombik és nácik közül a túlélőket elintéznünk, vagy szétbombázott, ostromlott városkákban a romok között lavíroznunk.

Utóbbi kifejezetten hangulatos: aki már játszott az Undyingqal, az tudja, milyen feelingje van sötét alagutakban hörgő élőhalottak között bolyongani. Ugyan annyira nem fogsz parázni, minta Clive Barker-féle játékban, de azért megkönnyebbülten sóhajtasz, amikor végre kiérsz a földfelszínre és emberibb formájú német katonákba botlasz…

A különféle karakterek és szörnyek kidolgozása előtt is le a kalappal: az arcvonások élethűek, a katonák ruháján megfigyelhetjük a gyűrődéseket, a zombik pedig gusztustalanul rémesek. Grafikai téren a készítők egyetlenegy nagyobb bakit követtek el: a német halottakon nem látszanak a sérülések, csak fekszenek ott, mintha rosszul fizetett statiszták lennének…

A pályák nincsenek Half Life stílusban agyonbonyolítva, de azért kellően változatosak és főleg nagyon profin megszerkesztettek. A feladatokat elég könnyen meg lehet oldani, az igazi kihívást a táposabb

(fő)ellenségek elintézése jelenti. A vége felé ezek egyre keményebbek lesznek: sokszor fogunk szentségelni és a quickload gombját őrülten csapkodni. Gondolom, azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a főmonszta leamortizálásánál alaposan le fogtok izzadni…

Wolfenstein über alles?

Lassan a cikkem végéhez érek, úgyhogy valamilyen értékelésfélét ki kellene már hoznom belőle… A legnagyobb kérdés számomra és gondolom számotokra is az, hogy sikerült-e a nagy bravúr a Gray Matternek, hogy az eredeti Wolfenstein örökségét megőrizve mind single player, mind multiplayerben verje a konkurenciát, és megalkották-e minden idők legjobb FPS-ét.

Nos, először is le kell szögeznem: nekem nagyon bejött az RTCW fő sztorijának és játékmenetének hangulata. Nem vártam tőle élethű katonai szimulációt, csak egy jó kis Indiana Jones és X Akták stílusú sci-fi kalandfilm stílusú játékot. Ha végig csak németeket kellett volna gyilkolni egy szimpla háborús FPS-ben, valószínűleg egy idő után ráuntam volna…

Igaz, a zombik elleni harc talán nem volt annyira torokszorító, mint anno az Undying-é, de azért itt is paráztam rendesen (Megvan a hangulata, amikor látod, ahogy belülről szétverik saját sírjukat a kitörni készülő élőhalottak…).

Talán nem voltak annyira vérpofin kidolgozva a kommandós jellegű küldetések sem, mint például a NOLF-ban, vagy a Soldier of Fortuneben, de még itt is csak hajszálnyi különbségekről beszélhetnénk, amelyek maximum egy-két százalékkal húznák lejjebb az értékelést.

A játék második felétől érezhetően kevesebb átvezető mozival találkozhatunk, ráadásul ezek mindegyike a főhadiszálláson az OSA főnöke, beosztottja és két parancsnok között zajló párbeszéd. Szóval még egy rosszpont.

Ha csak a single player részt venném alapul, akkor csak a fránya objektivitás nevében 92%-osra értékelném a programot. Csak hogy ott van a profi multiplayer…☺ Ez pedig olyan aduász, amelynek köszönhetően a Wolfy az utóbbi idők legjobb FPS-e…

-BadSector- (2002)

Kiadó: Activision

Fejlesztő: Grey Matter

Stílus: FPS

Megjelenés: 2002, január