RETRO – Rengeteg típusú és minőségű konzolátirat készült már… A Konami többször is megmutatta, hogy kell ezt jól csinálni. Az Activisiontől most megtudhattuk, hogyan kell rosszul…

OK, talán kicsit cinikus vagyok, de valahogy többet vártam az Activisiontől. Bár a szintén Marvel-képregényhős és filmsztár SpiderMan sem volt tökéletes PC-n, de legalább az még a kicsit (billentyűvel nagyon…) gyengus irányítás ellenére is kifejezetten élvezetes tudott maradni. Sajnos ugyanezek a pozitívumok nem mondhatóak el a következő nagyon várt Marvelfilm iszonyúan agyonhype-olt akcióstuffjáról…

Karom, karom nem akarom

Az X-Men 2: Wolverine’s Revenge alapvetően egy 3D-s akció-gyepa, amelyben a filmvásznon Hugh Jackman által játszott „farkasembert” alakítjuk. A kiadó célja persze alapvetően az volt, hogy a hamarosan a mozikba kerülő film hype-ját kihasználva minél nagyobbat kaszáljon, ennek ellenére (számomra egyébként rejtélyes okokból) nem a film sztoriját használták fel, hanem inkább a képregény világára épülő mesét kapunk.

A Wolverine’s Revenge 1968-ban kezdődik, amikor Loganen kísérleteznek, és mutáns Wolverine-né alakul. Hősünk sikeresen kiszabadul a gonosz professzor(ok) karmai közül, de nem lehet maradéktalanul boldog, ugyanis megnőtt testszőrzetén és hosszú acélkarmain túl egy Shiva nevű vírust is bekapott. A játék eseményei húsz évvel később folytatódnak, amikor is megtudjuk, hogy derék hősünknek 48 órája van, mielőtt az xemberek örök vadászmezejére alulról szagolja az ibolyát.

Természetesen az X-Men sorozatból ismerős híres rosszfiúk és rosszlányok egész bandája vonná meg szívesen Wolverine-től a gyógyító elixírt: többek között Sabretooth-szal, Juggernauttal és a jó öreg Magnetóval kell leszámolnunk, mielőtt patikába mehetnénk. No és a főgonoszok mellett több tucat arctalan ellenséggel is meg kell küzdenünk. Szerencsére segítségünkre lesz mentorunk, X professzor, akinek Patrick Stewart kölcsönözte hangját, aki a játék során állandóan tippekkel szolgál, ha netán elakadnánk. (De nem fogunk…)

„Bijjentyű?” á meg minek?

Gondolom, sokan már sejtettétek is, hogy ehhez a játékhoz is gamepadre lesz szükség, mert a készítők a mostani trend alapján, a többiekhez hasonló laza hanyagsággal konvertálták a játékot konzolról, a legkisebb irányításbeli odafigyelés nélkül: billentyűről Wolverine vezetgetése valóságos rémálom. Sajnos még azt sem mondhatom, hogy gamepaddel minden problémánk megoldódna, ugyanis a Wolverine’s Revenge másik botrányosan rossz része a kamerakezelés.

Futás és főleg harc közben állandóan a kamerát kell igazgatni, ami már csak azért is bosszantó, mert ezúttal a küzdelem frusztrálóan nehéz – no nem az agyhalott, mongolidióta ellenséges MI, hanem a rossz irányíthatóság miatt. A készítők szerintem érezték, hogy ez már padlógáz, úgyhogy megpróbálták egy kicsit feltupírozni az egészet egy kis csalással. Amikor ugyanis hősünket többen veszik körbe, akkor megjelenik egy „strike!” felirat – ilyenkor egyetlen gombot lenyomva Wolvie csodálatos harcművészetéről tesz tanúbizonyságot.

Egyetlen „apró” szépséghibája a dolognak, hogy ez tőlünk teljesen függetlenül történik, úgyhogy így a sikerélmény sajnos elmarad. Némileg kárpótol, hogy legalább ezek a „szuper combók” (bár nem igazából nem is nevezhetőek combónak, hiszen csak egyetlen gombot kell lenyomnunk…) a játék során kibővülnek, viszont maga a harc egész végig ugyanaz a buta adok-kapok marad. Kár…

Valami vadság

Wolverine-nek emellett van egy „vadságnak” (rage) nevezett szintje is, amely állandóan növekszik, ha hősünk harcol, vagy egy bizonyos fajta sérülést szerez. Amikor ez a mutató eléri a csúcsot, akkor Wolverine „bevadul”, és keményebben üt, gyorsabban fut néhány másodpercig.

Mindez szép és jó, a drágalátos fejlesztők csak azt az egyszerű megoldást felejtették el, hogy – mint a BloodRayne-ben az ehhez hasonló BloodRage varázslatnál – itt is mi magunk „kapcsolhassuk” be ezt az állapotunkat. Így olyankor is bevadulunk, amikor amúgy tök felesleges, mert éppen egy árva ellenség sincs a környéken, továbbhaladni nem tudunk, mert ilyen állapotban hősünk szellemi képességei olyannyira lecsökkennek, hogy lopakodni, vagy még egy nyomorult kapcsolót használni sem tud… Ilyenkor egy helyben kell toporognunk, amíg Wolvie IQ-ja vissza nem tér a normális hetvenre. Gáz…

Sam Fisher elnéző tekintete…

A készítők amúgy nagyon büszkék a már említett lopakodásra… Elvileg ilyenkor szőrös bajnokuk valamennyire felfedezhetetlenné válik, és környezetének színpalettája is megváltozik. A rosszfiúk vörös aurával bírnak, és a fejük felett lévő nyilak mutatják, hogy merre néznek, emellett pedig zöld „illatfelhőt” vonszolnak maguk után. Ebben a módban láthatjuk a különféle lézerérzékelőket is, a biztonsági kamerákat és az aknák elhelyezését.

A lopakodáshoz kötődő másik fícsör, hogy a gyanútlan őröket hátulról elintézhetjük. Szemfüles olvasóink talán már ki is találták, hogy ezt ismét úgy tudjuk végrehajtani, ha a szerencsétlen fickóhoz érve kiíródik a „strike!” (üss!), mi pedig engedelmesen megnyomjuk az akciógombot, erre Wolvie üt…

Ez még rendben is lenne, ha legalább a leghalványabb változatosság mutatkozna ezekben a mozdulatokban, de minden alkalommal ugyanazt tekinthetjük meg, ami nem kicsit unalmas. Nem mintha egyébként problémamentes lenne ez a megoldás, ugyanis sohasem látjuk, milyen messze lát az ellen. Végül Wolverine legbosszantóbb tulajdonsága, hogy valamilyen megmagyarázhatatlanul perverz vonzalmat érez a falfelületek iránt: valahányszor közel kerül egy ilyenhez, rögtön rá kell tapadnia, és alig lehet levakarni róla.

Gyógymentés

Idült X-Men-rajongók biztosan jól tudják, hogy Wolverine a kezéből kiálló pengéket leszámítva egyéb mutáns tulajdonságokkal is bír: mivel képes saját magát gyógyítani, ezért rendkívül nehéz elpusztítani.

A játékban ezt úgy tudjuk alkalmazni, ha behúzzuk a karmait, amikor is hősünk automatikusan gyógyulni kezd. Ez elvileg egy remek feature lenne, ám a designerek már megint nem gondolták végig, hogyan kellett volna ezt pontosan alkalmazni a programban, ugyanis a szemfüles játékos ezt kihasználva minden egyes alkalommal megáll pihegni egy félreeső sarokban, és ha ezt túl sokszor kell csinálnia, akkor szemfülesből nagyon hamar unott játékossá válik…

Azonban még ennél is idegesítőbb a drákói szigorral megalkotott save-rendszer, amely csak a szintek végén és közben még egy checkpoint erejéig sem enged menteni, úgyhogy elhalálozás esetén kezdhetjük elölről az egész szintet. Ráadásul a játék túlságosan gyakran is próbálkozás jellegű, és a feladatok nagyon gyakran túl homályosak. A Wolverine mentési rendszere az eddigi legbunkóbb, amit valaha is láttam – még egy konzol típusú játékhoz mérten is!

Gyorsan jött, gyorsan ment

Hogy a sok szapulás után egy kicsit pozitívabb befejezéssel zárjam ezt a cikket: a Wolverine’s Revenge egyik határozott előnye aránylag kellemes grafikája. A legjobban a főszereplőt dolgozták ki, és a fontosabb főellenségek is megfelelőek, bár a „közkatonák” már unalmasak.

Nem tetszett viszont, hogy ordít a játékról, hogy konzolátirat, és ez a különféle megjelenítésbeli bugokban is jelentkezik. Összességében a játék nem csúnyább a többi verzióhoz képest, azonban egy erősebb gépen sem látványosabb a grafika. Némileg javítanak az összképen a nagyszerű szinkronhangok: Patrick Stewart mellett Mark Hamill is részt vett a szinkronmunkákban: ő adta hangját Wolvienak, és kiváló munkát végzett Sajnos ez a két veterán színész sem tudta megmenteni ezt az átlagon aluli gyepás játékot, amely erényei ellenére még arra sem volt képes, hogy legalább a második film megnézéséhez kedvet csináljon…

-BadSector-(2003)

Kiadó: Activision

Fejlesztő: Genepool Software

Stílus: Akció

Megjelenés: 2003