RETRO – Amikor egy híres kalandfilm-sorozat igazán népszerű hőse a fűbe harap, a közönség általában őrjöngve követeli különféle fórumokon, hogy – akárhogyan is – e élesszék fel a főszereplőt. Ennek szélsőséges példáját olvashatjuk a Tortúra című Stephen King-regényben, ahol egy bestseller ponyvaregény írót egyik rajongója elrabolja és majdnem halálra kínozza, hogy felélessze az utolsó könyvben kimúlt hősnőt. Nos, Lara Croft a legutóbbi negyedik részben csakugyan otthagyta a fogát, de amennyire én tudom, ezúttal a kutya sem kérte az Eidos-tól, hogy Lara ismét színre lépjen…

Szerencsére a készítők azért odáig nem merészkedtek, hogy az állítólagos „népakaratra” hivatkozva feltámasszák Miss Croftot. Ezúttal a bátor és leleményes kalandornő eddig el nem mesélt kalandjaiban vehetünk részt. Lara temetése után ugyanis régi barátai összeülnek és kandallójának tüze mellett ücsörögve különféle adomákkal múlatják az időt, amelyek persze mi másról szólnának, mint az elhunyt régi kalandjairól.

Egyet fizet, négyet kap

A négy sztori összesen tízenhárom pályából áll, ami meglepően soványka az eddigi monumentális részekhez képest.

Ráadásul ezúttal nem kerülünk vissza egyik pályára sem, és a megoldandó rejtvények sem túl nehezek. Ami nem változott, az az ellenségek híresen buta viselkedése: most is egy helyben ácsorogva, vagy ész nélkül ránk támadva fogadják majd fegyvereink áldását.

Szerencsére a helyszínek igazán sokszínűek és általában érdekesebbek, mint a megszokott Tomb Raider-félék. Az első sztori például Róma városába visz el minket Larával a „filozófusok köve” nevű műtárgyat kell megszereznünk két régi, az első részben megismert idióta ellenfél orra elől. A két autista, a texasi Larson és francia Pierre szerencsére nem sok vizet zavarnak: miután a látványos bevezető moziban jól megkergetik Larát, a játék során annyira hülyén halnak meg, hogy az már tényleg fáj.

Miss Crofftal a legtöbbször római házakban és tetejükön, vagy romos műépületek falai között fogunk mászkálni, ugrálni, úszkálni. Időnként kiéhezett oroszlánokba, feldühödött gladiátorokba, vagy életre kelt hatalmas szobrokba fogunk botlani. Elintézésük a Tomb Raider szabványhoz híven nem jelenthet különösebb gondot: lehetőleg biztos helyre kell húzódnunk, és tele kell pumpálni őket ólommal.

A következő sztorihoz a készítők az ihletet az egyik Indiana Jones-filmből merítették. Egy második világháborús német tengeralattjáró legénysége Hitlernek szállít egy természetfeletti erővel bíró mitikus tárgyat, a „Sors Lándzsájának” hegyét, amikor az elszabadul, és lemészárolja az egész legénységet. Az orosz maffia és lefizetett orosz katonák szövetkeznek, hogy közös erővel, egy tengeralattjáró segítségével hozzák felszínre a lándzsafejet.

A testhezálló katonai dzsekibe bújt Larával először az orosz katonai bázisra, majd a tengeralattjáróra kell beosonnunk, végül a megszerzett lándzsaheggyel meg kell lógnunk a süllyedő hajóról. A másik két sztoriról nem rántom le teljesen a leplet, csak annyit, hogy az egyikben ismét találkozhatunk a kamaszodó Larával amint pap barátjával ördögöt űznek egy rejtélyes ír szigeten, a másikban pedig talpig fekete, Matrix-szerű szerkóban nyomulunk az ördögi Van Croy gondosan őrzött irodaházában.

Békés TOMBolás

Ez mind szép és jó, de vajon történt-e valami változtatás az eddigi – igencsak kritizált – játékmenethez képest? Sajnos a készítők makacsul ragaszkodnak az eddigi recepthez: megint csak kulcsokat, tárgyakat kell gyűjtögetnünk, mászkálnunk, ugrándoznunk, gyilkolásznunk. A feladványok ismét csak annyira nehezek, hogy gyógypedagógusok is bátran használhatják tanítványaik logikájának élesítésére.

Az egyébként is egyszerű feladatokat ezúttal sem kell megoldanunk, mert mindegyik ilyennél az inventory-rendszer magától a megfelelő tárgyhoz teker, úgyhogy csak rá kell tenyerelnünk az akció-gombra, és kész!

Brávó!

Mivel az elég unalmas és buta ellenségek legyőzése sem jelenthet majd túl sok gondot, időnként fenemód ásítozni fogunk. Az egészet megkoronázandó, a készítők megint gondoskodtak róla, hogy semmilyen adrenalin-pumpáló zene se zavarja meg ezt a békés hangulatot.

Komolyra fordítva a szót: egyszerűen nem tudom megérteni, miért nem lehet már ezeken a dolgokon változtatni, Nem arra lenne igazán szükség, hogy valamilyen forradalmi, mindent elsöprő grafikus motort lássunk, vagy hogy Larát agyonkozmetikázzák (bár a többi kockafejű és téglatestű szereplőre is ráférne egy kis csinosítás), csak egy kicsit javítsanak már ezeken a rettenetesen egyhangú és leegyszerűsített „keresd meg a kulcsot és nyisd ki vele az ajtót” feladványokon.

Azt pedig végképp nem tudom felfogni, mi a jó abban, hogy semmilyen muzsikát sem hallunk a játék során? Komolyan azt képzelik a készítők, hogy ha állandóan a szél süvítését, vagy valamilyen motor zaját hallom, az olyan eszeveszetten hangulatos? A nehézségi szint súlyozásán is illett volna már javítani: bár egy ideig emelkedik, de aztán egyre kevésbé, végül egyáltalán nem módosul.

Szóval Tomb Raiderrel este ne játsszon senki, mert… el fog aludni.

Lara védelmében

Sirámaimhoz azért hozzá kell tennem, hogy azok a klasszikus elemek, amelyek élvezetesek voltak az előző részekben, most sem okoznak csalódást. Ilyen például Lara remek mozgása és irányítása, amely talán még mindig a legjobb az összes klón közül. A grafikus motor ugyan nem sokat változott (tulajdonképpen a második rész óta Lara külsején kívül alig találok benne változást), de alapvetően még mindig elég szép.

Az ég megvalósítása ugyan még mindig rettenetes, de ez igen csekély negatívum amellett, hogy a ma már szinte filléres 4MB-os 3D-s kártyák (Voodoo 1, Riva 128) tulajai is tökéletesen élvezhetik a játékot.
A készítők a hagyományokhoz híven ismét hozzáadtak két új fázist Miss Croft eddig is széles „mozgáskultúrájához”. Az egyik a „kötéltánc”: Larával bármilyen kifeszített dróton, cirkuszi akrobatákat is megszégyenítő ügyességgel tudunk egyensúlyozva keresztüljutni.

A mutatvány nem túl nehéz, egyszerűen csak annyit kell tennünk, hogy ha Lara nagyon az egyik oldalra dőlne, akkor a másik irányba tartó kurzorgombot nyomjuk meg. A másik újdonság a „lopakodás”, amely akkor fog jól jönni, amikor elveszik a fegyvereinket: ha hátulról az ellenség mögé osonunk, akkor jól fejbe verhetjük, valamilyen, a kezünk ügyébe eső tárggyal.

„Öreg, nem tetszik? Csinálj magadnak!”

A Tomb Raider Chronicles nagy újítása a pályaszerkesztő, amelyet egy teljes CD-n mellékeltek a játékhoz. Eleinte nagyon örültem neki: mekkora poén lesz majd összedobni a lakásom, vagy az egész házam, vagy esetleg a GameStar szerkesztőségének alaprajzát! Aztán amikor elkezdtem a mellékelt, PDF kézikönyv alapján tanulgatni a kezelését, egy idő után elment a kedvem az egésztől, annyira agyonbonyolították. Erős a gyanúm, hogy még a leghívebb Tomb Raider-rajongók is hamar a sutba hajítják, ennyi idejük és türelmük még nekik sem lesz.

Dolgozik bennem a kisördög, hogy ez az egész pályaszerkesztő-dolog inkább azoknak az örök elégedetlenkedőknek szól, akik netán kritizálni merészelnék a Lara-játékok egysíkúságát: „Na mi van, mit sír a szátok?! Ezt is megkaptátok. Nesztek!”

-BadSector- (2000)

Kiadó: Eidos

Fejlesztő: Core Design

Stílus: TPS

Megjelenés: 2000