RETRO – Az USA és Japán közötti háborút feldolgozó játékok viszonylag ritkák az unalomig elhasznált „normandiai partraszállás poklát” feldolgozó RTS-ekhez és FPS-ekhez képest, úgyhogy nagy örömmel fogadtuk, hogy a magyar fejlesztésű Battlestations: Midway-jel erre a hadszíntérre kerülünk.

Miközben épp most került nálunk moziba a Levelek Iwo Jimából című Clint Eastwood háborús film, vele együtt mi magunk is erre az egzotikus hadszíntérre keveredünk hősünkkel. A Battlestions Midway a „gyalázat napja”, tehát a Pearl Harbor-i támadástól kezdve az amerikai–japán konfliktus eseményeit dolgozza fel egy fiatal Navy katonatiszt, Henry Walker szemén keresztül. Akció, valós idejű stratégia és némi szimuláció keveredik az Eidos Hungary játékában.

Amikor még anno az első képsorokat megláttam ebből a játékból, rögtön a Pacific Strike-ra asszociáltam, aztán hamar rájöttem, hogy ez a játék sokkal, de sokkal komplexebb az Origin egykori repülős, lövöldözős játékával összehasonlítva, ami szintén a Pearl Harbor-i eseményektől indult. A Battlestations Midway-ben ugyanis nemcsak vadászgépnek, hanem bombázóknak, kisebb cirkálóknak, nagyobb csatahajóknak, sőt repülőgép-anyahajóknak, repülőtereknek, tengeralattjáróknak is parancsolhatunk.

Minek nevezzelek?

Ha akarjuk, minden egységünket egy taktikai térképről irányítjuk, de bármikor bepattanhatunk bármelyik pilótafülkéjébe vagy a kapitány kabinjába, hogy saját kezűleg szedjük le a levegőből, vagy küldjük a tenger fenekére a japán birodalom egységeit. A játék eseményei Pearl Harborban indulnak azon a napon, amikor Japán először támadta az USA-t, teljesen váratlanul lebombázva a kikötői várost. A főszereplő Henry Walker, ambiciózus, fiatal tiszt egy egyszerű kis „PT boatban” éli át a japán bombázók és zérók támadását, aztán ahogy egyre haladunk előre a játékban, úgy ível egyre magasabban karrierje: repülős rajokat, csatahajókat, tengeralattjárókat, majd légi és hajónaszádokat irányíthatunk Walker parancsnoksága alatt.

Amíg eleinte csak a harci járműveket vezethetjük a csatába, később már kedvünkre váltogathatunk a többiek között. Igazából a játék attól a résztől kezdve mutatja meg erejét, amikor már a sok-sok egységtípust a megfelelő helyekre küldve és a megfelelő stratégiákat alkalmazva tudjuk csak legyőzni a japán flottát. Itt kell az igazi hadvezérekhez illő döntéseket hoznunk: megpróbálunk újabb és újabb torpedóbombázókat küldve elsüllyeszteni egy hatalmas japán csatahajót, vagy inkább a cirkálóra küldjük rá a tengeralattjárónkat, vagy esetleg a légitámadásra koncentrálunk és a saját vadászgépeinkkel próbáljuk leszedni a levegőből minél gyorsabban a japán zérókat és bombázókat. Bár szó sincs arról, hogy a játék eddig a pontig ne lenne élvezetes, de az első küldetések, amikor még csak egy-egy repülőt vagy egy csatacirkálót irányítunk, nem sokkal jobbak egy átlagos háborús akció-szimulátornál.

Érthető a készítők szándéka, hogy fokozatosan vezetnek be az egyre komplexebb feladatkörökbe, ahogy Walker lépkedi a ranglétrákat, de én az első néhány küldetésnél akkor is hangosan ásítottam párszor – még szerencse, hogy a játék második harmadától kezdve vált fokozatosan érdekessé. A hadjárat kezdeti unalmát ráadásul hatványozza, hogy az oktató rész elmondhatatlanul monoton és egyhangú: nem ártott volna ezt a részt is feldobni valami sztorival, vagy bármilyen érdekesebb játékelemmel, mert amúgy szüksé- ges ahhoz, hogy később hatékonyak legyünk a Csendes-óceánon.

„A bátor hadvezér”, „A nemzet hőse”

Manapság nehéz háborús játékokhoz olyan sztorit írni, amely kellően közhelymentes: szinte mindenkinek a Ryan közlegény megmentése, a Pearl Harbor vagy más korábban elkészült klasszikus filmek jutnak eszébe. Sajnos a Battlestations: Midway esetében sem ihlette meg a múzsa csókja a történet íróját, mert szinte tocsog a sok nehézkes sablonoktól és üres karakterektől. (Már amennyi egyáltalán van benne…) Maga főszereplő egyszerre tenyérbe mászóan idegesítő, ugyanakkor irreálisan heroikus figura: miközben a második világháború hősei folyton arra vártak, hogy hazatérhessenek szeretteikhez, addig Walker állandóan azon nyafog, hogy miért nem küldik már minél gyorsabban a csatatérre.

Elképzelhető egyébként, hogy bennem van a hiba, és másoknak nem annyira ellenszenves ez a figura, de nekem eléggé megnehezítette a beleélést, amikor minden egyes átvezetőben megláttam Walker buta és bárgyú arcát. Még szerencse, hogy a háborús jeleneteket bemutató fantasztikus átvezető filmrészletek viszont első- rangúak és egy kicsit helyreütötték nálam az elveszett hangulatot. A single player hadjárat nagy hátránya viszont, hogy 11 küldetésből áll, ezeket pedig cirka 4–6 óra alatt ki lehet végezni. Ez azért még napjaink „spórolós” játékidejű időszakában is arcátlanul kevés, és igazából azok, akik nem rajonganak annyira a multiplayerért vagy a 10 külön „challenge” küldetésért (lásd a dobozban), azok kicsit becsapva érzik magukat. Ok, értem én, hogy a hangsúly a multiplayeren van, de azért nem ártott volna egy legalább kétszer ilyen hosszú single hadjáratot kidolgozni, vagy esetleg egy második kampányt, amelyben a másik oldalt küzdhetjük végig egy japán hadvezér szerepében.

Egyszerű és nagyszerű

A rövid és rendkívül sablonos hadjáratot és az irritáló főszereplőt leszámítva a játék tényleges taktikai része igen jó és a küldetések kellően változatosak. Miközben az első néhány küldetésben leginkább a járműveink irányításával leszünk elfoglalva, később sokkal többet tanakodunk majd a taktikai térkép felett. Ennek segítségével bármelyik csatahajónkat, bombázónkat, vadászgépünket vagy tengeralattjárónkat egyetlen jobb klikk segítségével az ellenségre tudjuk küldeni. A főtérképes rész kezelése egyébként rendkívül könnyen elsajátítható, és nem igényel Civilization vagy Europa Universalis szintű „birodalommenedzselést”, ugyanakkor kellően komplex taktikus gondolkozást igényel, úgyhogy ezen a téren a készítők beírhatnak maguknak egy mezei piros pontot. Mivel egy akciószimulációval kevert stratégiai játékkal van dolgunk, ezért érdekes kérdés volt, hogy a mesterséges intelligenciát pontosan hogyan fejlesztik ki a készítők…

Ha nagyon gyenge, akkor folyton ide-oda kell kapkodnunk, hogy az egységekre átkapcsolva saját kezű- leg intézzünk el minden ellenséget, ez pedig megölte volna a stratégiai részt. Ha viszont az MI túlságosan profi, akkor tulajdonképpen ki sem kell jönnünk a főtérképről: teljesen egységeinkre hagyatkozhattunk volna, amelyek minden kijelölt egységet ledarálnak. A készítők inkább köztes megoldást kerestek és bizonyos részeiben alaposan feltápolták az MI-t, máshol viszont kicsit butítottak rajta, hogy ne legyen azért túl könnyű a játék. Egységeink például nagyon ritkán viselkednek bután vagy irreálisan, mindig teljesítik parancsainkat és tökéletesen lereagálják a támadásokat is.

Az amerikai vadászgépek általában a mi segítségünk nélkül is könnyen levadásszák a zérókat és viszont, a bombázások esetén érdemesebb átkapcsolni személyes nézetre, mert a drágalátos pilóták hajlamosak rossz helyre, vagy pontatlanul hajítani a szeretetcsomagot. Ez még rendben is lenne, elvégre a bombázás kényes művelet, és érthető, hogy a játékosnak kell megoldania, viszont az már bosszantóbb, hogyha „free fire” módban hagytuk a bombázó- kat. Akkor a bomba ledobása után bőszen elkezdik lőni a csatahajót, amit nyilván nem túl nagy eséllyel élnek túl. Még idegesítőbb, hogy a kisebb cirkálóink néha beakadnak a nagyobb csatahajókba, és oldalról lövik friendly fire-rel a saját egységeinket. Ezt a pár kisebb malőrt leszámítva azonban a mesterséges intelligencia megfelelő.

Érdemes tehát egységeink felett átvenni az irányítást. Ez a rész legalább annyira ki van dolgozva, mint a taktikai, azonban ahogy a stratégiai elem sem igényel Civilization szintű taktikázást, úgy az akciórésznek sincs túl sok köze a komplex szimulátorokhoz. A járművek egyáltalán nem viselkednek realisztikusan, ez azonban nem feltétlenül baj, hiszen nem is ez volt a játék célja. Aki például komplex tengeralattjárós szimulációra vágyik, az továbbra is jobban jár a Silent Hunter III-mal, aki pedig harci repülős szimulátort szeretne, annak úgyszintén mondjuk, az Il-2 Sturmovik-ot tudnám ajánlani. Viszont a különféle járgányoknak oly sokféle képességük, jellemzőjük van, hogy hatalmas élményt nyújt ide-oda váltogatni közöttük a csata hevében. Miközben a levegőben a zérókra vadászunk a Wildcatjeinkkel, addig egyetlen gombnyomással átkapcsolhatunk a víz mélyén sunnyogó tengeralattjárónkra, hogy egy jól becélzott torpedóval telibe trafáljuk az anyahajójuk oldalát.

Légben, vízen, szárazföldön

Apropó, anyahajó: a főtérképen és a tényleges egységek irányításán kívül mi magunk is kézbe vehetjük saját anyahajóink, kikötőink és repülő- tereink irányítását. Ha eltrafálják és megsemmisítik az egyik egységünket, akkor küldhetünk helyette másikat. Megszabhatjuk azt is, hogy pontosan milyen típusút küldjünk (például vadászgép vagy bombázó), illetve hogy mivel fegyverezzük fel őket. Érdemes alaposan végiggondolni, mit viszünk magunkkal, mert ellenségtípusa válogatja, hogy mit tudunk hatékonyan használni velük szemben. A tengeralattjárókat például robbanó hordókkal tudjuk leginkább a tenger fenekére küldeni, a hatalmas csapatszállító hajók ellen pedig a torpedóbombázókat érdemes ráküldeni. Csak adott mennyiségű egységet irányíthatsz mindenből, de ha az egyiket lelövik, akkor bármikor küldhetsz helyette másikat.

„Tűz a fedélzeten!”

Természetesen akármennyire is ügyesen navigálunk, elkerülhetetlen, hogy csatahajóink lesérüljenek. Kiváló ötlet, hogy a hajó legénységének bizonyos tagjait különböző specifikus javító feladatokkal bízzuk meg. Amikor például tűz üt ki a fedélzeten, akkor az a legsürgősebb, hogy ezt eloltsák, viszont ha süllyed a hajó, akkor létfontosságú, hogy a lyukakat „befoltozzák”, mielőtt nagyobb lenne a baj, túl sok víz kerülne a raktérbe és elsüllyedne a hajó. A javításra vonatkozó parancsok kiosztása nem túl bonyolult művelet, és embereink gyorsan végrehajtják a feladatot, viszont annál nagyobb jelentősége van a csata kimenetele szempontjából: néha ennyi is elég ahhoz, hogy egy rázósabb harci szituból győztesen kerüljünk ki.

Csinos, de nem egy „bombázó”…

A Midway megjelenítéséhez kidolgozott grafikus motor tökéletesen megfelelő ehhez a játékstílushoz. A környezet aránylag látványos: Pearl Harbor vagy a többi katonai támaszpont viszonylag szépen ki van dolgozva, ahogy elrepülünk felettük, bár időnként szembetűnik egy-két összecsapott, mosottas földterület textúra. A Csendes-óceán (amelynek vizéből jó sokat fogunk látni az egész játék során) kidolgozása ugyan nem olyan állejtően eget rengető, mint amire számítottam, de azért tökéletesen megfelelő. A különféle harci járgányok is szépen ki vannak munkálva, különös tekintettel a hadihajókra, amelyeken külön megfigyelhetjük a járkáló legénységet. Összességében a grafika igazán kellemes, de egy picit talán meg finomíthattak volna rajta.

Heroikus zene, jenki akcentus

Hasonlóan a grafikához a Battlestations Midway hősies, drámai háborús zenéje megfelelő, de – a stílus rajongóit leszámítva – nem hiszem, hogy bárki külön ezt hallgatná mp3-ban. Az egyik amerikai gamer honlapon valaki azt írta, hogy igazi hazafias érzéseket élt át a játék zenéjét hallgatva – ez kétségtelenül így lehet, rám viszont nyilván nem volt ilyen hatással… Remek ötlet viszont, hogy a zene változik aszerint, hogy amerikai vagy japán oldalon harcolunk (a multiplayer részben, illetve az extra küldetésekben). Csata közben a beosztottjaink állandóan tájékoztatnak egységeink állapotáról, vagy arról, ha telibe trafáltak egy ellenséges repülőt vagy elsüllyesztettek egy hajót.

Kicsit sok az ismétlődő szöveg, viszont az nagy poén, és sokat dob a hangulaton, hogy a japánok a saját nyelvükön jelentenek, csak hát ismét kár, hogy nincs külön japán hadjárat, hogy ezt igazán kihasználhassuk. A különféle járgányok, gépek és robbanások hangeffektusai viszont szintén elismerést érdemelnek: a nagyobb csaták során 5.1-es hangrendszerrel hatalmas feeling, ahogy a hajóágyúk ugatnak, a géppuskák zakatolnak, a torpedók sziszegnek az óceán vizében, a zérók sivítanak a levegőben és a bombák robbannak körülötted – igazi élő hadszínteret érzel magad körül. Az átvezetők során a szinkronszínészek viszont elég fahangon szólaltatják meg a különféle karaktereket, de lehet, hogy csak azért tűntek ilyennek, mert eleve borzasztóan untam ezeket a részeket…

„Végső visszaszámlálás”…

A Battlestations Midway igazán egyedi színfoltja a valós idejű stratégiai játékoknak és az akciójátékoknak egyaránt. Bár külön-külön egyik műfajnak sem kiemelkedő darabja, de mégis annyira tökéletesen vegyíti őket, hogy a két stílus remek kis koktéljának érezzük a játékot. Az RTS-rajongók közül nagyon sokan vágytak arra, hogy az egységeket saját maguk irányíthassák, és ezt eddig kétségtelenül ez a játék oldotta meg a legprofibban. A játék leggyengébb pontja kétségtelenül a rendkívül soványka single player játékrész, azonban ezért némileg kárpótol a multiplayer, amely hatalmas élmény még akkor is, ha a gamespy-on keresztül kialakított kezelőfelület kicsit fogyatékos, és nem lehet ráfogni a multira azt sem, hogy olyan rengeteg játékmóddal bolondították volna meg…

-BadSector-(2007)

Kiadó: EIDOS Interactive

Fejlesztő: EIDOS Hungary

Stílus: Akció-stratégia

Megjelenés: 2007