RETRO – A Collective volt eddig az egyetlen fejlesztőcsapat, amely igazán színvonalas moziadaptációkkal tudta meglepni a nagyérdeműt. Ezért nagyon vártuk a Da Vinci Code-ot is. Kár volt ezért ballépésért…

A Buffy the Vampire Slayer, az Indiana Jones and the Emperor’s Tomb sikerei és a Star Wars: Episode III félsikere után a Collective fejlesztőire mindenki úgy tekintett, mint akik gyakorlatilag az összes moziadaptációt biztos kézzel és nagy szakértelemmel képesek megoldani. Más filmes játékokat még a sztárok aktív közreműködésével is el szoktak szúrni, de a Collective a filmsztárok szinkronhangjai nélkül is igazán hiteles Buffy-t, Indy-t, vagy Obi-Wan Kenobit tudott alkotni. Gondolom, ezért is esett a Take 2 választása a fejlesztőcsapatra, hogy a Da Vinci Code-ból, minden idők legjobban eladott regényéből játékot készítsenek. A most megjelent adaptáció kapcsán azonban valahogy az az érzésem, hogy a Collective-es srácok „zavarba jöttek” és csak azt tudták bebizonyítani vele, hogy a kalandjáték műfajához abszolúte nem értenek.

Miért éppen kalandjáték?

Ha egyszer a Collective nem képes profi kalandokat fejleszteni, akkor minek csináltak belőle azt? – gondolom ez merült fel sokatokban. Nos, a Da Vinci kód olyan sztori, amelybe nem illik Indiana Jones öklözése, Buffy rúgástechnikája és a Jedi lovagok ok akrobatikus varázslatai, elvégre a főszereplő egy  harvardi professzor, akinek igazi fegyvere az elméje. Éppen ezért a kalandjáték kvázi kötelező választás volt a Collective számára, elvégre mégsem kung-fuzhatja végig Langdon professzor a Louvre-t, a Westminster apátságot, vagy a Saint Sulpice templomot. (Más kérdés, hogy azért t egy kicsit mégis végig fogja, de ne szaladjunk előre…).  A Da Vinci kód, mint kalandjáték azonban további problémákat vet fel…

Az adventure-ökben ugyanis a két legfontosabb szempont a feladványok és a sztori minősége, ha bármelyik hibádzik, akkor mehet a kukába. A Da Vinci kód sztoriját a legtöbben ismerik (akik megveszik a játékot, azok pedig szinte biztos), így most vagy azt választhatták volna szegény fejlesztők, hogy eltérnek tőle, „akkor az a baj” (Belga forever…), vagy tök ugyanazt nyomják le a torkunkon, „akkor meg az a baj”.  A Collective végül a két rossz megoldás közül a másodikat választotta,  ráadásul úgy, hogy szinte minden egyes áldott szituációt és párbeszédet jelenetről jelenetre, szóról szóra beletuszkolt a játékba. Így bizony nem ritka, hogy hosszú öt-tíz perceken keresztül arra voltam kárhoztatva, hogy azt nézzem, ahogy a szereplők merev arccal, mozdulatlanul, érzelemmentes hangon mondják fel azokat a mondatokat, amelyeket már kívülről ismerek, hiszen nemrég olvastam a könyvet és láttam a filmet is.

Tom Hanks és Audrey Tautou kihagyta

Mondjuk meg is értem őket, az ő helyükben én sem vállaltam volna szinkronmunkát ebben a játékban. A két színész (illetve a többiek) helyett pedig valószínűleg a fejlesztők rokonai ugrottak be (vagy ők maguk), akik körülbelül olyan szinten produkálták az érzelmek és az árnyalt színészi játék gazdag skáláját, hogy ezzel az erővel akár számítógép által generált hangra is lecserélhették volna őket.

Maguk a főszereplők is szándékosan máshogy néznek ki: Robert Langdon Tom Hanks helyett egy lenyalt hajú biztosítási ügynökre emlékeztet, Fache felügyelő pedig egy alkoholista bokszolóra. Egyedül Sophie Neveu külseje szimpatikus, de sajnos neki is sikerült valamilyen Miss Fahangot találni szinkronnak.

Mind cheaterek vagyunk…

A másik probléma a puzzle kérdése… Ha már hűek maradtak a készítők a sztorihoz, akkor úgy gondolták, hogy a Myst-szerű logikai feladványoknak (mint például az „Oh Lame Saint” megfejtésese) is maximálisan követniük kell a regényben lévőket. (Néhány üdítő kivételtől eltekintve.) A gond csak az, hogy aki már olvasta a könyvet, az tudja előre a megoldást, aki meg nem olvasta, annak majdnem Robert Langdon szintű hozzáértéssel kell bírnia, hogy rájöjjön. (Azért csak „majdnem”, mert valamennyit nyilván mindenki hallott a sztoriról.)

De még a regény fordulataihoz kötődő hagyományos puzzle feladatok is kínos pontossággal követik Dan Brown művét: például a WC-ben is pont úgy fogunk elmenekülni a francia rendőrség elől, ahogy azt már olvashattuk, így szürkeállományunkat ezek sem túlságosan erőltetik meg. Maga a kezelőfelület teljesen hagyományos, jól működő kalandjátékos inventory rendszer: a különféle összeszedett tárgyakat megvizsgálhatjuk (néha szükség is van rá), egymással és is környezetünkkel is használhatjuk.

Indy köszvényes változata

A Collective eddig mindhárom játékában tökéletes munkát végzett az akció részekkel. Itt sajnos korántsem ez helyzet… A probléma ott kezdődik, hogy ugye Langdon nem egy Indiana Jones, ezért a készítők úgy gondolták muszáj változtatni az Emperor’s Tombban egyébként nagyon profin megoldott verekedésen. Mondjuk eleve nem értem, hogy Langdonnal minek kell bunyózni, ha viszont már beleerőltették, akkor miért ilyen hihetetlenül ostoba módon oldották meg.

Az új módi szerint ugyanis hősünk mindegyik gyepánál az egérgombok különféle, a megfelelő pillanatban lenyomott kombinációival üti a rendőröket és az Opus Dei csuhás ügynökeit: ha a bal gombot nyomod le, akkor öklöz, ha a jobbat, akkor félrelöki ellenfelét, ha mindkettőt, akkor a falnak nyomja. Amikor bedurvulnak az események, vagy védekeznie kell, akkor igazi egérgomb-szonátát kell végigzongoráznunk. Az egész eksön fárasztó, felesleges, idegesítő.  Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, akkor még helyenként egy kis “splintercellesdit” is játszanunk kell – még szerencse, hogy mongolidióta mesterséges intelligenciájuk miatt nem túl nehéz kicselezni a zsarukat és a rosszfiúkat.

Ezt nem Da Vinci festette…

A játék menürendszeréről és grafikájáról ordít, hogy a készítők nem nagyon kedvelik a PC-t. A színvilág és a kidolgozottság leginkább a PS2-t idézik, igaz, magukat a helyszíneket (különösen a Louvre múzeumot) a Collective egész színvonalasan kidolgozta.

Kevesebb jót lehet elmondani a karakterekről és animációjukról: az összes modell eléggé elavult motorról árulkodik és hőseink mozgása is annyira merev és természetellenes, mintha folyton fűzőben járnának. Az ellenségek is a szokásos konzolgagyi szintet ütik meg: baltaarcú apu különféle változatait láthatjuk, és ráadásul még feltűnően sok az ismétlődés is.

Kollektív unalom

A Da Vinci kód interaktív változata tehát nem más, mint egy unalmas, könyvízű akció-kaland, harmatos kivitelezésben. Akik olvasták a könyvet, azok kevés újdonságot találnak benne, akik meg nem olvasták, és csak valamilyen nívós 3D-s kalandra vágynak, azok sokkal jobban járnak, ha a Fahrenheitet, a Dreamfallt, vagy a Broken Sword: The Sleeping Dragont töltik be. Szegény Leonardo pedig már valószínűleg szétforgácsolta a sírját, annyit forgott benne…

-BadSector-(2006)

Kiadó: 2K Games

Fejlesztő: The Collective Inc.

Stílus: Akció, kaland

Megjelenés: 2006