RETRO – A Driv3r oly mértékű csalódást okozott, hogy rendkívül szkeptikusan várta mindenki a folytatást. Az egy évvel ezelőtt régebbi konzolokra és most PC-re megjelenő Driver: Parallel Lines igyekezett kijavítani az előző rész hibáit, mindezt egy új hőssel, új korszakkal, GTA-s játékelemekkel, de a lényeget megőrizve…

Mi történik akkor, ha egy fejlesztőgárda nagyon elszúrja egy jól működő, bejáratott brand nagyon várt harmadik részét? Lehet ugye kalapot, kabátot venni és feloszlatni a csapatot, esetleg más munkához kezdeni. Vagy egy teljesen új játékot készíteni, amelyben majd jól megmutatjuk, hogy milyen innovatívak vagyunk. Illetve a harmadik lehetőség, hogy alaposan összeszedjük magunkat, és az összes hibát kigyomláljuk a játékból, esetleg „új”, máshol már bevált feature- ökkel frissítjük a játékot. A Driver sorozatról elhíresült brigád, a Reflections az utóbbi megoldást választotta…

Come on baby light my car…

Az első, talán egyik legfontosabb változás a játék korszakát és a főszereplő személyét érintette. A jó öreg Tanner, a bűnözők közé beépült szuperzsaru helyett új „sofőrt” üdvözölhetünk. „TK” egy New York-i vagány srác, és amellett, hogy feltűnően hasonlít Val Kilmerre a Doors filmből, igazi bűnöző, nem ilyen macska-egér játszmát folytató „undercover cop”, mint Tanner volt a korábbi részekben. A készítők, gondolom, ezzel is a GTA-vonalat akarták erősíteni, mert amúgy TK nem túl izgalmas karakter: egy erőltetetten laza rosszfiú, semmi több. A Michael Madsen által megformált Tannert sokkal erősebb, karakteresebb figurának éreztem, ezúttal azonban hősünk sorsa a legcsekélyebb mértékben sem izgatott, annyira unszimpatikus volt. Nem túl izgalmas a többi szereplő sem, érződik, hogy az előző résszel ellentétben, ahol a Reflections hatalmas erőfeszítést tett, hogy az ismert sztárok által megformált szereplők minél eredetibbek legyenek, itt borzasztóan sótlan és érdektelen karaktereket kaptunk. Kár, mert amúgy a játék hangulata az átvezetők révén ismét elsőrangú lenne.

A mozibetétek fantasztikusan feelingesek, hihetetlen stílusérzékkel áldották meg azt az úriembert, aki ezeket megalkotta. Mintha valamilyen stilizált Martin Scorsese- vagy Quentin Tarantino-filmet látnánk keverve, mondjuk a Starsky és Hutchcsal: elmosódó színek, filmszerű effektusok, kitűnő kameranézetek. A sztori szerint egyébként 1979-ben, New Yorkban járunk, és az egyszerre naiv, mégis a velejéig romlott sofőrünkkel gengsztereket, prostikat, pitiáner vagy komolyabb bűnözőket kell szállítanunk, vagy küldetéseket teljesítenünk nekik. Csakúgy, mint a GTA-ban, itt sincsenek jók vagy rosszak, csak érdekek, és kisebb-nagyobb főnökök, nagyhalak, akik megeszik a kicsiket, vagy épp fordítva, ha a gyengébbik oldalon állunk, és ügyesen játsszuk meg a kártyáinkat. Ez a felállás nem is lenne érdektelen, ha sikerült volna a sztorihoz izgalmas figurákat találni…

Grand Theft GTA

A másik újdonság a GTA-elemek bevezetése, amely eddig nem jellemezte a sorozatot. Míg a korábbi részekben lineáris módon, egymás után oldottuk meg a küldetéseket, most mi magunk dönthetjük el, hogy a nagytérképen kiválasztva és a megfelelő helyre autózva melyik missziónak megyünk neki. Ez elvileg jól hangzik, a gyakorlatban azonban a küldetések rettenetesen fantáziátlanok, érződik rajtuk, hogy a készítők a legcsekélyebb erőfeszítést sem tették, hogy kellően kidolgozzák őket. Állítom, hogy a Driv3r missziói mérföldkövekkel izgalmasabbak voltak, és sokkal jobban beágyazták őket a sztoriba – ott inkább az okozta a gondot, hogy egyikük-másikuk annyira pokolian nehéz volt, hogy sokadszorra már elment tőle a kedve az embernek. Éppen ezért itt a készítők több nehézségi fokozatú küldetéseket adtak meg, amelyeket akár a város különböző pontjain vehetünk fel. A játék elején például össze kell szednünk 1500 dollárt, hogy továbbjussunk a későbbi küldetésekhez.

Teljesen mindegy, hogy milyen missziókat vállalunk, csak az a lényeg, hogy a kellő zsetonmennyiség összejöjjön belőle. A feladatok közül sok megegyezik, csak a nehézségi fokban különböznek. Azért, hogy a GTA-hasonlat még teljesebb legyen, különféle gyors mellékmissziókat is felvállalhatunk. Ha kedvünk van hozzá, akkor utcai versenyeken is részt vehetünk, vagy akár hagyományos autóversenyeken is. (Lásd még a dobozban.) Máshol egy autó parkol, felette egy szem, csak arra várva, hogy bepattanjunk, és villámgyorsan kimenekítsünk egy rablót egy bankrablás helyszínéről. Szóval ez a tipikus GTA design, amelyet gátlástalanul és kicsit ötletszegényen nyúlt le a Reflections brigádja a Rockstartól. A játékmenet szempontjából kétségtelenül jót tett neki, viszont a Driv3r sztoriorientált küldetései nekem sokkal jobban bejöttek, még akkor is, ha gyakran előfordult, hogy földhöz vágtam a gamepadot, annyira felidegesített egy-két lehetetlen küldetés.

Max Pain

Ha már GTA-t lopunk, akkor kötelező a TPS-részt is átvenni, nem igaz? A Driv3r-ben is találtunk külső nézetes „sétafikáló” akciót, elég rémes is volt, és ezt itt sem ússzuk meg. A lövöldözés a Parallel Linesban szerencsére nem annyira borzalmas, de közel sem olyan jól kezelhető, mint azt egy modern játéktól elvárnánk. Itt is célpontokat kell kijelölni az elég gyépés targeting rendszerrel, és itt sem esik annyira kézre, mint egy Max Payne vagy egy Tomb Raider esetében, de legalább olyan vészesen sokszor nem köteleznek minket ezekre a részekre.

A TPS-rész mellett még ki is lőhetünk a kocsiablakon, sőt bizonyos küldetéseknél szükség is van erre. Biztos fantasztikus élménynek hangzik egy száguldó kocsiból kilógó figurát mordállyal megpróbálni eltalálni, de az az igazság, hogy ennek irányítását sem sikerült túl jól megoldani, úgyhogy amikor lehetett, akkor inkább elkerültem a lövöldözést, és meglógtam, vagy ha arra volt szükség, akkor inkább karambolokkal törtem szét az ellenség kocsiját, mint hogy az ablakon keresztül csápoljak.

Kérem szépen, én egy régi motoros… akarom mondani Driveres vagyok…

Ugyanakkor egy dolog nem változott a Driver: Parallel Lines-ban sem: a szokásos hajmeresztő üldözések és a járgányok irányítása. A Parallel Lines nagyjából ugyanazt a motort használja, mint a Driv3r, úgyhogy a járművek fizikája és irányítása teljesen megegyezik az előző részével. Itt is éppoly realisztikusan törnek a verdák, és korántsem olyan könnyű vezetni őket, mint például a GTA-részeknél. Ez anno nagyon tetszett az első részben és a Driv3r-ben, ahol a küldetések csak az üldözésekre vagy menekülésekre koncentráltak, viszont itt néha frusztráló, amikor a város egy végéből a másikba kell elbumlizni, hogy felvegyünk egy feladatot.

Borzasztóan idegesítő volt az autóversenyzős rész is ezzel a motorral, úgyhogy nem is nagyon erőltettem. Ettől függetlenül a játék szíve ezúttal is az üldözéses elem, és ezt a Reflections most is tökéletesen meg tudta oldani. Fantasztikus és hajmeresztő hajszákban vehetünk részt, miközben az ellenség és saját verdánk is egyre jobban törik, zúzódik, amortizálódik. Ezen a téren a Driver mindig is elsőrangú volt, és most sem okozott csalódást.

„Tegye a kezét a kormányra, és egy mozdulatot sem akarok látni!”

A rendőrség mesterséges intelligenciája némileg „jobb”, vagy legalábbis szigorúbb, mint azt a GTA-kban megszokhattuk. Itt nincs büntetlen száguldozás: ha a zsernyákok meglátják, ahogy gyorsan hajtasz, karambolozol, vagy csak átmész a piroson, azonnal a sarkadban vannak. Szóval a KRESZ szabályaira igencsak figyelnünk kell, és ez különösen akkor lehet bosszantó, amikor éppen egy küldetést kell végrehajtani, valakit üldözünk, és azonnal ránk akaszkodik a yard. Ugyanakkor, ha nem esünk bele a rendőrségi kocsik látószögébe, akkor semmi baj, mindenkit halálra gázolhatunk, vagy akárkivel karambolozhatunk. Ez a látószög persze fokozatosan növekszik, ahogy egyre emelkedik körözöttségi fokunk.

Kitűnő ötlet (sohasem értettem, hogy a GTA-kban miért nincs így…), hogy külön mértéke van a lábon elkövetett garázdaságainknak és az autós csínytevéseinknek, tehát ha mondjuk autóval randalíroztunk, de nem látták hősünket kiszállni, akkor egy diszkrét helyen ellopva egy másik kocsit megszabadulunk a fakabátoktól. Az MI ugyanakkor most is éppolyan agresszív, mint régen, és kicsit vicces, hogy egy egyszerű piroson való áthajtás miatt a rendőrök végigüldöznek a városon, és szitává lőnek minket, ha van rá lehetőségük. Azért elég frusztráló tud lenni, amikor ezt megelőzendő folyton lassítani kell, amikor a város egyik sarkából a másikba kell eljutnunk, különben élet-halál hajszába fog a rendőrség…

Nem mai gyerek

A Parallel Lines a Driv3r grafikus motorját használja fel, ráadásul még az előző generációs konzolokra (PS2, Xbox) készült, úgyhogy gondolom, nem okoz túl nagy meglepetést, hogy a „csodaszép” és „forradalmi megjelenítésű” jelzőkkel nem igazán illethetjük a játékot. Ugyanakkor a PL nem is csúnya: old school konzolporthoz képest egész tisztességes a grafika a város és a járművek ábrázolása tekintetében: találkoztam például egész álleejtően ütősen kidolgozott városrészekkel.

A karakterek viszont igencsak rémesen néznek ki, különös tekintettel Slinkre, arra a feka nagyfőnökre, aki a küldetéseket osztja nekünk. Kár volt a karaktereket elszúrni, mert különben a megjelenítés felülmúlhatta volna a Scarface grafikáját, amely a PC-re eddig megjelent legütősebb GTA-klónként maradt meg emlékezetünkben. Az animáció tekintetében is felemás a kép: az autók mozgása, fizikájuk tökéletes, viszont az emberek gesztikulálása bizonyos esetekben hihetetlenül röhejes, és sajnos a készítők részéről ez nem szándékos paródia…

Slink például úgy csápol összevissza, mint valami nagyra nőtt, benarkózott orángután, és ez igencsak lerontja a beleélést a játékba… Összességében a Driver: Parallel Lines echte konzolport: láttunk már szebbet, de csúnyábbat is, de a Driv3r-hez képest mindenképpen előrelépés…

„Da music, man…”

A felemás grafika mellett viszont hatalmas előnye a játéknak az a hihetetlen stílusérzék, amely mindegyik részt jellemezte. A hetvenes évek végét az átvezetőkön, a szereplők ruháján, illetve a fantasztikusan eltalált soundtrackek révén maximálisan sikerült visszaadni. Nem gondoltam, hogy ezt mondom, de a GTA rádióadói is elbújhatnak a tökéletes ízléssel összeválogatott, rendkívül hangulatos zeneszámok mellett, amelyeket a kocsikba beszállva hallhattunk. Többek között olyan korabeli előadókat hallhatunk, mint David Bowie, Blondie, Pariament, Marvin Gaye, War és még sorolhatnám. A helyenként csúnyácska vagy átlagos grafika mellett is elsiklik az ember szeme, amikor egy-egy fülbemászó számot hallgathatunk.

Annyit érdemel, mint amikor játszódik…

Akár hiszitek, akár nem, a játék pontosan akkora százalékot érdemel, mint amikor játszódik: 79-et. Nem rossz próbálkozás, kétségtelenül jobban sikerült a polírozás tekintetében, mint a Driv3r, viszont a sztori sokkal gyengébb, a karakterek érdektelenek, unalmasak, és összességében egy viszonylag elavult grafikájú, eléggé fantáziátlan és megfáradt GTA-klónnal van dolgunk. Nagyon nagy előnye viszont a fantasztikus hangulat, amelyet a zseniális átvezetőknek és nagyon eltalált zenei résznek köszönhetünk. Kár, hogy ezt nem sikerült a játék egészére kiterjeszteni, mert akkor a Driver név megint szép lehetett volna, „méltó régi nagy híréhez”, így viszont csak egy átlagos folytatás és klón a többi közül…

-BadSector-(2007)

Kiadó: Atari

Fejlesztő: Reflections Interactive Limited

Stílus: Akció-Racing

Megjelenés: 2006(PS2) 2007(PC)