RETRO – A magánnyomozók általában szivart szívnak az irodájukban, olyanok, mint Humphrey Bogart, és szőke femme fatale-ok kérik fel őket életveszélyes ügyekre. Jack Walters viszont pechjére egy Cthulhu játék főszereplője, ahol szőke nők helyett inkább borzalmas rémekkel találkozik az ember, akik a magánkopókat megeszik reggelire…

H.P. Lovecraft az a fajta író, akiről játékos berkekben mindenki gyakran beszél, de regényeit valójában igen kevesen olvasták. Nem csak azért, mert manapság kevesebbet olvasunk, hanem azért is, mert Lovecraft nem az a könnyen emészthető, „nyolcadikutasahalál” kategóriájú sci-fi horror, hanem stílusa sokkal darkosabb, sötétebb, sajátosabb hangulatú.

A Call of Cthulhu mégis Lovecraft egyik legpopulárisabb univerzuma: meglepően sok kalandjátékot és túlélőhorrort inspirált már (lásd dobozban), illetve egy élőben játszott szerepjáték alapjául is szolgál. Az Oblivionnal nagy sikert aratott Bethesda Softworks a Headfirst Productions csapatát bízta meg, hogy egy hátborzongató belső nézetű akciókalanddal lepje meg a műfaj és Lovecraft rajongóit egyaránt…

Magánzsaru a pácban

A Lovecraft fanok talán felkapják rá a fejüket, hogy a sztori a The Shadow over Innsmouth és a Shadow out of Time novellákból merít, bár inkább a helyszín és a hangulat, mint a konkrét történések tekintetében. Történetünk főszereplője Jack Walters, egykori rendőr, akivel – mint ahogy az intróból és a rövid bevezető játékrészből kiderül – valamikor régen borzalmas események történtek, melyek eredményeképp elmegyógyintézetbe került.

Pár év után kikerült onnan, ám hogy pontosan mi lett vele, azzal ő sincs tisztában, ugyanis igen komoly amnéziában szenvedett. Hősünk nagy nehezen összeszedte magát és magándetektívként kezdett dolgozni. Egyik megbízatása révén egy isten háta mögötti kisvárosba, Innsmouthba utazik. Amikor hősünk egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli Volán busznál is lepukkantabb járaton döcögve megérkezik az igencsak hátborzongató városkába, hamar szembesülnie kell, hogy a nagy részben rémálomszerű külsővel bíró lakosságból senki sem szereti (maximum holtan) és akik segítenének neki, azok igen gyorsan meghalnak.

A sztori igencsak komplex, és nem is szeretnék több poént lelőni, de a lényeg, hogy az egyszerű nyomozásból hamarosan hátborzongató horror-történet keveredik, amelyben a furcsa módon eltorzult helyi lakosság, egy különös szertartásokat végző, pogány szekta és egy furcsa „fertőzés” lesznek a legfőbb motívumok. Ha csak a sztorit nézzük, akkor a Dark Corners of the Earth-szel a Headfirst Productions elsőrangú munkát végzet…

Nem (FPS) mese ez, gyermek…

Akik megszokták a szokásos FPS-eket, ahol mész és mészárolsz, egészségügyi csomagokat veszel fel és több tucatnyi lövést is túlélsz, mire kipurcannál, azok számára elsőre igencsak furcsa lesz ez a játék. A játékban a kulcsszó a realizmus. Hősünk például minden sebesülésre valósághűen reagál: ha például egy létfontosságú testrészét találják el, akkor pár percig bírja csak még, amíg holtan össze nem esik.

Még ha nem is olyan vészesek a sérülések, akkor is egy nyugodt helyen kell kezelni a sebeket, hogy teljesen begyógyuljanak. A gyógyulás pedig időbe telik, és ha nem tudunk ilyenkor egy kicsit megpihenni, akkor Jack nem tudja teljesen összeszedni magát.

No persze ez szerintem mindenkit hidegen hagyna, csak az a bibi, hogy ahogy Jack egyre rosszabb állapotba kerül, úgy látása egyre inkább elhomályosodik, a mozdulatai szakadozottá válnak, és így persze egyre nehezebb célozni vele. Ha mindez nem lenne elég, akkor még Jack ép elméjére is vigyáznunk kell. Minél több borzalmas látványban van hősünknek része kalandjai során, annál jobban elveszti az eszét, ezért ezektől lehetőleg meg kell kímélnünk.

Ezek a játékelemek egyrészről igazán forradalmiak, hiszen hősünk teljesen reálisan reagál környezetére, és ettől a DCotE tényleg valami újat képes nyújtani a nagy FPS-áradatban. Ugyanakkor egy idő után kicsit fárasztó és unalmas, hogy folyton lelassul a játék, amikor kötözgetni kell, vagy kijózanodni például egy szédülésből – ezek az események pedig elég gyakran fordulnak elő a játék során.

Splinter Jack

A sztori szerencsére épp elég érdekes és fordulatos, hogy a túlzott realizmus ne tántorítson el a játéktól. Sajnos azért bizonyos játékelemekkel a készítőknek sikerült átesniük a ló túlsó oldalára. Például iszonyú sokáig tart, mire normális fegyvert tudsz szerezni, hogy a sokféle rémséggel szembeszállj. (Az első fegyver amúgy a feszítővas, amit gondolom Gordon Freemantól kaptunk ajándékba, amíg nem kell újra szembeszállnia az idegenekkel…)

Éppen ezért túlságosan is sokszor kell lopakodnunk, (ó igen, megint csak Splinter Cell/Thief ötletlopás, ugye…) ami egy idő után borzasztóan fárasztó és unalmas. Én épp ezért inkább a brutálisabb módszert választottam és megpróbáltam keresztüllövöldözni magam az ellenségen. Sajnos itt érződik leginkább a játék legfrusztrálóbb hibája: csak a pálya egy bizonyos pontjain menthetünk állást és gyakran előfordul, hogy ezek jó messze vannak egymástól.

Ha épp akkor nyírnak ki, mielőtt ezekhez a pontokhoz érnénk, akkor persze tölthetjük vissza az előző résztől. Hogy egy FPS/kalandjátékot miért kell ilyen baromsággal megkeseríteni, az rejtély számomra… Hogy az akciórészt még inkább „reálissá” alakítsák – és persze még nehezebbé –, a jól megszokott célkereszt helyett nincs… semmi. Oké, megértem, hogy ebben a játékban a legfontosabb a realizmus (és aki ezt élvezi, hogy nincs célkereszt, az képzeljen hozzá pár százalékot a végeredményhez), de azért jobban szeretem, ha normálisan be tudom célozni az ellenséget és a fontosabb tárgyakat, nem kell ott görcsölnöm, amíg darabokra szednek…

A játékban emellett (főleg az elején) találkozni fogunk különféle puzzle részekkel is. Sajnos ezek egy idő után egyre ritkábbak, illetve gyakran még ismétlődnek is. A játék egyik részében például egy széfet kell kinyitni, melynek kódja egy naplóban van elrejtve, tehát alaposan át kell nyálaznunk, mire megtaláljuk. Ez még mind rendben is van (bár ez a „keresd a naplóban a kódot”-szisztéma szerintem „kissé” idejétmúlt…), csakhogy a széfnyitogatás még kétszer megismétlődött a játékban. (Jaj…)

Horror Noir

Mivel az események a múlt század elején játszódnak, ráadásul a sztori elég hátborzongató, ezért a készítők mindent megtettek, hogy ennek hangulatát áthozzák. A DCotE tele van különféle ravasz és feelinges vizuális effektekkel, amelyek a harmincas évekbeli film noirokat és a klasszikus horrorfilmeket idézik. Sajnos még ezt figyelembe véve sem mehetünk el amellett, hogy a textúrák eléggé szegényesek és a poligonszám általában véve igencsak alacsony.

Ezúttal nagyon érződik, hogy egy Xbox-konverzióval van dolgunk. Szerencsére a játék hangulata és az ügyes hangeffektek (Jack liheg amikor parázik, vagy magában motyog, amikor kezd megőrülni) feledtetni tudják az öregecske motor hiányosságait. Összességében a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth tipikusan az a játék, amire azt mondjuk, hogy „rendben van”, nem rossz, nem rossz, de azért mégsem egy nagy etvasz. Sajnos a korábban felsorolt hibái (különösen az idegesítő save-rendszer és az erőltetett lopakodós rész) miatt nem tudott bekerülni a klasszikus horror témájú akció-kalandok közé, de aki igazi Lovecraft fan, vagy a feelingre és az újdonságokra igazán vevő, az szerintem tegyen vele egy próbát.

-BadSector-(2005)

Kiadó: Bethesda Software

Fejlesztő: Headfirst Productions

Stílus: FPS/Túlélőhorror

Megjelenés: 2005