RETRO – Amikor Niko Bellic végre partra száll Liberty City-ben, hogy maga mögött hagyja a szerb hadseregben letöltött véres szolgálati éveit, arra számít, hogy végre neki is része lehet az „amerikai álomban”, amelyről unokatestvére, Roman oly sokat mesélt.

Persze hősünk hamarosan rájön, hogy naivitás volt nagyot mondó rokonának hinnie, hiszen a városba érkezve szinte azonnal a Liberty legsötétebb alvilágába belesüllyedve kell gyakran kegyetlenebb küldetéseket teljesítenie, mint a boszniai háborúban. Azonban a beígért „amerikai álmot” egyvalaki mégis megkapta, ez pedig nem más, mint a játékos. A Grand Theft Auto IV egyértelműen a legjobb GTA rész és nagy esélyes az év játéka címre is…

„10/10, nuff said”

Mégis mitől olyan egyedi ez a játék, amelynek köszönhetően 10/10-es értékeléseket kapott világszerte, még az olyan szigorú gamer online magazinoktól is, mint a GameSpot? Ami elsőként a szemünkbe ötlik, hogy amikor a lábunkat kitesszük abból a lepukkant koszfészekből, amelyet Roman „palotaként” harangozott be nekünk, az a döbbenetesen kidolgozott élő, lélegző város, amely a Grand Theft Auto III-ban megismert Liberty City-re csak gyökereiben hasonlít.

A metropolisz lakosai végre-valahára nemcsak zombiként sétálnak az utcákon, hanem élik mindennapi életüket méghozzá olyan fokú realizmussal, amelyet eddig még sohasem láthattunk, beleértve az Assassin’s Creedet is. Niko második lakása előtt például ott áll egy hittérítő és a világvégéről óbégat „We are fucked!” pólót viselve.

Az utcasarkon fekák ácsorognak és beszélgetnek egymással, mellettünk pedig egy csinos feketehajú lány megy el, csörög a telefonja, felveszi, köszön a beszélgetőpartnerének és cseverészni kezd – méghozzá úgy, hogy első mondatait tökéletesen értjük! Igen, még mindig csak egy egyszerű, mezei NPC-ről beszélünk…

Pár sarokkal arrébb egy bűnöző futni kezd, mögött egy zsaru ordibál, miután elővette a fegyverét, elkapja a fickót és hangosan felszólítja, hogy adja meg magát, majd a felemelt kezű bűnözőt bekényszeríti a kocsiba. Hátborzongató emlékeztető arról, mi történik velünk, ha minket is elkapnak…

Gazdagok és szegények

De az NPC-k viselkedésének realizmusa még nem minden… Csakúgy, ahogy a valós életben, Liberty City-ben is egészen másféle lakosok élnék a különböző negyedekben. A szegényebb városrészekben lepukkant hajléktalanok császkálnak az utcákon, illetve az egyszerű járókelők is olcsó, ócska ruhákat viselnek.

Itt sokkal többször fordul elő a bűnözés, mint máshol: a rendőrök szinte mindegyik utcasarkon kergetik a kisstílű gangsztákat. Ezek között találjuk azokat a kerületeket is, ahol az utcán kelletik kétes értékű bájaikat az utcán dolgozó lányok. Ha csak elmegyünk mellettük, akkor hallhatjuk, mit beszélgetnek, de persze el is hívhatjuk őket némi fizetett hancúrozásra… (Lásd a dobozban.)

Ezzel éles kontrasztban áll a gazdag negyed, ahol jól öltözött menedzserek és csinos üzletasszonyok sietnek az utcákon, mobiltelefonnal a kezükben. Ha pedig a gondosan ápolt parkokba tévedünk, sportolókat láthatunk, amint éppen futkároznak, tornáznak, vagy meditálnak.

Amennyire életszerű Liberty City lakosságának elrendezése, annyira realisztikus viselkedésük is, amikor Niko kapcsolatba kerül velük. Ha nekimész a kocsijuknak, akkor a durvább arcok káromkodnak és legtöbbször kiszállnak, hogy leamortizálják a pofázmányodat, míg a jobban szituált autóvezetők inkább csak elkeseredetten panaszkodnak. A hot dog árusnál megvárhatjuk, amíg az előttünk álló vevő végez a vásárlással, de ha türelmetlenek vagyunk, akkor félrelökve őt felháborodottan tiltakozik.

Ráadásul még öltözékünket is figyelik: az egyik lepukkant gangszta negyedben végrehajtott küldetésnél túlságosan elegáns ruhát viseltem, és a fekák azonnal kiszúrtak: gyanakodva megjegyezték, hogy mi a francot keres itt egy ilyen elegáns fazon?

Szép vagy, szép vagy?

Amikor először betöltjük a játékot, grafikájától nem fogunk rögtön az állunk után tapogatózni a padlón. Bár már az intróban is látszik, hogy a karakterek jól ki vannak dolgozva, a kikötői dokk sötétjében a lámpafényben csillogó füst látványa is látványos, azonban másnap reggel a lepukkant, koszlott lakásunkban ébredve közelről nézve kicsit pixeles megjelenítés, illetve a távoli objektumok elhomályosítása annyira nem tűnik next-gennek.

Amikor azonban komolyabban felfedezed Liberty City különböző negyedeit, akkor fogsz rájönni, hogy mennyire döbbenetes, eddig semmilyen más játékban sem tapasztalható részletességgel dolgozták ki a várost. Minden egyes falfelületen a környékre jellemző festményeket, reklámokat láthatunk: a sötétebb gettók, illetve a csillogó-villogó belváros közötti kontrasztra pedig szinte szavakat sem lehet találni.

Különösen utóbbi döbbenetes: a hatalmas, fénylő neonreklámok szinte szuggerálják a játékost és olyan szintű vizuális ingert nyújtanak, hogy muszáj lassítani, körbenézni, szájat tátani. Az utcákon pedig mindegy egyes négyzetméteren hihetetlen mennyiségben sétafikálnak fel-alá, beszélgetnek egymással a környezetnek megfelelő polgárok: a szegényebb negyedekben szakadt prostik kelletik magukat (igen, természetesen továbbra is megkettyinthetjük őket egy igencsak szemléletes aktus során…), a legdurvább gangszták lövik egymást és hősünknek is beszólnak, a gazdag környékeken pedig öltönyös üzletemberek és jól öltözött, csinos szőke hölgyek sietnek valamilyen üzleti megbeszélésre.

A GTA IV hatalmas Liberty City-jének minden egyes apró részlete, a legutolsóbb centiig tökéletesen életszerű és bőségesen kárpótol azért, hogy az anti-aliasing nem a legtökéletesebb, vagy közelről nézve kicsit pixeles, homályos, festményszerű a játék.

Tanuljon meg vezetni a GTA autósiskola segítségével!

A Grand Theft Auto részekben eddig sem volt könnyű az autók irányítása, most pedig még nehezebb lett. Azonban míg eddig a nehézséget az okozta, hogy túlságosan árkádos volt a vezetés, addig most egészen más okból nagyobb a kihívás: a készítők szeme előtt ezúttal maximálisan a realizmus lebegett kitűzött célként.

A vezetési szimuláció minden egyes járműnél figyelembe veszi fizikájukat és képességeiket: az ócska, lepukkant kocsik nemcsak nehezen gyorsulnak, hanem kanyarban sokkal könnyebben kifarolnak és sokkal nehezebb ellenkormányozni őket, mint a drágább, jobb autókat, amelyek sokkal finomabban fekszenek rá az útra és szédítő sebességre is képesek.

Egy-egy üldözésnél, vagy menekülésnél nagyon nehéz visszatérni az útra, úgyhogy meg kell tanulnunk a kéziféket megfelelőképpen használni: nem szabad rátenyerelni, mint eddig, hanem csak finoman, enyhén kell megnyomunk a kanyarokban és utána ajánlott gyorsan ellenkormányozni.

Nem könnyű a motorvezetés sem: ha rosszul irányítjuk, felborulhatunk a járgánnyal, illetve kisebb karamboloknál is lerepülhetünk róla, viszont a Harley Davidson típusú (vagy legalább is arra hasonlító, igazi márkák ugyanis most sem szerepelnek a játékban) járműveket egy fokkal könnyebb kormányozni, mint az előző részekben. A nagyobb darab kamionok és szemeteskocsik pedig épp olyan lassan és nehézkesen közlekednek, mint a valós életben. Összességében mindegyik járműre jellemző, hogyha tökéletesen megtanuljuk az újszerű szimulációs részt, akkor sokkal, sokkal nagyobb élvezet vezetni, mint a korábbi részekben.

Fizikából jeles

Annál is inkább, mert a GTA IV fizikája egyszerűen döbbenetes. A kocsik a menthetetlen koccanásoktól, ütődésektől, karamboloktól épp úgy karcolódnak, törnek és gyűrődnek, mint a valós életben. Ha csak épphogy az autód hátsó részével ütközöl, akkor a hátsó lámpád fog eltörni, ha a lökhárítóddal találsz el valamit, akkor elkezd lötyögni, majd később leválik, de még a jól ismert motorháztető repülés is sokkal realisztikusabb.

A durvább karamboloknál az autónk felgyűrődik, megpördül, vagy felrepül, tényleg frenetikus a látvány. Az autók mellett pedig környezetünk is rombolható: a szemeteskukákat feldöntve kiborul a szemét és papírhalmok szállnak fel a levegőbe, a hot-dog árusnak lesodródik a földre a napi kínálata. A gyalogosok elgázolásánál földre esik kezükből az éppen megvásárolt reggeli kávé és előfordul, hogy nem a kerekek alá kerülnek, hanem felcsapódnak a motorháztetőre.

Fatális gázolásnál véres lesz a kocsi azon része, ahol éppen elkaptuk szerencsétlent… Mi sem ússzuk meg azonban a baleseteket: az utcákon a kocsik nekünk jönnek, amikor pedig nem tudjuk idejében kirángatni a volán mögül vezetőiket, akkor a kocsiajtón lógva rángatja hősünket az autó, a legdurvább pedig, hogy komolyabb karamboloknál Niko a szélvédőt kitörve szép nagy röppályát leírva kiszáll a kocsiból, mint a győzelmi zászló.

Golyózáporban

Ha már a vér szóba került, akkor érdemes kitérni az akciórészre is, amely sokkal kidolgozottabb, mint korábban. A küldetések során rengeteget fogjuk majd használni az új „bujkálós” rendszert, melynek segítségével különböző fedezékekből célozhatjuk be ellenségeinket á la Gears of War illetve Kane & Lynch. Hogy mennyire ügyeltek itt is a részletekre a készítők, azt mi sem jellemzi jobban, mint hogy bizonyos pajzsként használt búvóhelyeket szétlőhetnek ellenségeink, illetve rengetet számít, hogy milyen szögben helyezkedünk el.

Búvóhelyünkhöz akár villámgyorsan oda is csúszhatunk, egyetlen apró negatívum, hogy Niko időnként rossz helyre ugrik oda, és amíg a kamera végre helyre áll, mi pedig felfogjuk, merre hány méter, hősünk már be is kapott pár találatot. Az első küldetéseknél ez nem nagy gond, később azért már bosszantó lehet, különösen akkor, amikor már alig van életerőnk.

Elvileg különböző testrészekre is célozhatunk, a tűzpárbajokban azonban én ezt relatíve keveset használtam (inkább csak akkor, amikor egy fontosabb NPC-t kivégeztem), mert sokkal egyszerűbb volt a megszokott automatacélzással operálni, mint megpróbálni valakinek messziről eltalálni a fejét. Összességében a TPS rész rengeteget javult és nagyon, nagyon élvezetes (különösen az előző részekkel összehasonlítva), de még mindig lehetett volna egy picit precízebb.

„Ice cold slavic motherf*cker”

A játékmenet mellett végül mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy Niko Bellic egyértelműen az egyik legszimpatikusabb karakter, talán még a GTA hősök közül is a legjobban vele tudunk azonosulni. A játék mindegyik szereplőjéhez teljesen életszerűen és józanul viszonyul: a hozzá hasonlóan magányos farkas Dwayne-t például kedveli, a nagypofájú, izompacsirta, teljesen idióta playboy Brucie (aki egyébként minden idők egyik legmulatságosabb és legeredetibb mellékszereplője) idegesíti, de azért megerőlteti magát vele kapcsolatban is, azokat a figurákat azonban, akik pusztán eszközként használják a legundorítóbb küldetéseikhez, mélyen megveti.

Időnként el is dönthetjük egy-egy küldetés során, hogy végrehajtsuk a feladatot: bizonyos célpontok életét például megkímélhetjük, futni hagyva őket. A GTA IV összes karaktere egyszerűen frenetikus és a sztori messze a legjobb, amit játékban láthattunk: időnként igazi Quentin Tarantino minőséggel van dolgunk. Mindegyik párbeszéd, vagy átvezető jelenet teljesen életszerű és gyakran mulatságos.

Niko a játék során igazi jellemfejlődésen megy keresztül, amelyet egyébként a mi döntéseink is befolyásolnak. Előfordul, hogy mi magunk is átérezzük undorát, amikor egy-egy agresszív, kegyetlen, velejéig romlott maffiózó, vagy az erőszakszervezetek egy korrupt tagja számára kénytelen küldetéseket végrehajtani.

Da best

A végső százaléknál egyet levettem az online tesztem 98-ából, mert a küldetések egy idő után azért picit ismétlődnek és talán nem is annyira változatosak, mint a San Andreas-ban, illetve oly sok TPS részben lesz részünk, hogy a nem annyira precíz irányítás szembetűnőbb, mint eleinte. Jó lett volna valamilyen kicsit barátságosabb mentés-rendszer is, mert a nehezebb küldetéseknél csöppet fárasztó, hogy ismét a búvóhelyről kell elindulni – bár igaz, hogy taxival, vagy Roman rokonunk autóival azért hamar ott vagyunk.

Az egészen apró, nüasznyi bakik ellenére a GTA IV igazi kihagyhatatlan klasszikus, úgyhogy ha nem haragszotok, mennék is vissza Nikóval rendetlenkedni Liberty-ben…

-Bad Sector-

Kiadó: Take-Two

Fejlesztő: Rockstar Games

Stílus: Külső nézetes sandbox akciójáték

Megjelenés: 2008.04.29