RETRO – Max Payne nem olyan zsaru, aki elregéli a jogaidat. A bilinccsel sem szokott bíbelődni: a fejlövést a bűnmegelőzés sokkal hatékonyabb módszerének tartja. A maffiába beépülve Payne rögeszmésen próbálja felkutatni, hogy ki áll a Valkyr nevű kábítószer terjesztése mögött, hiszen feleségét és kis csecsemőjüket is e drogtól bekattant bűnözők mészárolták le. Miután kollegája és barátja is a leszámolások áldozatául esik, a gyilkosságot Payne-re kenik, így a zsaru két tűz közé kerül: egyik oldalról a New York-i rendőrség hajtóvadászatának első számú célpontja, a másikról pedig a Mafia akarja hűvösre tenni. Maxet már csak a bosszú élteti és megfogadja: nem adja fel, míg minden egyes vér és könnycseppért golyóval fizetve, írmagjáig ki nem írtja az egész drogkartellt…

Időtlen idők óta vártuk már… Annyira régóta, hogy már kezdtük elveszíteni a reményt, hogy valaha is megjelenik. A finn Remedy nevű csapat Max Payne című játékáról felröppent híreket és az első animációkat valamikor ’97-ben hallhattuk, láthattuk először.

Azóta a videokártyájukat tesztelők újabb és újabb elejtett utalásokat találhattak a Remedy 3dmark-jának évente megjelenő verzióiban – de maga a játék csak nem akart megérkezni. Amikor Max végre a szerkesztőségünkben landolt, először attól féltem, hogy egy újabb agyonhype-olt Tomb Raider-klónnal lesz dolgom.

Aztán mikor a Max Payne első képsorai betöltődtek, a játék hangulatának köszönhetően azon nyomban a sötét, hózivataros New Yorkban találtam magam, és a pesti nyár külvilága megszűnt létezni számomra…

It’s bullet time!

Mielőtt azonban belemerülnék a Max Payne jellegzetes, borongós hangulatú film noirokat idéző sztorijába, először a játék egyik zseniális újítását, a „bullet time”-ot szeretném taglalni. Emlékeztek a Matrix leghíresebb filmtrükkjére, amikor Neo a rá kilőtt golyókat a lassított időnek köszönhetően kikerülte, miközben a kamera egyfolytában forgott körülötte? Ezt hívták „bullettime”-nak és pontosan ezt az effektet használják a Max Payne-ben is.

A Matrix szóban forgó részeihez hasonlóan az „idő” itt is olyannyira lelassul, hogy szabad szemmel látni a pisztolycsőből kilőtt golyó a falba vagy ember testébe fúródását. Ilyenkor megcsodálhatjuk, ahogy a lövedék a levegőt fodrozza, és a hanghatások is szordínóban tolják, visszhangosak lesznek. Ez a filmes effekt olyannyira feldobja a játék egészének feelingjét, hogy az ember eleinte azon veszi észre magát, már nem is magával a gengszterekkel törődik, hanem csak leesett állal a képernyőt bámulja.

Hogy mi értelme van a bullet time-nak egy számítógépes akciójátékban? Nos, mint a Matrixban, a lényeg egyrészről itt is az, hogy lehetőleg ép bőrrel kerüljük ki a ránk kilőtt golyókat. Miközben a lövedékek lelassítva közelítenek felénk, mi nagyjából valós időben dönthetjük el, hogy merre ugorunk tovább.

Így ha elég ügyesek vagyunk, hiába tüzel ránk egy egész kivégzőosztag, Maxszal a levegőben úszva időben egy szekrény, vagy láda menedékébe ugorhatunk. Ez azonban még nem minden, ugyanis félre síklás közben valós időben is célozhatunk és lőhetünk újra és újra, miközben a (lelassított) rosszfiúk még fel sem fogták, hogy az első golyók már felszaggatják testüket.

A praktikum mellett pedig tényleg leírhatatlan az az érzés, ahogy a duplacsöves puskáddal előre vetődve tüzelsz, miközben a bullet time-nak köszönhetően minden lassított felvételként hat; a golyó a levegőt hasítva eltalálja az ellenfeled, te pedig egy kis szerencsével és ügyességgel félreugrasz az ő lövése elől.

Alaposan tévednek azok, akik ezt a zseniális megoldást lelkendezésem ellenére is felesleges sallangnak tartanák, ugyanis más akciójátékokkal pont fordított arányosságban van a főszereplő és a rosszarcúak életeröjének csökkenése: Max energiája villámgyorsan a nullára csökken egy-két durvább sebesüléstől, az ellenség viszont nagyon is jól állja a lövéseket. Ráadásul a maffiózók itt is tekintélyes túlerőben vannak, úgyhogy a Max Payne-ben pokolian nehéz dolgunk lesz, ha nem használjuk, és nem tanuljuk meg jól kezelni a bullet time-ot.

Ha már a nehézségi szintnél tartunk: anno olyan pletykákat is regéltek, hogy a nehézségi szint majd az ügyességünk szerint alakul dinamikusan a játék során. Szerintem ebből végül is nem lett semmi, viszont a Max Payne újra játszása szempontjából érdekes ötlet, hogy csak akkor választhatjuk a nehezebb szintet, ha már egyszer normálba végig nyomtuk.

Nincs visszaút

A készítők másik újítása, hogy a folyamatosan alakuló sztorit nemcsak engine movie-kon, hanem a képregényszerű részeken keresztül is láthatjuk. Ez egyeseket talán zavarhat, hiszen megtöri az akció folyamatosságát, de a remek szinkronhangoknak és Max mesélgető, az eseményeket kommentáló monológjának köszönhetően nekem nagyon is bejöttek.

Ötletes, hogy a rajzok direkt mosott színeket használnak, így felerősödik az az érzet, hogy az egész sztorit Max visszaemlékezésként meséli el. Egyedül talán a bevezető résznél, Max családjának lemészárlásánál hatott zavaróan, amikor egy ilyen comic résszel találkoztam, mert nem tudtam eldönteni, rohanjak-e a sikolyok felé, vagy klikkeljek mindenen, hogy véletlenül se hagyjak ki semmilyen fontos információt.

A sztorit egyébként egyes internetes fórumokon sablonosnak tartották, de szerintem ez egyrészről nem is igaz, másrészről pedig a jellegzetes fordulatok és stíluselemek a film noir műfajának tudhatók be. Ha pedig mindent meg szeretnénk érteni a történetből, illetve a különféle szereplők motivációiból, akkor nagyon is figyelnünk kell az átvezető grafikus novellára.

Ahogy folyamatosan haladunk előre a játékban, rá fogunk jönni, hogy egyáltalán nem egy hagyományos gengsztertörténetről van szó. A Max Payne sztorija kifejezetten tekervényes, hiszen nemcsak az egymást is eláruló, a hatalomtól vagy a fekete mágiától bekattant maffiavezérekkel harcolunk, (sőt, egyesekkel még szövetkezünk is), hanem egy igazi kormányszintű összeesküvésbe keveredünk, amelyben Maxet sokan bábként próbálják felhasználni.

A sztoriról már csak annyit szeretnék elárulni, hogy a végső leszámolás után is maradnak (vagy maradhatnak) elvarratlan szálak, amelyeket csak egy esetleges folytatásban érthetünk meg. Szóval, szó sincs itt sablonos történetről, legfeljebb azok számára, akik nem nagyon figyeltek rá, vagy zsigerből utálják az ilyen stílusú krimiket. (Az ilyenek persze minek játszanak a Max Payne-el?)

Nagy erénye a játéknak, hogy sohasem veszi túl komolyan önmagát. Marha jókat szórakoztam például, amikor kihallgattam a rosszfiúkat, miközben (a No One Lives Foreverhez hasonlóan) egymással különféle elmés párbeszédeket folytattak. Az egyikük például önérzetesen megjegyezte, hogy ő nemcsak egy lelövésre szánt papírmasé figura: neki is van felesége, gyerekei, akiket etetni kell, ezért választotta ezt a hálátlan szakmát.

A Matrix mesterséges intelligenciáira hasonlító kormányügynökök is szeretnek csevegni: az egyik például megjegyezte, hogy az ő munkájában nem is a fizetés a legjobb, hanem az, hogy engedélye van az ölésre, mint James Bondnak, a másik pedig azon sóhajtozott, hogy milyen cool lenne lelassítani az időt és kikerülni a golyókat, mint az akciófilmekben. De a legnagyobbat Max egyik drogos monológján röhögtem – nem akarom lelőni a poént, de ennél a résznél tényleg figyeljetek, megéri!

Play it Bogart

Nagyon nagy dicséretet érdemelnek a készítők Max figurájának kidolgozásában: az Alice óta nem kötődtem ennyire számítógépes karakterhez. Ebben közrejátszott, hogy Payne tényleg tipikus film noir figura: elkeseredett, magányos hős, aki jogos bosszúját végrehajtva kilátástalan harcot vív a maffiával, miközben a rendőrség is a nyomában liheg.

A sztori így igazán drámai felhangot kap: arra számítunk, hogy Max valójában nem győzhet, mert ha mindenkit lemészárolt, a New York-i rendőrség a végén akkor is elkapja, vagy szitává lövi… (Én viszont nem lövöm le a poént, hogy mit tartalmaz az utolsó felvonás…)

Igazán depresszív hangulatú film noirokhoz hasonlítanak azok a viszontagságok is, amelyeken Payne keresztülmegy: azon túl, hogy az elején különös kegyetlenséggel mészárolják le a családját, később majdnem agyonverik, egy igen durva droggal elkábítják, az egyik részben baseball-ütővel verik a fejét, stb.

Max alakja mégsem hasonlít egy-az-egyben egyetlen klasszikus amerikai krimi hőséhez sem: van benne egy kicsi Dirty Harry-ból, a Die Hard-os John McClane-ből, az AlPacino-féle Carlito útja hőséből, Humprey Bogart alakította Philip Marlowe-ból, és két pisztolyával úgy lő egyszerre, mint ChowYunFat a John Woo-filmekben.

Eksön

Érdekes kérdés, hogy mennyire állja meg a helyét a Max Payne a játékmenet szempontjából más innovatív akciójátékokkal összehasonlítva. A bullet time egész biztosan olyan élményt nyújt, amelyhez hasonlót számítógépes játékkal még sohasem éltél át. Mintha egy igazi interaktív filmmel nyomulnál: a beleélés Max-imális.

Ha viszont nem lenne bullet time, a Max Payne kicsit alulmaradna például a No One Lives Foreverrel szemben, ahol egy adott küldetést többféleképpen is végrehajthattunk, illetve az ellenség megsemmisítéséhez is rengeteg módszert alkalmazhattunk. Maxet idézve: Nincs itt semmilyen titkos mantra, vagy egyéb trükk, mint az akciómozikban. Ez csak zűrzavar és szerencse, aki pedig mást mond, hazudik.”

Tényleg így van a játékban is: taktikázni, lopakodni vagy egyéb módon trükközni nem nagyon lehet: minél gyorsabban és minél brutálisabban kell az ellenség arcának adni, ez minden. Néha kihasználhatjuk ugyan a gengszterek mellett heverő robbanékony folyadékot tartalmazó hordókat, de ezt, és a bullet time-ot leszámítva nagyjából ennyire korlátozták stratégiai lehetőségeinket.

A gengszterek mesterséges intelligenciája nem eget rengető, de azért szódával elmegy: ha megsebesülnek, megpróbálnak elmenekülni, fedezékbe vonulnak, riasztják a többieket, de azért ennél többet ne várjunk tőlük. Apróbb hiányosságai ellenére a játékmenet mégsem válik unalmassá, egyrészről természetesen a bullet time miatt, másrészről viszont különféle kreatívabb pályák szerepeltetésének köszönhetően.

Találkozhatunk olyan részekkel például, ahol Max rémálmaiban kell részt vennünk: ezek az Alice-hoz hasonlóan a valóságos helyszínek szürreális változatai. Egy másik pályánál pedig egy égő vendéglőből menekülünk: miközben minden oldalról hatalmas lángok nyaldossák a falakat, időben meg kell találnunk a megfelelő útvonalat, hogy pörköletlenül túléljük a tüzes vesszőfutást.

Max grafika

Nem esett még szó a játék elképesztően részletes grafikájáról, amelynek köszönhetően a falak, a bútorok, a különféle lakberendezési tárgyak és készülékek, de még a legkisebb eszközök is megdöbbentően részletesek. Max és ellenfelei animációja előtt is le a kalappal, de a hátast igazából a robbanások és a pisztoly torkából okádott tűz fényeffektjei láttán dobjuk, amelyeket leginkább a bullet time alatt csodálhatunk meg.

Az arcokat is igazi műgonddal dolgozták ki, csak sajnos megint nem mozog a szájuk beszédkor, ami azért 2001-ben kicsit kiábrándító. (Meg az is, hogy ezt már megint le kell írnom egy friss játéknál – annyira nehéz lenne megoldani?!) Szerencsére legalább annyi eszük volt a készítőknek, hogy nem zoomolnak rá a szereplők fejére beszédkor, mint például az Infogrames-féle Alone in theDark 4-ben.

Nem vagyok kifejezetten vérszomjas (na, jó, néha igen…), de engem az is zavart, hogy a különféle fegyverek okozta sebek nem látszódnak meg a testeken: a vér ugyan folyik rendesen, de ennek a hullajelölteken külső nyoma nincs – mintha egy alacsony költségvetésű B movie-t látnánk…

Igaz, a rosszfiúk nagyon látványosan patkolnak el, elég furcsa azonban, hogy ugyan azt láthatjuk, ha például közvetlen közelről egy duplacsövessel fejbe nyomjuk, illetve ha távolról, mesterlövész puskával szerjük le őket.
Ezt a pár malőrt leszámítva azért a Max Payne grafikája tényleg lélegzetelállító, és az eddigi konkurenciát teljesen maga mögé parancsolja, feléve, ha elég erős géped van…

„Egy kicsit közelebb a mennyországhoz…”

A brutális gépigényt leszámítva a finn csapat büszkesége habzsolja a „legeket”: minden idők egyik leghangulatosabb, leglátványosabb és legforradalmibb akciójátéka. Óriási elismerést érdemelnek a készítők, hogy a grafika, a pályák változatossága és a bullet time mellett a sztori, a főszereplő és a mellékkarakterek kidolgozására is ügyelte, mert a Max Payne ennek köszönheti igazán, hogy a legvégéig nem lehet leszakadni róla.

-BadSector-[2001]

Kiadó: Take 2

Fejlesztő: Remedy Entertainment

Stílus: TPS

Megjelenés: 2001