RETRO – A halhatatlanság átok, vagy áldás? A Planescape Torment főhőse egészen biztosan az előbbire szavazna. Mivel lelkét a túlvilág nem fogadja be, ezért halála után állandóan egy halottasház falai közt éled újjá és nem emlékszik semmire. Kénytelen újra és újra útra kelni, hogy kinyomozza ki is ő valójában, és mit keres a Planescape sötét világában. Az Interplay lagújabb szerepjátéka a Baldur’s Gate engine-jét használja, de szakítva a Kardpart zöld erdőkkel és tarka mezőkkel fedett világával. Egy olyan univerzumban játszódik, ahol rothadó hullákkal teli katakombákban, egy elátkozott város falai közt kell bolyonganunk, és leghűségesebb társunk egy lebegő koponya lesz.

Az Interplay karrierje a számítógépes szerepjátékok terén korántsem nevezhető töretlennek: a híres Bard’s Tale sorozat és a Wasteland után éveken keresztül nem sikerült igazán korszakalkotót készíteniük. A nagy visszatérést végül a kirobbanó sikert aratott 1997-es poszt-apokaliptikus témájú Fallout hozta számukra, amely többek között az év játéka címet is elnyerte. Egy évre rá, a Fallout 98-ban kiadott folytatása, a Fallout 2, ha nem is tartalmazott forradalmi újításokat, de épp’ olyan jó volt, mint az előző rész.

A cég neve a szerepjátékok szerelmeseinek körében egy csapásra megint az előtérbe került – annál is inkább, mert hatalmas várakozás előzte meg a Forgotten Realms világában játszódó Baldur’s Gate kiadását, ami áttörő sikert aratott. A BioWare csapatának alkotását sokan minden idők legjobb szerepjátékának nevezték és a hónapokon keresztül vezette az eladási top listákat.

A siker közepette szerencsére az Interplay sem ücsörgött a babérjain, hanem gőzerővel dolgozott a következő projektjén, a Planescape Tormenten. A játék jövője elég borúsnak tűnt: miközben éveken keresztül készítették, a fejlesztő gárda összetétele állandóan változott – ez általában biztos előjele annak, hogy a játék jó nagy bukás lesz, vagy éppen emiatt ki sem adják. Szerencsére ez az „átok” ezúttal nem jött be: a Torment szinte minden tekintetben méltó „testvére” a Baldur’s Gate-nek.

Dark Fantasy, no cukor

Gondolom sokan kíváncsiak rá: mi is a Planescpe? Ha a Fallout és a Baldur’s Gate világait univerzumnak nevezzük, akkor a Planescape világa (a készítők kifejezésével élve) „multiverzum”. Ez azt jelenti, hogy olyan „létsíkokra” (különböző dimenziókra) tagolódik, amelyek a központi város – Sigil körül forognak.

Sigil városa különleges szerepet tölt be: a szóban forgó létsíkokra a városban elrejtett misztikus kapukon keresztül kerülhetünk. Ezek a kapuk portálok formájában jelennek meg – de csak akkor, ha nálunk van a megfelelő kulcs. Hogy a dolgok még komplikáltabbak legyenek: ezek a kulcsok sem hétköznapiak – akár egy érzés vagy egy gondolat formájában is jelentkezhetnek.

Magát a várost nem nevezhetnénk a Sim City rajongók álmának: a nyomorúságos vityillók, sötét bűzös kocsmák, mocskos katakombák, véres hulla-házak és különféle futurisztikus épületek közt, az utcákon leginkább rothadó testű zombikkal, prostituáltakkal, banditákkal és egy furcsa szekta csuklyát viselő tagjaival, a homokemberekkel találkozhatunk. Sigil városát rejtélyes „Fájdalom Hölgy” irányítja: ő mindennek és mindenkinek az ura, nem tanácsos tehát törvényeivel szembeszegülni, vagy nyílt utcán szidalmazni…

Ebből gondolom már kiderült, hogy a Planescape „multiverzum” jóval pesszimistább világképet fest le, mint más AD&D világok. Emellett sokkal komplikáltabb is: a Planescape-ben a hit, az érzések, babonák és egyéb absztrakt fogalmak akár anyagi formában is jelentkezhetnek és a szó szoros értelmében falakat dönthetünk le vagy emelhetünk velük, a segítségükkel ölhetünk vagy akár újraéleszthetünk különféle lényeket stb.

Nevünk: senki

Akiket még nem riasztottam el a játéktól, azoknak még egy kis „lelki erőre” szükségük lesz, ugyanis a főszereplő karakter sem egy Avatar-szerű jólfésült fantasy-figura! Hősünk rettenetes sebekkel borított élőhalott, aki leginkább egy – még aránylag jó állapotban lévő – tagbaszakadt zombira hasonlít.

Ráadásul akik már azon gondolkoztak, milyen frappáns névvel látják el majd kedvük szerint kialakított karakterüket (Ubul a Nagy, Killer Zotyó, Rettegett Béla stb.) azokat alaposan ki kell ábrándítanom: nemhogy karakterünk tulajdonságán, külsején nem változtathatnak, de még nevet sem adhatnak neki. Ez talán még elviselhető lenne, hősünk „neve” azonban egész egyszerűen – „Névtelen”. Nem tudom, aki már játszott a játékkal, hogy van vele, de nekem eleinte olyan érzésem támadt, mintha elfelejtettem volna karakteremnek nevet adni.

Hősünk számára sem ismeretlen ez az érzés, ugyanis nemcsak a nevére, hanem semmi egyébre sem emlékszik: amikor a játék intrójában egy hideg hullaház kőtábláján felébred, csak homályos emlékképek kísértik, de fogalma sincs, hogy került ide és kicsoda valójában.(Ez a motívum a kalandjáték-rajongóknak talán ismerős lehet: legutóbb a Sanitarium című horror-adventure bekötött fejű hőse küzdött hasonló traumával…)

A „Névtelen” emellett halhatatlan is: a Baldur’s Gate-el ellentétben, ahol az általunk generált karakter kimúlásakor már tölthettük is vissza az előző játékállást, itt valahányszor végzetes sebet kapunk, hősünk elájul, majd a Halottasházban feléledve kőágyáról leszállva leporolja magát, és már kalandozhatunk is tovább…

Ez bizonyos szempontból pozitívum, de azért így is eléggé bosszantóvá válhat, amikor már nagyon messze járunk valahol – a legtöbben szerintem ugyanúgy visszatöltik majd az előző állást. Hősünk egyébként egyedül akkor hal csak meg „halálnak halálával”, ha teste atomjaira hullik, szénné ég, vagy valamilyen más módon semmisül meg.

A „Névtelen” külseje eleinte sajnos befolyással lesz a párbeszédekre is: meglehetősen frusztráló módon a legtöbb járókelő úgy tekint ránk, mint valami leprásra. A „Takarodjál már el!” vagy „De büdös vagy!” megjegyzések mellett a legbarátságosabb kiszólás a „Hát te meg milyen sírból másztál ki?”… Sajnos, jobban tesszük, ha (eleinte) tűrünk, és nem engedünk utat gyilkos indulatainknak…

Jó holt holtig tanul…

A halhatatlanság más szempontból megkülönbözteti a „Névtelent” a hagyományos RPG karakterektől. Hősünk nem tanulja-fejleszti a különféle újabb tulajdonságokat, hanem kalandjaink során „eszébe jutnak”. Annak ellenére, hogy amnéziás, „előző” életéből bizonyos események hatására felidézheti régi képességeit. A játék során ugyan is kiderül, hogy a „Névtelen” az előző „életeiben” a sok eltelt év alatt már szinte mindenféle foglalkozást űzött.

A játék nyelvezetére lefordítva ez a tulajdonság sokkal élvezetesebbé teszi a Tormentet, a hagyományos szerepjátékokhoz képest, hiszen a tanult képességek terén sokkal rugalmasabb, mint más világok hősei: egyszerre tud mágustól, harcostól, vagy tolvajtól tanulni és nem kell leragadnia egyetlen kasztnál sem. A játék elején alacsony szintű harcosként kezdünk, de ha akarunk, hamarosan át tudunk „alakulni” tolvajjá, vagy mágussá. Ha később mégis vissza akarunk térni harcos múltunkhoz, akkor ezt szinte bármikor megtehetjük. Persze ha egy foglalkozásban akarunk igazán profik maradni, akkor érdemes kitartanunk mellette.

A Fallout két részéhez hasonlóan szerencsére ezt a játékot is úgy készítették el, hogy a karakterek különféle módon viselkedhetnek a nehezebb szituációkban: az intelligensek „kidumálhatják” magukat, a mágikus beállítottságúak varázslatokat használhatnak, az erősebb karizmával rendelkezők a beszélgetőpartner szimpátiájára apellálhatnak, az erős „karizmúak” pedig… nos ők „gyakhatnak” kedvükre. A Planescape e vonása nem csak reálisabbá teszi az egész játékot, hanem tényleges érdemes lesz újrajátszani is: ha egyszer már végignyomtuk egy harcos karakterrel, akkor mágus irányultsággal is újra érdemes lesz belefogni.

Nagy a különbség a szintlépések terén is a hagyományos RPG-karakterekhez képest. A játék elején nem egy nyeretlen kezdőt, hanem egy hármas szintű harcost , egyes szintű mágust, és egyes szintű tolvajt tisztelhetünk magunkban. Mivel tapasztalati pontjaink ebbe a három kategóriába oszlanak meg, ezért elég sokára lépünk szintet. A HP-nk („hit point”: a „sebezhetőség szám”) csak akkor növekszik, ha a legmagasabb szintű osztályt emeltük eggyel: tehát ha már hármas szintű harcos, akkor hiába lép egyes szintű mágusról kettesre, HP-je nem fog változni.

A készítők a mágikus képességeket is bonyolították: hiába van már elég tapasztalatunk ahhoz, hogy ismerjünk egy varázslatot, csak akkor tudjuk előidézni, ha emlékszünk rá! A fegyverhasználat tanulása hasonlóan működik: csak akkor tudjuk fejleszteni, ha egy oktató megtanítja – hiába magas-szintű harcos. (Ez a részlet mellesleg némileg hasonlít egy másik élőhalott RPG-re, a Revenantra.) Szerencsére remek speciális tulajdonságokkal is rendelkezünk: hősünk kis csapatának bármelyik tagját fel tudja éleszteni ( már, ha egyáltalán „élőkről” van szó…) így halhatatlanságát tulajdonképpen kiterjeszti az egész csapatra. Azt hiszem ebből már feltűnt: hősünknek zombi-barbár külseje mellett meglehetősen komplikált lelkivilága van…

Harc mindhalálig… vagy még azon is túl?

A Diablo-rajongók, és azok akik imádták a jó nagy csatákat a Baldur’s Gate-ben, meglehetősen csalódni fognak a Planescape küzdelmeiben. A legnagyobb problémájuk az lesz vele, hogy egész egyszerűen kevés van belőle: ez a játék leginkább a karakterfejlődésre, a párbeszédekre alapoz. Sokan emiatt egész egyszerűen kalandjátéknak titulálnák: az igazság az, hogy a játék nagyjából fele-fele arányban vegyíti az adventure és az RPG elemeket. Ha akarunk, ugyan harcolhatunk a játék során, de a legtöbb tapasztalati pontot mégis akkor kapjuk, ha ügyesen irányítjuk a rengeteg párbeszéd fonalát.

Ez azok számára élvezetes, akik imádják a nem-játékos karakterekkel lefolytatott bő lére eresztett párbeszédeket, vagy a rejtett tárgyak rettenetes titkok felkutatását. Ugyanakkor a Planescape Tormentből hiányoznak a Baldur’s Gate jól koordinált gigászi küzdelmei: a látszat ellenére valójában nem csak egy új univerzumot és történetet „eresztettek” rá a Baldur motorjára.

A csata stratégiai jellege is eltűnt a játékból: igazából felesleges lesz olyan gyakran megállítani a küzdelmet – itt nem kell majd azon gondolkoznunk, melyik harcost helyezzem előre, és milyen fegyvert használjak. Egyedül a mágiahasználat, vagy valamilyen speciális képesség végrehajtása során kell kimerevítenünk a játékot. Sajnos a kezelőfelület terén is érték változtatások a játékot: a Baldurhoz képest sokkal kuszább és kevésbé átlátható. Emiatt a kimerevítések során „előkeresni” egy varázslatot sokkal körülményesebb – sajnos.

Végül is a harc leginkább a régi akció-kalandjátékokra hasonlít (Heimdall, Darkmere) – a távoli harc szerepe igazából elenyésző. Itt nem lesznek olyan íjász-háborúk, mint a Baldurban – nem tudom, ki hogy van vele, de ez a részlet nekem nagyon hiányzott… Ha „Névtelenünkkel” ölni akarunk, akkor a legtöbbször egész egyszerűen oda kell menni és lenyomni a problémás delikvenst. A túlsúlyban lévő közelharc kihatással van a mágiahasználatra is: sok időnk nem lesz varázslatokat mormolni, mert mielőtt megszólalnánk, jól fejbe vernek és a mormolásnak káromkodás lesz a vége.

Társaink rémálmainkban se jöjjenek elő?

A kissé leegyszerűsített harc ellensúlyozása képpen viszont a nem-játékos karakterek, és főleg társaink remekül kidolgozott figurák. Mindegyiküknek saját egyéni karakterük és tulajdonságaik vannak, és ez a játék során sokkal erőteljesebben érvényesül, mint például a Baldurban. Ilyen például Morte, a lebegő koponya, aki rögtön a játék elején mellénk szegődik, és aki egyéb tagjai nem lévén leginkább be nem álló szájának (fogsorának) veszi hasznát. Állandóan veszekedni kell vele, hogy ne kezdjen ki a csábosan rothadó testű zombilányokkal, vagy ne kössön bele idegenekbe, amikor beszélgetünk velük.

Az összecsapások során viszont annál hasznosabb harcostárs: harapásai épp olyan sebzést tudnak okozni, mint egy kisebb karc, és a játék alatt „upgrade”-elni is tudjuk fogait (keményebb fogsor stb). Más karakterekhez hasonlóan neki is vannak speciális képességei: annyira fel tudja bosszantani az ellenfelet, hogy rögtön neki esik, hogy agyba-főbe (illetve csak:főbe) verje, miközben mi kényelmesen hátulról lenyomhatjuk a többi karakterrel.

Útjaink során rengeteg más nem-játékos karakterrel is találkozunk, és ők is majdnem ugyanennyire gondosan kidolgozott személyiségek – olyannyira, hogy a játék nagy részét azzal fogjuk tölteni, hogy velük beszélgetünk. A rengeteg (még a Baldur’s Gate-hez képest is sok) párbeszéd a kalandjátékok rajongóinak biztos tetszeni fog, de a hardcore szerepjátékosok, vagy Diablo-rajongók valószínűleg unalmasnak találják majd.

Boncterem freskókkal?

Bár a Planescape grafikus engine-je tulajdonképpen megegyezik a Baldur’s Gate-éval, apró újításokkal mégis sikerült látványosabbá varázsolni. Annak köszönhetően, hogy a „kamera” sokkal közelebb zoomol minket, így a szereplők sokkal jobban kivehetőek, és részletesebben is megrajzoltak.

A különféle épületek, helyszínek is óriási műgonddal megrajzoltak – néha tényleg az az érzésünk, hogy mi magunk vándorlunk a Planescape világában. A grafikának köszönhetően talán túlságosan is a játék hatása alá kerülhetünk: a legelején, amikor a boncteremben bolyongtam, a sok felboncolt hulla között néha komolyan a hányinger kerülgetett és sürgősen ki akartam innen kerülni! Külön kiemelném még a varázslatok során jelentkező grafikus effekteket: néha olyan megdöbbentő, az egész képernyőt megmozgató animációkat látunk, hogy azon vesszük észre magunkat, hogy már nem is a harcra figyelünk!

„Dögunalmas” vagy „halálian” jó?

Ha a Planescape-et a Baldur’s Gate-el összehasonlítjuk, azért eléggé vegyes képet kapunk. A játék története, a főszereplő figura és más szereplők is sokkal részletesebben kidolgozottabb, és érdekesebb jellemek, mint a Balduré. Ugyanakkor sokakat (főleg a hardcore szerepjátékosokat) zavarhatja, hogy nem tudják teljesen a saját szájízük szerint kialakítani a főszereplő karaktert és egy behemót hullaszínű élőhalott bőrébe nem biztos, hogy sokan szívesen bújnak bele – talán jó lett volna, ha van lehetőség másfajta karaktert generálni a már megszokott módon (ez viszont a történet kárára mehetett volna). A Planescape sötét, morbid világa első pillantásra visszariaszthat – főleg a Baldur’s Gate után.

-BadSector-(2000)

Kiadó: Interplay

Fejlesztő: Black Isle Studios

Stílus: Fantasy

Megjelenés: 2000.02.