RETRO – „Ha én egyszer búcsúzom, az örökre szól” – ez Riddick, alias Vin Diesel egyik mondata a Dark Athena-ból. Még szerencse, hogy maga Diesel az ilyen benyögéseket csak Riddick szerepében gondolja komolyan: a 2004-es első játék utána ugyanis már másodszor ölti magára a szűkszavú, a sötétben lassan lopakodó, viszont annál gyorsabban ölő „badass” macsó galaktikus gyilkos gúnyáját.

Öt év telt el azóta, hogy először találkozhattunk Vin Diesellel Richard B. Riddick, a kemény és kegyetlen űrkalandor szerepében. A 2000-ben készült első film, és a 2004-es második után közvetlenül jelent meg a Starbreeze akciójátéka, amelyben egyaránt kamatoztatnunk kellett lopakodási képességeinket és FPS tudásunkat.

Maga Riddick nem változott semmit az évek során, ahogy Vin Diesel sem, aki ugyan más filmekben legtöbbször meglehetősen felejthető és unalmas alakítást nyújtott, azonban Riddick figurája tényleg tökéletesen illik rá. Az Escape from Butcher Bay a férfi menekülését mutatja be a börtönbolygóról, míg az Assault on Dark Athena annak közvetlen folytatása.

„Azt mondják, a remény a sötétségben kezdődik… Én a sötétben csillogok…”

Ezek Riddick első mondatai, amikor az Assault on Dark Athena-ban meglátjuk lebegő űrhajóját. Hősünk és az örökké rá vadászó Johns-al kis űrsikló hibernáló kapszuláiban fekszenek. Johns volt az a fejvadász, aki még az előző részben szállította Riddicket a butcher bay-i börtönlétesítménybe zsíros fejpénzért, azonban hamar rájött, hogy igencsak érdekében áll segítenie a hallgatag „furyant” (Riddick ugyanis ebbe a fajba tartozik), hacsak nem akar ő maga is fogollyá válni.

Azonban mindkettőjük balszerencséjére űrhajójukat magához láncolja és elfogja a Dark Athena, egy zsoldos űrnaszád, melynek parancsnoka Gale Revas. Az igencsak karakán és kemény amazon embereit határozott kézzel irányítja, ugyanakkor a mindenekfelett álló, legfontosabb szempontnak a minél több pénzt tartja. Ebből a nézőpontból a fejvadász Johns nem képvisel túl nagy értéket számára, viszont a bűnöző Riddick annál inkább, lévén a furyan fejére továbbra is zsíros fejdíj van kitűzve. A nő balszerencséjére a párosból éppen Riddicknek sikerül még a sztori elején meglógnia és Johns marad a zsoldosok fogja.

Johns sorsa elvileg az lenne, hogy agyatlan, zombiszerű „drónt” gyártsanak belőle: olyan katonákat, akik egykor civilek voltak, ám szerencsétleneket öntudat és akarat nélküli bábkatonákká változtatták, a távolból, messzi konzolokról irányítva őket. Revas és alvezére, Skinner, valamint embereik ilyen drónokkal veszik körbe magukat ezen az óriási űrhajón. Riddicknek a játék során egyaránt meg kell küzdenie drónokkal, zsoldosokkal és az agresszív, bűnöző foglyokkal, miközben azon igyekszik, hogy megmentse Lynnt, egy állandóan rejtőzködő ártatlan kislányt, annak anyját, Alicia Silvermant, valamint a többi civil rabot.

Rejtőzködöm, tehát élek

Aki nem otthonos még a Riddick irányításában, illetve játékmenetének alapjaiban, annak mindenképpen ajánljuk, hogy először az első résszel, az Escape from Butcher Bay-jel kezdje, amelyet a fejlesztők rendkívül szimpatikus húzásként szintén felpakoltak a Dark Athena DVD-jére, méghozzá felújított grafikus motorral. A Starbreeze leginkább azért tette meg ezt a nagylelkű lépést, mert a Microsoft még mindig képtelen volt a 2004-es Xbox 1-es Butcher Bayt kompatibilissé tenni az Xbox 360-nal, így miután a készítők ráuntak a redmondi cégóriás szerencsétlenkedésére, fogták magukat és (legnagyobb örömünkre) inkább saját maguk frissítették fel a Butcher Bayt a legfrissebb grafikus motorral.

Akik még nem játszottak az első résszel, azok számára ez hatalmas ajándék, ugyanis a Butcher Bay nemcsak érezhetően jobb játék a Dark Athenánál, de fontos előzménye is folytatásnak, illetve a 2000-es és 2004-es filmeknek, hiszen többek között az is kiderül belőle, Riddick hogyan szerezte a híres ezüstszínt a szemén, amellyel tökéletesen lát a sötétben, és amelyet a Pitch Blackben is ki tudott használni. A játék alapjait tehát már a Butcher Bay-ben megismerhettük, az Athena tulajdonképpen szinte semmit sem változott ebben a tekintetben.

Riddickkel az első részben a börtönbolygón eleinte pusztán ökleire és alapszintű, közelharcos fegyverekre hagyatkozhatunk. A Vin Diesel által megformált kegyetlen bűnöző nem kíméli ellenfeleit: a ránk támadó cella és fogolytársakat, később az őröket, illetve a drónokat és zsoldosokat a Dark Athenában a legváltozatosabb és legvéresebb módszerekkel intézhetjük el, attól függően, éppen milyen fegyver van a kezünkben. Amikor például egy boxer szorul öklünkre, akkor húst szakító és csontot törő ökölcsapásokkal végezhetünk velük, ha a kör alakú, recés pengéket fogjuk, akkor nyakon szúrásokkal intézhetjük el őket, a katonai kések segítségével pedig gyilkos döfésekkel „operálhatunk”.

A Butcher Bay közelharcos animációja kiváló volt a maga idejében és ez nem változott a folytatásban sem. Ráadásul a hagyományos mozdulatok mellett még speciális kivégzéseket is kivitelezhetünk, ha a sötétből, lesből támadjuk meg hátulról az ellenséget. A harci animáció ilyenkor egyszerűen pazar: Riddick egy igazi profi gyilkos mozdulataival gyilkolja meg ellenfeleit, akik gurgulázó halálordítással dobják fel a katonai bakancsot. Éppen ezért minden fegyver felvétele és kipróbálása igazi élmény, pusztán azért is, hogy lássunk egy speciális mozdulatot, vagy gyilkos kivégzést.

A változatosság gyönyörködtet – de csak első alkalommal

A szintén a DVD-n található Butcher Bay-ben Riddick végső célja az, hogy megszökjön a börtönbolygóról, ehhez viszont különböző feladatokat kell teljesítenie a bűnözőknek, hogy mindent megszerezzen és elérjen. Tégy egy szívességet ennek a fickónak és kapsz egy fegyvert, tegyél egy másikat egy másik fószernek és el fogja neked érni, hogy bejuss a kórházrészlegbe. Első pillantásra úgy tűnik, mintha a GTA jól ismert rendszerében lennénk, vagy mondjuk egy szerepjátékosban, ám itt nem pénzt, vagy tapasztalati pontokat kapsz, hanem tárgyakat és különféle lehetőségeket.

A Butcher Bay-ben ezek a küldetések profin bele vannak szőve a sztoriba, azonban sajnos a Dark Athena-ban ez koránt sincs így. A feladatok a kissé fárasztó és unalmas „hozd el ezt, hozd el azt” kategóriába tartoznak és korántsem annyira fantáziadúsak, mint a nagy elődben. Bár ezeknek köszönhetően fokozatosan ismerjük meg a karaktereket, akik tényleg érdekesek, viszont maguk a feladatuk egy idő után a régi, fantáziátlanul összedobott RPG-ket és GTA-klónokat idézik. Hasonlóan a Butcher Bay javára tolódik el a játékmenet felépítése is. Az első részben a lopakodás, a közelharc, az FPS részek és a mechrobottal való harc nagyszerű egyvelegét kapjuk: amikor már azt hiszed, megszoktál egyfajta játékstílust, rögtön jött egy másik, és ez igencsak feldobja a játékmenetet.

Ráadásul az első részben kapjuk meg a különleges ezüstszínű szemünket, amellyel már a sötétben is látunk, nem kell különféle villogó fali lámpákra hagyatkoznunk, illetve a sötétben kúsznunk-másznunk. Sajnos ez a remekül kialakított játékmenet már annyira nem jellemző a folytatásra. Jóval kevesebbet számít már, hogy mennyit lopakodunk a sötétben, és nagyon sokszor halomra lőhetjük az ellenséget, annyira unintelligens a mesterséges intelligencia, hogy az ellen nem nagyon tud hatékonyan együttműködni a többiekkel, illetve a fedezékbe vonulás, vagy egyéb – manapság már elvárt trükkök – sem jellemzik az MI-t.

Erre mondhatnánk azt, hogy „persze zombiszerű drónokról van szó, mit vársz?”, azonban ugyanez igaz Revas zsoldos katonáira is. A legkiábrándítóbb, amikor egymás után rohangásznak oda arra a helyre, ahol lesben lapulok és hagyják magukat miszlikbe lőni. Ez egyébként gyakori FPS-betegség, nem értem, miért nem lehet még mindig kiküszöbölni. (Egyedül a Halo sorozatban volt annál okosabb az MI, hogy így állandóan viselkedjen.)Másrészről viszont az MI gyakran „csal”, vagyis nem konzekvens abban a tekintetben, hogy észrevesz-e a sötétben, vagy sem. Ez nemcsak a Butcher Bay-ben, de még a régi Splinter Cell részekben is ragyogóan működött, kár, hogy az Athenában nem sikerült olyan jól kidolgozni.

Az FPS itt pusztán csak First Person „Sneaker”?

Nem, szó sincs erről, igen sok a shooter rész is mindkét játékban – sőt, a Dark Athena-ban kicsit több is, mint kellene. Az FPS elemek azonban nem a megszokott módon működnek. Míg más hasonló játékokban rengeteg lövést bekaphatunk, míg hősünk feldobja a bakancsot, vagy épp ellenkezőleg (ha egy ultrarealisztikus shooterről van szó), egy lövés is elegendő a halálhoz, itt egyik megoldás sem jellemző a játékra.

Alapból négy darab négyzetünk van, amelyek a találatok során, nyílt terepen villámgyorsan lemerülnek és Riddick már holtan is hever a földön. Hiába macsó tehát Vin Diesel, ő is hús-vér ember (illetve bocsánat: furyon) és bizony el fog patkolni, ha óvatlanul játszunk. Ugyanakkor, ha a sötétben ólálkodunk, nemcsak nehezen vesznek észre, hanem ilyenkor sokkal nehezebben is találnak el, illetve gyorsan visszatöltődnek a négyzetek. Így tehát az FPS-részek koncepciója kicsit a Halókhoz hasonlít – a már említett MI-gyengeséget leszámítva. Eleinte mindkét játékban csak közelharcos fegyvereket találunk, később azonban tömérdek gépfegyvert és puskát is megszerezhetünk, úgyhogy onnantól kezdve egyre jobban hasonlít mindkét Riddick egy hagyományosabb FPS-hez, lopakodással fűszerezve.

Egyetlen igazi újdonsággal találkozunk ezen a téren a Dark Athenában. A megölt drónoknak rá van hegesztve karjukra a fegyverük, ezért ezeket nem tudjuk felvenni, hanem a hullájukat tartva tudunk csak lőni. Így ilyenkor csak hátrafele és nagyon lassan tudunk csak mozogni, ez pedig kicsit frusztráló lehet, amikor emiatt nem tudjuk célra tartani a fegyvert. Párszor elő is fordult – még a játék elején – hogy nem tudtam normálisan helyezkedni ahhoz, hogy a fenti platformon álló drónokat lelőjem, mert például valamilyen tereptárgy pont kitakarta onnan, ahol a társa mozdíthatatlan hullája hevert.

Mivel arrébb menni sem tudtam, így képtelen voltam normálisan eltalálni. A Dark Athena-val a másik szarvashibát akkor követték el a fejlesztők, amikor elhagyjuk a címszereplő űrhajót. Ekkor szerezzük meg azt a SCAR puskát, amelyről a tippekben írtam. Innentől kezdve a játék átmegy hagyományos és kicsit unalmas FPS-be, a szokásos mini-boss harcokkal, ahol ezek a „nagyfőnökök” pusztán nagyobb drónokat jelentenek, és már csak azt várod, hogy mikor lesz már vége a játéknak, hogy a sztori végét megtudd. Míg a Butcher’s Bay-ben őszintén sajnáltam, amikor a játék credits listája bejött, a Dark Athenában maga volt a megváltás.

„Én az árnyékban élek…”

A Butcher’s Bay grafikája már öt évvel ezelőtt is kiváló volt, a korábbi xboxos és a későbbi javított PC-s verzión egyaránt. Ahogy az elvárható volt egy ilyen kaliberű játéktól, a most ismét feljavított újabb verzió is szebb, a Dark Athena pedig még inkább. Utóbbiban élesebbek a textúrák, jobban ki vannak dolgozva a karakterek (ez óriási erőssége a Dark Athenának), illetve részletesebb az űrhajó belsejének környezete is.

A remek hangulathoz a zsoldosok mindenfelé heverő erotikus magazinjai is nagyban hozzájárulnak – a fejlesztők humorát dicséri, hogy a marcona katonák foglalkozásuknak megfelelően itt meztelen űrzsoldos-csajokat bámulnak. A grafika tehát mindkét verzióban nagyon ott van, egyedül azt sajnáltam, hogy sajnos a Butcher’s Bay-ben időnként elég durva grafikus bugokkal találkozhatunk: párbeszédek során a látványt kitakarja Vin Diesel hatalmas háta, vagy kétszer láthatjuk azt az animációt, amikor Riddick felgyógyítja magát. Ami viszont egyértelműen elsőrangú, azok a szinkronhangok.

Míg a Wheelmanben Vin Diesel hangja idegesítően monoton és unalmas volt, amikor egy laza „gengszterek sofőrjét” kellett volna alakítania, itt viszont Riddickként telitalálat. Tényleg illik rá Riddick szerepe a filmvásznon és a játékokban egyaránt, szóval szerintem leginkább ilyen szerepeket kellene erőltetnie a továbbiakban is. Ugyanakkor Diesel profi színészeket is felkért még maga mellé: Lance Henriksen alakítja például Dachert, és Michelle Forbes Gail Revast. A gyakran igencsak karakán figurákat alakító színésznő még hasonlít is játékbeli alteregójára, talán ezért is tudta oly tökéletesen beleélni magát a szerepbe. A végeredmény tehát az utóbbi idők egyik legjobban sikerült szinkronja, sok fejlesztő cég példát vehetne erről a játékról…

„Egy fizet, kettő kap!”

No, igen, az értékelésnél nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy az Athenában mindkét rész megtalálható, ráadásul az első felújított formában… Így persze még szembetűnőbb, hogy a Butcher’s Bay mennyivel jobban sikerült, mint a kissé összecsapott Athena, ugyanakkor azokra, akik még nem játszottak az első résszel, hatalmas élmény, tömérdek kaland és akció vár, amíg mindkettőt végigtolják.

Ha az Athenát teljesen különálló játékként nézném, akkor talán még picit 80% alá is csusszanna az értékelés, viszont a feljavított grafikájú Butcher’s Bay-el nyakon öntve, egyértelműen nagyszerű párossal van dolgunk. Egyébként, ha kijátszottad és szeretted az első részt, akkor kár lenne kihagyni a másodikat, hiszen ez is a Pitch Black előzménye és egy igazi Riddick rajongó nem hagy ki semmilyen sztoriszálat…

-BadSector-(2009)

Kiadó: Atari

Fejlesztő: Starbreeze Studios, Tigon Studios

Stílus: FPS

Megjelenés: 2009.04.27