RETRO – Ismét eljött az agyatlan öldöklések ideje! Még egy év sem telt el és Sam, a komoly gyerek visszatért, hogy a legegzotikusabb idegen lények hadseregeinek vérével áztassa az egész Földet. Játékmenetében a Serious Sam második része nem változott szinte semmit: most is őrült iramban kell kiirtanunk a ránk zúduló, agyilag zokni szörnyek olyan tömegét, amely mellett a teljes kínai populáció a kihalás szélén tengődő népcsoportosulás lenne…

„Sam, I am!” Ezzel a talányos, rendkívül összetett és oly nehezen felfogható, a posztexpresszionizmus határait is feszegető, mély bölcsességgel kezdődik a Serious Sam második része.  A Serious Sam fanok még biztosan emlékeznek rá, hogy ezzel indult az első rész is. Némi töprengés után tehát megállapítható, hogy a változás szele nem nagyon legyintette meg IQ-bajnok hősünk kalandjait, úgyhogy aki valami forradalmian újra vágyik, az a legjobb, ha be sem tölti a játékot.

A Sam-rajongók viszont a világ minden kincséért se hagyják ki a folytatást, mert a kivitelezés terén kellemes újításokat kapnak. Igen, én is észrevettem, hogy utóbbi két mondatomban komoly ellentmondást fedezhető fel (ez a játék fertőző…), úgyhogy inkább – amolyan Sam stílusban – vágjunk a közepébe.

Minden, mi Sam-szájnak ingere

Először is elismerés illeti a horvát fejlesztőcsapatot, a Croteamet, mert sikeresen ellenálltak a lustaság csábító erejének, hogy csak néhány új pályát dobjanak össze a folytatáshoz, aztán szevasz-tavasz. A Second Encounter sok szempontból „kifinomultabb” az első résznél, bár ez mondjuk elég furcsa jelző erre a progira… Elsőként a méretét nézzük, amely egy kicsit nagyobb lett: ezúttal összesen tizenkét szinten keresztül kell szörnyeket hentelnünk, hogy a végső monsztához érjünk. (Ez elvileg kevés lenne ahhoz, hogy két napnál tovább tartson ki a játék, de… de erről majd később…)

A második gratulát azért érdemlik a fejlesztők, mert az unalomig ismert FPS miliők helyett (elhagyatott űrbázis, furcsa növényzetű, idegen bolygó, stb., stb.), ismét „valóságos” történelmi, földbéli környezetbe kerülünk vissza, méghozzá mindjárt háromba: az első epizód ókori Egyiptoma után, ezúttal a maya Teotihuacan, a perzsa Perszepolisz és egy ismeretlen középkori európai város falai közé kerülünk.

A játék elborult sztorija szerint ugyanis Serious „Stone” Sam, miután visszautazott az antik Egyiptom idejébe, hogy a Föld jövőjét fenyegető rettenetes Mental (hmm… nomen est omen…) seregeit elintézze, végre magával a főszörnnyel is szembe szeretne szállni, ezért felugrik az idegenek egyik űrhajójára, amely egyenesen Mental birtokára vinné.

Mielőtt azonban célba érnének, a gép visszazuhan a Földre, csak ezúttal az ókori Dél-Ameriká- ba… (Ez már eddig is elég súlyos, úgyhogy inkább abbahagyom.) Nemcsak a helyszín, de a grafikai kivitelezés is változott némileg: bár a motort most is „Serious Engine”- nek hívják, de ez a mostani a régebbi alaposan feljavított változata.

A játék elején látható dél-amerikai dzsungel dús vegetációja például beárnyékolja a tárgyakat és kitakarja az ellenfeleket is, a gyönyörűen kidolgozott füvet pedig már-már érezzük, ahogy harsog a lábunk alatt: tényleg olyan feelingje van, mintha egy igazi őserdőben kavarnánk.

A maya piramisok és perzsa templomok világos színeket használó falfestményei olyan elképesztően részletesek, hogy még az Unrealokon és Quake-eken felnőtt blazírt FPS játékos is csak kapkod a leeső félben lévő álla után. (Akár egy ókori birodalmakat bemutató CD-ROM-hoz is fel lehetne használni ezt a motort…)

Az európai falu a Dracula-filmeket idézi: a távolban egy hatalmas kastélyt látni, a sűrű ködben pedig folyton szitál az eső. A három főpálya helyszínei egyébként is sokkal változatosabbak az első résznél: állandóan különböző épületeken kívül és belül fogunk kajtatni, és a felszíni pályákon túl, néha a föld mélyébe is lejutunk.

Egyes termekben egészen elborult dolgokkal is találkozunk: például egy folyamatosan forgó, henger alakú kamrában kell a szélrózsa minden irányából támadó dögökkel megbirkóznunk, vagy a gumifalakról, a többiekkel egyetemben villámgyorsan ide-oda pattogva kell leszednünk a felénk csapódó fejetlen kamikáze bombaembereket. A grafikus effektek között a legjobban azok tetszettek, amelyek végre nemcsak „diszkréten” meghúzódnak a háttérben, mint más játékokban, hanem a megjelenítés szerves részét képezik.

A napfény „len”s flare”-je például nemcsak „jé, ilyen is van?”, hanem „de király, majd megvakulok, akkora, vazz!”- szintű, illetve a bump mapping sem olyan, hogy ha fél centire közel mész a sziklafalhoz, akkor ráhagyod a grafikusokra, hogy talán tényleg van ott valami, hanem szinte érzed a tenyereddel az érdességét. (És nem kell Matrox G400 hozzá…) Szóval mondhatnám azt is, hogy ez a játék „a grafika szó újraértelmezése”, de ilyeneket Boe szokott írni, úgyhogy én inkább nem teszem.

A vizuális orgazmushoz még azt is muszáj hozzátennem, hogy a Second Encounterben egész egyszerűen hatalmas területeket találunk, ez pedig nem nagyon jellemző az utóbbi idők egyik sztár FPS-ére sem… (Return to Castle Wolfenstein, vagy Medal of Honor) Ilyenkor persze mindig kényes kérdés a gépigény… Nos, a Second Encounter ezen a téren is megállja a helyét: alapszintű beállításokkal még gyorsabb is, mint az előző rész. Én persze maximalista voltam és minden effektet torkig nyomtam (még az „advanced” menüpontban is).

Nos, ezt azért a felturbózott GeForce 3- mal és PIII 800-as procival felszerelt gépem 1024X768- ban is megérezte, igaz, leginkább akkor, amikor a hatalmas külső tereken tömegével rontottak rám az idegenek. (Az pedig FPS-ben eleve ritka, hogy ilyen irdatlan mennyiségű szörny mozogjon egyszerre a képernyőn.)

Akinek a felbontás csökkentésével is problémái akadnak, az próbálja ki a „szélesvásznú” opciót, mert biztosan gyorsabban fut majd a játék. Hasonlóan a grafikához, a program audio része is vérprofi munka. A muzsika mindig az adott pályához illő, vérpezsdítő, táj jellegű cucc, a hangoknál pedig leginkább a szörnyek rendkívül változatos, a tér minden irányból szóló (EAX-ot támogatja a progi) röfögéseit, hörgéseit érdemes kiemelni.

Samet Samért, fogat fogért

Sajnos kevésbé változtak az ellenfeleink, akár a kidolgozásukat, akár arányukat nézzük. Többek között ismét kedves ismerőskén üdvözölhetjük majd a fejetlen kamikázékat, akik ismét hatalmas „ááááááááááá!” üvöltéssel köszöntenek minket bombájukkal a kezükben, a buzogányszerű izét hajigáló csontvázharcosokat (ezekből kegyetlenül sok lesz…), vagy a szíriai „vérbikákat”.

A régiek mellett összesen hét új monsztát találhatunk. „Cucurbito”, a tökfej (mármint egy nagydarab tököt visel fején) elsőként lép a rivaldafénybe, és egy hatalmas láncfűrész segítségével szeretne minket részleteinkben is megvizsgálni. Akár a Diabloba is átigazolhatna az a nagy, vörös, szárnyas démon, aki jól megtermett tűzlabdákkal próbálja lesütni zsírt rólunk.

A zorg zsoldosok és főparancsnokok pedig militarizált idegen lények: különböző lézerpisztolyokkal vannak felszerelkezve. Sajnos mindössze ennyi az „általános” új szörnyek listája (ugye, elsőre jól hangzott a hetes szám?): a maradék új fiúk a pálya végén található bossok lesznek…

A nonstop öldöklős játékmenet mellett a helyszínek felépítése is megegyezik az első részével. A különböző szintek általában egy hatalmas arénaszerű nyílt terepből állnak, ahol a monszták iszonyú tömegben rontanak ránk, illetve különféle épületekből, ahova általában csak valamilyen (borzasztóan primitív) feladat megoldásával, illetve tárgy megszerzésével juthatunk be. A rettenetesen (direkt) lámerre vett „történet” általában ilyenkor alakulgat: a különféle „fontosabb események” során Sam „naplóbejegyzéseiben” kommentálgatja ezeket.

Töredelmesen bevallom, hogy ezeket az ökörségeket marhára nem volt türelmem elolvasni, és ilyenkor furdalt is rendesen a lelkiismeret arra a szegény emberre gondolva, aki ezt mind-mind begépelte, de aztán az első két mondat elolvasása elég volt ahhoz, hogy túltegyem magam rajta…

FűréSamet elviSam…

A fegyverek terén három új játékszerre lelhetünk. A „csonttörő” motoros fűrész minden horrorfilm-rajongó titkos vágyálma: közelharcokba keveredve meglepően brutális sebzést érhetünk el, így lőszert sem fogyasztunk. Az XOP lángszóró a játék egyik legdögösebb látványosságát bemutató fegyver: már-már a Return to Castle Wolfenstein szintjét döngeti az a tűz-effekt, ami használata során szemünk elé tárul. Külön gratula a grafikusoknak, hogy ilyenkor a különféle tereptárgyak is meggyulladnak! (Igaz, nem szenesednek el, de hát ne legyünk telhetetlenek…)

A lángszóró is akkor hasznos, amikor a tömeges ellenség már a közvetlen közelünkben hörög: mivel nem kell az újratöltéssel szöszmötölnünk, a folyamatos tűzcsóvával mindenkit lángra gyújthatunk. Végül kellemes meglepetést okoztak még a készítők a „Raptor” távcsöves puskával (akik ismernek, azok tudják, hogy ez a fegyvertípus a kedvencem).

A Raptort igazi élvezet használni: nemcsak hogy szép kényelmesen lehet vele távolról, taktikusan lövöldözni, de még a nagyobb monszták legtöbbjét is egyetlen lövéssel leszedi. (Így a bikáknál kifejezetten hasznos.)

A fegyverek taglalásához érve muszáj megemlítenem a Logitech Immersion-ös (force feedback) egerem vérprofi támogatását: fantasztikusan élethűen „mocorgott”, többek között a motoros fűrész rángatásakor, vagy a lángszóró tűzének kiöklelésekor. (Végre-valahá- ra egyre többen normálisan támogatják ezt a mouse-t: az utóbbi idők FPS-ei közül az Operation Flashpoint és a Medal of Honor után ez már a harmadik példa rá.)

Szigorú Sammel nézve

No de térjünk vissza az akcióra, hiszen végül is ez alkotja a játék sava-borsát. Bár az első részhez hasonlóan itt is nagyjából az agyatlan öldöklésen van a lényeg, és egy Return to Castle Wolfensteinnel összehasonlítva nagyon kevés taktikai lehetőséget kapunk, mégis, a program valahogy egy fokkal nagyobb „mélységet” kapott. Hogy mire gondolok? Nos, mivel a szörnyekkel való összecsapás gyakran pokolian nehézzé tud válni, ha nem gondolkozunk egy kicsit előre, hogy melyikükhöz milyen fegyvert érdemes használni, nagyon hamar otthagyjuk a fogunkat.

Az idegtépően hosszúvá váló küzdelmek így nem csak reflexeinket, kéz-szem koordinációnkat teszik maximálisan próbára, hanem szellemileg is lefárasztanak. Azt hiszem, a Serious Sam második részével ez is a legnagyobb bajom: annyira megterhelő volt egyegy kiadósabb összecsapás során életben maradni, hogy egy idő után egyszerűen kidőltem a gép mellől.

Hiába rövid aránylag a játék: ahogy az emberre újabb és újabb agresszív hullámokban törnek rá a monszták, képtelen folyamatosan játszani. A nonstop öldöklés pedig egy idő után nem adrenalin pumpálóvá, hanem szörnyen monotonná válik.

Szóval a Serious Samet hosszantartó fogyasztásra a hardcore FPS-rajongók közül is azoknak ajánlom a leginkább, akik jobban bírják a gyűrődést. A kezdők inkább kisebb dózisokban fogyasszák, aki pedig végképp leragadt egy kemény összecsapásnál, az „0”-val hívja le a konzol menüt és „imádkozzon Istenhez”… („please god”)

-BadSector- (2002)

Kiadó: Take-Two Interactive

Fejlesztő: Croteam

Stílus: First-Person Shooter

Megjelenés: 2002. februrár 5.