FILMKRITIKA – Hogyan lehet folytatást készíteni egy olyan horror/thriller-paródiához, amely egyébként is a „folytatásokról” szól? A Boldog halálnapot 2-ben újra és újra és… újra meghaltunk és gondolom, kitaláltátok: a folytatás is pont ugyanerről szól majd – egy kis csavarral… És vajon a film poénjain jól fogunk szórakozni? Újra és újra és újra?

Van egy angol kifejezés, ami a fejemben motoszkált, amikor a Boldog halálnapot 2 című filmet néztem. „One trick pony”. Egyszer bejött ez a vicc, ez a trükk, többször… Jaj, nem kellene, tényleg hagyjuk már… Pontosan így járt a Boldog halálnapot! című sorozatgyilkos film, amely elsőre tényleg eltalálta a szándékosan gagyi tinihorror műfaját, amely egyben önmaga paródiája is. Ez azonban pontosan az a film, amelynek a folytatását nem kellene erőltetni, amikor az egész sztori tulajdonképpen az Idétlen időkig erős utánérzése, csak egy abszurd horrorparódiába öltve. Pedig a készítők próbáltak, csavarni, facsarni még egy jó nagyot az eredeti recepten…

Mindenkit mindenki mindenhol meg akar ölni

A Boldog halálnapot 2 „borzasztóan innovatív” ötlete, hogy az előző rész egyetlen, állandóan meghaló áldozata, Tree (Jessica Rothe) mellett most már az egyik ismerőse, Ryan (Phi Vu) is így járt, illetve nem csak két idősíkon váltakozik ide-oda ez a meghalás-ébredés, hanem több „multiverzumban” is (a la Pókember: Irány a multiverzum!) játszódnak a film eseményei. Ez azt is eredményezi, hogy bizonyos univerzumokban például Tree és Carter (Israel Broussard) szerelmespárok, másokban viszont Carter barátnője Danielle (Rachel Matthews).

Ez mind szép és jó – persze, ha már muszáj folytatást csinálni, akkor kell egy (vagy több) jó nagy csavar is – a gond csak az, hogy ebbe a koncepcióba annyira beleszeretett Christopher Landon (aki a forgatókönyvet írta és a filmet is rendezte), hogy nagyjából az egész történet csak e körül forog és az egész sorozatgyilkosos, thrilleres legalább minimális szinten paráztatós sztori mellékvágányra került. Persze, most is van ilyen, de már teljesen érdektelen és csak a film végső szakaszában rángatják igazából elő, amikorra már rég lefáradtunk az egész multiverzumos, egy idő után borzasztóan erőltetetté váló fősztoriszál fordulatai után, így az újabb sorozatgyilkosra már csak legyintünk egyet.

„You’re unbeleivable!”

Azaz: „hihetetlen vagy!” – énekelte az EMF az MTV-ben a kilencvenes években. Ugyanez elmondható sajnos e film sztorijára is. Persze, én is tudom, hogy időutazás, halál után újra ébredés nem létezik, efelől szerintem nincs senkinek sem kétsége, a gond csak az, hogy a jobb sci-fi és fantasztikus történetekre jellemző „suspension of belief” folyamata: tehát amikor egy ilyen filmnél „feladjuk” a realizmus iránti elvárásainkat, mert annyira magával ragadó film univerzuma, vagy sztorija, hangulata, itt egyáltalán nem működik.

A probléma nem a színészek játékával, vagy az izgalmak, poénok adagolásával van, hanem annyira erőltetetten erőszakolták bele a történetbe az egész multiverzumot és a hozzájuk kötődő fordulatokat, hogy enyhe émelygést érzünk csak és egyáltalán nem tudunk elszakadni attól, hogy erősen közepes Vissza a jövőbe/Idétlen időkig-klónt nézünk csak, amelyből nemcsak a tinihorror/sorozatgyilkos elemeket herélték ki teljesen, de tulajdonképpen azt a történeti koncepciót is, amitől ez előző film elsőre vicces és szórakoztató volt.

Hároméves szülinapot hanyagoljuk, ha kérhetem

Nagyon remélem, hogy a film készítői a folytatást kihagyják, mert még egyszer facsarni ezen az amúgy is agyoncsavart, erőltetetté vált koncepción már nagyon nem kéne. Az első rész eredetileg sem volt sokkal több, egy jól eltalált, sorozatgyilkosos sztoriba pakolt, vicces Idétlen időkig-klónnál, amely az alapötletet jól kiaknázta, de most másodszorra már csak elég közepes, erőltetett nyökögés lett belőle. Harmadszorra egyenesen halálos ostobaság lenne.

-BadSector-