RETRO – Sárkány és ember kapcsolata ritkán problémamentes, viszont igazi barátsággá is válhat – elég csak a Sean Connery hangjával készült Sárkányszív című filmre, vagy a Drakanra gondolnunk. Olyanról viszont még tényleg nem hallottam (Süsüt, az egyfejűt leszámítva ), hogy a nemes hüllő gyermekpesztrálásba, mi több, nevelésbe fogjon. Pedig ez történt Roszondassal és Crakannal, a fogadott sárkányapával, aki nemcsak okítgatta a felcseperedő gyermeket, hanem mágikus erőt is lehelt belé. Roszondasnak így a pályaválasztás terhe is rögtön lehullott a válláról: hatalmas mágus vált belőle, aki földjétől, Gorasultól sokáig távol tartotta a sötétség erőit. Míg nem egy szép napon…

Igen, a hősök élete nem csak játék és mese: Roszondast egy rejtélyes árulás miatt egy szörnyhadsereg saját várában lepte meg, és az egyik katona hátulról szúrta le a mestermágust. Gorasul így bajnok nélkül maradt a földeket elárasztó rémekkel szemben, akik szép lassan felőrölték a legkisebb ellenállást is. Végül Hedral, a végtelen tudás istene megelégelte a dolgot, és úgy döntött, kiszabadítja a már tíz éve elhunyt Roszondast a holtak birodalmából.

Sárkányörökség

Ezzel a sztorival kezdődik a Silver Style vadonatúj szerepjátéka. Német játékról lévén szó, arra számíthattunk, hogy most is legalább egy fél évet kell várnunk az angol nyelvű kiadásra, de szerencsére ezúttal siettek a fiúk. Az ECTS-előzetesben írtam, hogy egy ízig-vérig hagyományos Baldur’s Gate-szerű, felülnézetes, izometrikus szerepjátékra számíthattunk – olyan szinten, hogy még az egérkurzor formája is a Black Isle játékokénak kiköpött mása. A játékba belemélyedve tehát nem ért meglepetésként, hogy az elején a Baldur’s Gate-hez hasonlóan egyetlenegy karaktert kellett generálnom, aki persze nem más, mint maga Roszondas, történetünk hőse.

Bár a sztori szerint mágusról van szó, a kedves játékos nyugodtan választhat más kasztot is a harcosok, papok, varázshasználók, kardforgatók és erdőjárók közül. Az egzotikus elnevezések ellenére tulajdonképpen az AD&D-ből megszokott foglalkozásokról van szó: az említett „kardforgató” például nagyjából a lovagnak felel meg, az erdőjáró pedig a vadásznak. A szokásos RPG tulajdonságokat (erő, intelligencia stb.) a műfajban egy kicsit is elmélyültebbek már biztos kívülről fújják, annál érdekesebbek viszont a „sárkányképességek”, amelyeket Roszondas fogadott apjától, Crakantól kapott. Ezek segítségével ugyanis – „vészhelyzetben” – hősünk hirtelen hatalmas erőre tesz szert, sárkánytüzet okád (a Mortal Kombatos Sub-Zero forog a sírjában…), vagy megfutamítja az ellenséget.

Persze, ha ezeket bármikor előhívhatnánk, marha könnyű dolgunk lenne, ezért Roszondasnál ezek csak akkor „aktiválódnak”, amikor már nagyon szorult helyzetben van (például több sebből vérzik – tehát alacsony a HP-ja ). Ilyenkor szerencsére nem kell egy újabb megjelenő menüben kutatnunk, hanem hősünk magától kezd el veszettül tüzet lehelni, és megfélemlíteni a monsztákat. Ez így elég rizikós, hiszen ha rosszul sülnek el a dolgok, akkor a dögök még idejében odacsördítenek neki egy makarenkóit, amitől Roszondas újra máslétre szenderül. Erre bazírozni tehát nem érdemes, viszont ha már amúgy is nagy baj van, akkor ennek segítségével még van esélyünk a győzelemre. Tehát ezért az ötletért a Silver Style egy jó nagy piros pontot érdemel!

RPG-s déja vu

Egy kicsit előreszaladtam, úgyhogy amolyan Quentin Tarantinós módszerrel most ugorjunk vissza a játék elejére. Ha a karaktergenerálás rejtelmeivel megvagyunk, akkor morfondírozgató hősünkkel rögtön kastélyának egyik termében találjuk magunkat. Látszik, hogy a készítők nagy Planscape Tormentrajongók, mert az indításnak egy kicsit hasonló a feelingje, nemcsak a szituáció, de a grafikus környezet szintjén is. Mint a Black Isle klasszikusában, itt is élőhalottak tömkelegével kell szembeszállnunk, most is ki kell majd valahogy jutnunk az épületből. Az első fontosabb különbség viszont mindjárt az elején szembetűnő, és később is jellemző a játék egészé- re: arányaiban jóval kevesebb küldetéssel találkozunk, és ezeket könnyebben is tudjuk majd megoldani.

Ez mondjuk nem feltétlenül baj, mert például a Baldur’s Gate-ekben néha elfordult, hogy annyi fő és mellékküldetést vállaltam, hogy már-már elvesztem bennük, a Gorasul így viszont egy kicsit koherensebb. Sajnos emellett sokkal lineárisabb is a program: a vállalható feladatok közül jó párat csak akkor tudunk teljesíteni, ha már az előzőekkel végeztünk, ez pedig szerintem felesleges megkötés egy szerepjátékban. Az újdonsághoz tartozó jópofa ötlet viszont, hogy egy speciális fegyver boldog birtokosai vagyunk, amelynek nemcsak saját neve van, de el is tudunk beszélgetni vele (egy kicsit a Planscapees Morte-ra emlékeztető laza stílusban), sőt fejleszthető tulajdonságokkal is rendelkezik!

A hatékonyság szabja meg például, hogy a fegyver milyen gyakran és menynyire pontosan találja el célpontját, a bátorságtól függ, hogy milyen mértékben veti bele magát a csata hevébe, az intelligenciától pedig az, hogy milyen hasznos tanácsokkal és információkkal tud szolgálni. Sőt, ezenfelül a kardnak személyisége is van: minél tapasztaltabb, annál nagyobb arca lesz a párbeszédek során.

Gorasul-ban a pixelesedés járványa terjed…

A Gorasul a Black Isle játékokkal összevetve grafikai téren enyhén alulmarad. Igaz, az épületek, az erdők, mezők, katakombák megjelenítésének minősége nagyjából a Baldur’s Gate 1 és az Icewind Dale között jár, sőt, találkozhatunk néhány ezeknél is szebben kidolgozott (de azért nem Baldur’s Gate 2 szintű) környezettel is. Azonban a kevésbé fontos karakterek, a szörnyek és más NPC-k megjelenítése sajnos gyengébbre sikeredett – még az első BG-hez képest is. A legjobban az zavart, hogy mindenki rettenetesen pixelgéza: mintha nem is 800×600-at, hanem a jó öreg VGA felbontást látnám. Egyes figurák animációja elképesztő- en igénytelen: a női falusiak például úgy mozognak, mintha állandó székrekedés gyötörné őket. A legtöbb szörny is inkább borzasztóan gagyi külsejével, mint élethű ábrázolásával rémisztett el. Az pedig hab a tortán, hogy az egy fajhoz tartozó NPC-k között nincs semmi különbség: a koboldok vezére például egy az egyben úgy néz ki, mint a saját lánya, vagy egy mezei katona! Legalább valami homlokdíszt pingálhattak volna a fejére, a leányzóra meg esetleg szoknyát húznak, de nem, még ennyire sem tellett…

A főszereplőket már egy fokkal igényesebben rajzolták meg, az viszont elég kiábrándító, hogy nem látszik meg rajtuk, ha új páncélt, sisakot vesznek fel, az egyéb ruhadarabokról már nem is beszélve! OK, szerepjátékról lévén szó, az ember elnézi az apróbb bakikat, vagy grafikai igénytelenséget, de ez azért már a ’96-os Diablo 1-nél is minimum volt! Ha már szerényebbek az (anyagi?) lehetőségek a grafika csillogása-villogás terén, legalább illett volna azt a fránya irányítást és kezelőfelületet jobban kidolgozni. Rengetegszer anyáztam a karakterek igazgatásának felesleges agyonbonyolításán: előfordult, hogy a sok szöszmötölés miatt hagytam ott a fogam egy kisebb összecsapásban is.

Diablo’s Gate

No igen, a küzdelmek… Látszik a Gorasulon, hogy készítői a két régi nagy ász, a Baldur’s Gate és a Diablo harcrendszerét szerették volna elegyíteni. Bár a BG-hez hasonlóan természetesen itt is ki tudjuk merevíteni a küzdelmet, de valahogy mégis kevesebbet tudtam taktikázni. A magic missile-féle támadó mágia például területhez és nem az ellenséghez kötődik, tehát ha a monszta még időben eliszkol, akkor a varázslat csak a hűlt helyét fogja érni. Ugyanakkor a játék már az elején is elég nehéz, és sárkányképességek ide, vagy oda, elég sokszor estem áldozatául még a közepesen nehéz szörnyeknek is. Később, magasabb szinten, keményebb dögökkel küzdve pedig már kifejezetten az ide-oda rohangászással ment el az idő, hogy némi energiát és varázserőt visszanyerjek leamortizálódott karaktereimnek (Ugyanis ezek folyamatosan áramlanak vissza.).

Az ember fejében ilyenkor fordul meg a gondolat, hogy hagyja a fenébe az egészet, és a küzdelem helyett inkább továbbrohan a következő helyszínre. A készítők persze erre is gondoltak: a főhős gyakran közli, hogy amíg nem pucolta ki teljesen a környéket, addig nem hajlandó egy puzzle-feladattal, varázstárggyal, vagy végrehajtandó küldetéssel sem foglalkozni… A legdurvább azonban még csak most jön: a Baldur’s Gate-tel, és amúgy szinte mindegyik hagyományos RPG-vel ellentétben, nem tudunk pihenni és regenerálódni! Nem csak a szörnyektől hemzsegő, vagy veszélyes helyeken, hanem sehol! Emiatt a rosszul átgondolt fejlesztői döntés miatt (és most nagyon udvarias voltam…) kénytelenek vagyunk 5-10 perceket egy helyben várakozni, amíg hőseink öszsze nem szedik magukat! Hogy ezt miért kellett…?

Elveszett lélek?

Mindent összevéve a Gorasul amennyire ígéretesnek tűnt, olyannyira hemzsegnek benne a hibák, rosszul átgondolt fejlesztői döntések, és még csak technikai téren sem áll a helyzet magaslatán. Ennek ellenére a hardcore RPGseknek azért érdemes végignyomni, de csak akkor, ha már végigvitték az összes Black Isle játékot, mert azok mérföldkövekkel jobbak. Nem említettem még a program kritikán aluli angol fordítását: ezt a színvonalat semmilyen kiadónak nem szabadna megengednie! A Gorasult végső soron mégis megmenti az aránylag érdekes és fordulatos sztori és a már említett újdonságok. A Joo Woodnak mindenesetre szerencséje van, hiszen a Neverwinter Nights még nem érkezett meg, addig pedig a kiéhezett RPG-fan ezzel a játékkal is elvan egy darabig, utána viszont arra sem fog emlékezni, hogy ki az a Roszondas…

-V-

Kiadó: JoWooD Entertainment AG

Fejlesztő: Silver Style

Stílus: RPG

Megjelenés: Nov 26, 2001