TESZT – A sinobi (忍) (vagy: nindzsa (忍者) ) a japán feudális társadalom „árnyharcosa” volt. A szamurájokkal ellentétben a nindzsa a sötétség és a lopakodás mestere, aki inkább a ravaszságban, árulásban és gyilkosságban jártas. Rengeteg monda, mítosz és legenda kering róluk, amelyeknek igazságtartamát nehéz megállapítani, mivel mindig is homály övezte őket. A Sekiro: Shadows Die Twice-ban mi egy speciális karprotézissel ellátott sinobit fogunk irányítani a Sengoku korszakban: egy kegyetlen, középkori társadalomban, amikor szinte állandós háborús konfliktusok dúlták fel a országot.

 

Hiányoztak már nekünk az igazi, kemény akciójátékok. A régi szép idők, amikor még a reflexek számítottak és nem a szerepjátékos elemektől és loottól túlburjánzó open world címek. Az olyan játékok, ahol csak egy-két fegyvered volt, a nindzsareflexeid és legfeljebb csak az egészségügyi csíkod tudtad fejleszteni. Szerencsére idén, már az év elején próbálják kényeztetni az akciójátékok szerelmeseit, hiszen először a Crackdown 3 volt itt, aztán a Devil May Cry 5, most pedig a From Software, a Souls-játékok és a Bloodborne japán mesterei áldottak meg minket egy olyan nindzsa-reflexeket igénylő akció-címmel, amely nyomokban tartalmaz bizonyos elemeket a régi címeikből is, a legfőbb hangsúly azonban az igazi élet-halál harcon nyugszik.

A Sekiro eseményei a Sengoku-korszak legvérzivatarosabb időszakában játszódnak, amikor csakis Sekiro, egy félkarú sinobi tudja megállítani a káoszt. Meg kell találnia az „isteni örököst” – egy fiút, akinek az életén nagyon sok minden múlik – és megállítania ezt az őrületet, amely a középkori Japánt a háborúba taszította.

 

Egyszerű és letisztult, mint egy haiku

A Sekiro: Shadow Die Twice története sokkal egyszerűbb, mint a From Software korábbi játékai esetében. A játék főszereplője, Sekiro, vagy Farkas (Okami), akit árva fiúként a legendás harcos, a Bagoly talált meg egy hullákkal teli harcmezőn, ahol a fiatal fiú a holtakat fosztogatta. A játék intrójában azt láthatjuk, amint a sztoikus japán srác eltűri, hogy Bagoly megvágja az arcát, majd, amikor magához húzza Bagoly kardját, ezzel a gesztussal felajánlva életét, az idős szamuráj harcos magához veszi Sekirót és mester sinobit nevet belőle. Sekiro feladata felnőtt korában az lesz, hogy az élete árán is megvédje az Isteni Örököst: Kurót, egy fiatal fiút.

Sajnos, nem alakulnak túl jól az események: Sekiro a fiú védelmében szembeszáll a japán mesterharcossal és az Ashina klán vezetőjével: Genichiro Ashinával. Ezt az általunk irányított párbajt lehetetlen megnyerni: Genichiro egyetlen csapással vágja le Sekiro fél karját, aki haldokolva, vérben fagyva ott marad a harcmezőn, Kurót pedig Genichiro elrabolja. Sekiro azonban mégsem hal meg: másnap reggel arra ébred, hogy egy különleges protézis került a levágott karja helyére, amelyet egy öregember, a szintén félkarú Szobrász készített neki.

A történetről innentől kezdve nem árulok el többet, a lényeg, hogy mint már korábban is említettem: szándékosan letisztult és egyszerű, nincsenek benne meglepő fordulatok, vagy ármánykodások és az események tisztán és világosan következnek egymás után. Egyszerűsége ellenére a sztori rendkívül magával ragadó és azért vannak benne olyan finomabb történeti szálak, amelyekre fokozatosan derül fény, és az eseményekhez az igazi „ízt” a japán történelem és a buddhizmus körüli legendák, vallási hiedelmek adják. Szinte „kötelező” a japán szinkron használata (alapból is ez van beállítva), mert az igazi hangulatot ez adja át és az angol szinkron egyébként is elég gyenge.

Nagyon sok karakterrel találkozunk (köztük segítőkkel, vagy sötétlelkű, gonosz karakterekkel) és bár az események alapvetően valódi történelmi korszakon nyugszanak, a történet mégis egyre furcsább mitológiai lényekkel és koncepciókkal bombáz minket. Nincs különösen sok rejtély azért és azok, akik Dark Souls-, vagy Bloodborne-féle komplexitásra, vagy számítanak talán csalatkozni fognak. A sztori meglehetősen „in your face”, ami „új fiúknak” talán kellemes meglepetés, de a From Software játékok hardcore rajongói kicsit csalódhatnak is benne.

Shinobi Gaiden

A Sekiro: Shadow Die Twice lényegi eleme persze maga a harc, amelynek ugyan az előző részekben megszokott attribute pontrendszere nincs, ugyanakkor egy elég minimalista fejlődési pontrendszere azért van. A megtanult képességek a legcsekélyebb mértékben sem erősítik a csapások erejét, viszont mégis igazán használható skilleket szabadítunk fel folyamatosan, amelyeket a megfelelő helyzet során bevetve olyan ellenfeleket is legyőzhetünk, akikkel szemben addig a győzelemről álmodni sem nagyon merhettünk.

Ezek az aktív képességek, de ezek mellett passzív skillek is folyamatosan gazdagítják majd képességeink tárházát, ezek között megtalálhatók a Combat Arts képességek is. A Blooborne-nal, vagy a Dark Souls sorozattal ellentétben, ha elakadsz egy boss-nál, akkor visszatérhetsz „farmolni” skill-pontokat, vagy egy esetben vehetsz magadnak egyet kereskedőknél (amiért szintén farmolni kell, csak yent.)

Nem leszel ezektől sem legyőzhetetlen bajnok, viszont bizonyos képességekkel, vagy a speciális sinobi műkarodhoz adott extrákkal már hathatósan tudsz szembeszállni az addig lehetetlennek tűnő főszörnyekkel.

Már pedig a Buddhizmusban is van feltámadás!

A játékban a halált különböző módokon lehet „túlélni”. Egyrészt halál során a leggyakoribb, hogy a legutóbbi mentésként, upgrade-ként is szolgáló Buddha-szobornál éledsz újra, ilyenkor a legtöbbször elveszíted a tapasztalati pontjaid és a yenjeid (ez különösen bosszantó) felét.

Azért a „legtöbbször”, mert egy állandóan rajtad lévő „varázslatnak” köszönhetően annak is van esélye, hogy nem veszítesz semmit, egyszerűen csak ujjá éledsz a szobor mellett.

Másrészt az „Isteni Örökösnek” van egy olyan képessége, hogy távolról, spirituálisan feléleszti hősünket, ha akarjuk. Ez alapból csak egyszer történik meg, de ez a szám is fejleszthető és tárgyakkal is növelhető.

Ez utóbbit leszámítva minden egyes éledésnél újra előkerülnek a már levágott japán katonák, mint ahogy azt a From Software játékoknál már megszokhattuk. Most is minden ellenség, mindig, ugyanott lesz, tehát a szokásos monotonitás is elkerülhetetlen, de legalább itt is megtanulhatjuk és begyakorolhatjuk a megfelelő taktikát az elintézésükre.

A haláloknál még meg kell említeni, hogy ha túl sokszor halsz meg, akkor időnként a félkarú szobrász mellett ébredsz és ennek is van a történetre nézve jelentősége…

Egy szál katanával az ép kezedben…

A játékban csak egyetlen fegyvered van: a hűséged katana kardod, viszont több extra „kütyüvel” is felszerelheted a karprotézisedet.

Utóbbit egyébként alapvetően közlekedésre használhatjuk: leginkább a Batman Arkham játékok módjára bármikor felránthatjuk magunkat vele különféle elérhető magaslatokba, akár a harc kellős közepén is. Nagy ritkán, a harcok bizonyos szituációi során a kötélvető protézist is felhasználhatjuk, hogy például a nagyobb ellenségek hátára ugorjunk.

Emellett viszont a már említett extrákkal bővítve a speciális műkart, különleges „harci fortélyokat” tanulhatsz meg. Ezek kicsi a Witcher kicsit limitált varázslataira emlékeztetnek, bár Sekirónak még kevesebb van belőlük és visszatöltődő mana helyett folyamatosan fogyó „lélekemblémákat” kell hozzájuk használni. A legfurcsább ilyen „varázslat” a „végtelen suriken”, ami nagyot ugyan nem sebez (nem is arra való, hanem arra, hogy megszakítsa ez ellenünk bevetett harci mozdulatokat és ezáltal sebezhetővé tegye az ellent), viszont ráadásul ez sem tényleges suriken, hanem a lélekemblémákat fogyasztó „varázssuriken”. Ezt kicsit azért idétlennek éreztem és nem bántam volna, hogy van igazi surikenem, elvégre egy igazi sinobit is irányíthatok a játékban, nem egy félig „mágust”.

A lopakodó nindzsa…

Maga a harc a Sekiróban keveréke a lopakodásnak, a kisebb csoportok elleni harcnak, illetve a szemtől szembeni kemény összecsapásoknak. A legélvezetesebb és legjobban működő játékelem a lopakodás és hátba szúrás (vagy hátulról leszúrás), amely igazi esszenciája annak, hogy egy sinobinak (nindzsának) hogyan kellett harcolnia a középkorban. Ezt egyébként (ha elég ügyesek és szemfülesek vagyunk) a kisebb bossok ellen is bevethetjük, ilyenkor ezek HP-ja a felére csökken.

Sajnos a lopakodás, rejtőzködés játékelem a mesterséges intelligencia tekintetében kicsit logikátlan, sőt, már-már „bugosnak” is nevezhetném, bár ez nagy eséllyel a játékdesign része. Amikor ugyanis az ellenség meglát, akkor hiába bújunk el ismét, továbbra is „látni” fognak, egyfajta mágnesként rád tapadva, még akkor is, ha ez logikailag idétlennek is tűnik az adott szituáció során. Egy idő után aztán „leakadnak rólad”, de ez tényleg csak időfaktor és nem annak függvénye, hogy mennyire rejtőzködsz jól, vagy rosszul. Másrészről ez bizonyos bossokra még csak nem is igaz: a tagbaszakadt trollnak szerintem valamilyen GPS-se lehet, ahol folyamatosan észlel, mert, ha egyszer megtámadtad, akkor addig le nem akad rólad, amíg meg nem ölöd, vagy ő nem öl meg téged.

Összességében a lopakodás tehát a gyilkolások mechanizmusa tekintetében iszonyúan élvezetes, de ami az AI kidolgozását ezen a téren illeti, bármelyik régebbi hasonló cím (például: Assassin’s Creed-sorozat) kenterbe veri.

A hét szamurája? Felejtsd el…

Ami a tényleges, csoportos harcot illeti, szamurájoknál mindig olyan klasszikus filmek jutnak eszünkbe, mint A hét szamuráj, ahol egyetlen szamuráj is lazán végigkaszabolja a tömeges ellenséget. Nos, akkor Kuroszavát, és a hasonló szamurájfilmeket tessék szépen elfelejteni: ez nem az a játék, ahol ilyen attrakciókat végre lehet hajtani. Aki ész nélkül beleront egy tömegbe, azt úgy levágják, mint annak a rendje, pillanatok alatt, hogy annyit sem tud mondani: hadzsime! Ez még a játék későbbi szakaszára is igaz, tehát hiába leszünk tele skillekkel, attól még nem válunk Bride-dá a Kill Billből.

Emellett elég megbízhatatlan a védekezés is, egyáltalán nem az a betonbiztos védelem, mint amit például a korábbi From Software játékokból is megszokhattunk. A védelmet a megfelelő pillanatban kell alkalmazni és akkor vissza is tudunk vágni, méghozzá úgy, hogy esetenként egyetlen halálos döféssel intézzük el az ellent.

Mint ahogy azt más hasonló japán játékban (Nioh), itt is be kell minden mozdulatot alaposan gyakorolnunk, hogy készek legyünk a tényleges összecsapások során. A Buddha-templomban található egy élőhalott japán szamuráj, akivel bármikor gyakorolhatunk, mindenféle vérveszteség nélkül.

Az eleinte megjelenő, egyszerű katonákon túl egyébként később már különféle misztikus lényekkel is össze kell csapnunk, szóval szó sincs arról, hogy az ellenfelek önismétlők lennének, csak türelmesnek kell lenni. Ez a játék tele van váratlan meglepetésekkel és különlegességekkel, szóval kitartás!

Megcsillan a penge az éjben

Nem említettem még a Sekiro: Shadow Die Twice grafikáját, amely mind PS4 Prón, mind Xbox One X-en szó szerint gyönyörű. Mindkét konzolon teszteltem a játékot, X-en kicsit élesebbek a textúrák és egy kicsit jobb a framerate, de 4K HDR megjelenítés páratlan mindenhol. Az egyszerű völgyeken, hegyszorosokon túl, lerombolt buddhista templomokban, elátkozott erdőkben, romos japán erődítményekben és misztikus helyeken is fogunk kavarni. A környezet kidolgozása páratlan, mind művészeti szempontból, mind a design, vagy a grafika tekintetében.

Hogy minél többet gyönyörködhessünk környezetünkben, a kezelőfelület egészen minimalista, nem zavarja a szemlélődést, de azért ahhoz is elég jól kidolgozott, hogy mindent tökéletesen átlássunk.

Sekiro, vagy az ellenség animációját is páratlan módon kidolgozták a fejlesztők. Mindenki úgy kaszabol, döf, vagy védekezik, ahogy azt a japán szamurájfilmekben láthatjuk, egy rossz szavunk sem lehet ezen a téren sem.

Egyedüli negatívum a grafikánál, hogy bizonyos textúrák kidolgozása kicsit elmosott, elavult, de szerencsére ezt elég ritkán vesszük észre.

Ami a hangokat illeti, az viszont hibátlan: a katanák összecsapódásának hangja, az ellenség fenyegető ordibálása, a környezeti elemek hangjai (szél, eső, vízcsobbanás), a kiváló japán szinkron (még egyszer: az angolt felejtsd el) is mind-mind erősítik a tökéletes beleélést. Ez a nagyszerű zenére is igaz, amely helyenként japán középkori háborús filmekre, helyenként horrorra emlékeztet.

Itt az idő, sinobi! Éledj fel!

A Sekiro: Shadow Die Twice ugyan nem hibátlan, de még is egy elképesztően hangulatos, magával ragadó akció-kaland, amely nehézsége ellenére is a tévéd, vagy monitorod elé szögez majd. A lopakodás és hátból támadás a már említett hiányosságai ellenére is hatalmas fun, a környezet, a történet, a játék univerzuma pedig egésze magával ragadó.

Ha el tudod fogadni, hogy ez a játék tényleg bizonyos tekintetben azt is reprezentálja, amit egy IGAZI sinobival (nindzsával) átélhettél a középkori Japánban (ha a spéci műkart nem számítjuk persze) és nem egy olyan kaszabolós játék, mint a Ninja Gaiden, akkor hatalmas élményben lesz részed.

Ehhez még jön ráadásként az említett műkarral való „batmanes” közlekedés, amely még inkább rátesz mindenre két lapáttal. Egy szó mint száz: nálunk egyelőre a Sekiro az idei év eddigi legjobb játéka, szóval a többi idei címnek alaposan rá kell kapcsolnia, hogy a Sekiro: Shadow Die Twice sikerét túlszárnyalja. „Vakarimaszuká?! – Hai!!!”

-BadSector-

---

Kiadó: Activision

Fejlesztő: From Software

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2019. március 22.