RETRO – Amikor egy számunkra kedves és nagyon feelinges filmre, vagy univerzumra építő játéknál könnyeket hullajtunk, akkor annak két oka lehet: vagy nagyon eltalálták a hangulatát, vagy szánalmasan elszúrták bizonyos részeit. The Godfatherre sajnos mindkettő jellemző…

Azt hiszem, mindent elértem a The Godfather-ben, amire igazán vágytam. Senkiházi jöttmentből New York egyik leghíresebb gengszterévé váltam, a Corleone család magas rangú „soldato”-jává, akiről suttogva és tisztelettel beszélnek, ha végigmegyek az utcán, és rettegnek tőlem a rivális bandák vezetői. Gazdagságom ugyan a Donéval még nem vetekszik, de mindent bármikor meg tudok szerezni, amire szükségem van. Ellenségeim zömével kíméletlenül leszámoltam, aki dacolt velem, vagy egykor fájdalmat okozott, azt is megbánta, hogy megszületett, amikor végül a túlvilágra küldtem.

És most mégis itt ülök merengve a székemen, mint Michael Corleone a Keresztapa 2 végén és valahogy elégedetlen és csalódott vagyok. Az Electronic Arts ugyanis közel sem váltotta be a The Godfatherrel kapcsolatos reményeimet…

The Godfather feeling: kipipálva

Pedig a hangulatos körítéssel nincs gond. A The Godfather töltéskor finoman, lassan a jól ismert szomorkás Nino Rota-féle Keresztapa-melódiával indít, amivel sikerült azonnal ráhangolódnom a játékra. A menü ízléses, jól áttekinthető és illik a filmek hangulatához. Az EA még ügyes marketing-húzással a trilógia DVD-s trailerjét is a menüpontok közé biggyesztette, így az összevágott filmrészleteken keresztül az is felidézheti Keresztapás emlékeit, aki már régen látta a filmet. Nagyszerű ötlet még és sokat dob a hangulaton, hogy a játék során a filmekből láthatunk még további kilockolható jeleneteket, amelyek egy része – kisebb-nagyobb változtatásokkal – a játékban is szerepel.

A tálalással tehát alapvetően nincs gond. Egyedül az hökkentett meg kissé, hogy az igencsak spártai és kevés lehetőséget tartalmazó videóbeállításoknál a kétfajta felbontás között választhatunk: 800×600 és 1024×768… Ez így, 2006-ra (e sorok írásakor) már a vicc kategóriájába tartozik, még akkor is, ha alapvetően egy konzolátirattal van dolgunk. (Mint ahogy ez számomra később világossá vált…)

Ettől függetlenül azért bizakodva vetettem magam bele a játék bevezető eseményeibe.

Ebből vendetta lesz, akárki meglássa…

A The Godfather legelején egy fiatal, sikeres üzletembert láthatunk, amint éppen kifizeti szokásos adósságát a Keresztapa embereinek, aztán találkozik szerető feleségével, hogy együtt elmenjenek szórakozni valahova. A gyerekre baby sitterek vigyáznak, úgyhogy kellemes estének néznének elébe, ám egy ellenséges maffiafőnök nem nézi jó szemmel a férfi üzleti sikereit, ezért először egy bombamerénylettel felrobbantja az üzletét, majd néhány gengsztert küld a nyakára, hogy agyonverjék. Itt kapcsolódunk be először a játékba, hogy rögtön kipróbálhassuk a játék sajátos verekedési rendszerét (erről majd még később) majd miután ököllel elintéztünk mindenkit, a maffiavezér nemes egyszerűséggel agyonlöveti hősünket.

Miután az kilehelte lelkét, a főnök hanyag mozdulattal elhajítja cigarettacsikkjét (ahogy azt csak az igazán gonosz karakterek tudják…), majd gőgös pillantást vetve az időközben odaszaladt, kétségbeesett tekintetű kisgyerekére, és távozik a helyszínről.

Mielőtt a gyermek teljes idegösszeroppanást kapna, megérkezik Keresztapa, aki biztosítja róla, hogy egyszer neki is eljön majd az ideje… A kissrác pedig természetesen ki más lehetne, mint hősünk, akit az egész játék során irányítani fogunk. Ügyes, interaktív felvezető intró, kétség sem férhet hozzá: az Electronic Arts mindig is értett ezekhez…

Plasztikai műtét kezdő gengsztereknek

Időbeli ugrás: hősünk már felnőtt, mi pedig gengszterkarrierjének kezdetén megadhatjuk, hogy milyen külsővel hódítsa meg az alvilágot. Ez a The Sims 2 továbbfejlesztett karakter editorja, és tényleg jópofa ötlet, hogy a legapróbb részleteken keresztül olyanná formáljuk, amilyenné csak szeretnénk. Többek között változtathatunk a haja, a szeme, a szemöldöke, a szája, az orra, a füle formáján, mindezt olyan részletességgel, hogy akár a felsőajak teltségét és alakját, a fülcimpa vastagságát, a szemöldök sűrűségét, a homlok ráncait és magasságát is teljesen átalakíthatjuk. Annyiféle okosságot átállíthatunk benne, hogy akár az egész cikket is megtölthetném a részletek felsorolásával, aztán írnék még pár dobozt és készen is lennék, be jó is lenne…

Na jó, vége az álmodozások korának: aki tényleg elég lelkes ahhoz, hogy ezzel szöszmötöljön, az kellő kitartással akár saját tökéletes arcmását is megalkothatja a játék hőséhez. Én speciel amikor megláttam a játék által felkínált figurát, akkor elégedetten nyugtáztam, hogy hú, de mennyire frankó ez a srác, nem is kell ezen változtatni, aztán szépen leokéztam és hagytam az egész procedúrát a vérbe…

Rossz társaságba keveredett

A bevezető rész és a plasztikai sebészet rejtelmei után láthatjuk a játék tényleges intróját, ami nem más, mint a legelső Keresztapa film legeleje: az esküvő, amikor Connie Corleone, a Don lánya férjhez megy. Ismét csak jó pontot kapott a játék tőlem: zseniálisan visszaadták azt a jelenet, amikor Luca Brazi, a Don „gorillája” gyakorolja gratuláló beszédet („…és remélem, hogy az ejső gyermek fijjúgyermek lesz” sic.).

Keresztapa emellett találkozik Tom, a játék főszereplőjének anyjával is, aki megkéri a Dont, hogy segítsen az ifjúnak talpra állni, mert rossz társaságba keveredett. A „talpraállást” szó szerint is kell érteni, ugyanis miután Keresztapa elküldi Luca Brazit, hogy vegye kézbe a srác kioktatását, hősünk éppen a földön hever, miközben társai, néhány romlott fiatalkorú bűnöző fekvés közben rugdossa. Persze vissza is fizetünk nekik rögtön: Brazi segítségével (és egy hosszú tutorial rész indulásával) egymás után elagyabugyálhatjuk őket.

A játék sztorija ezek után további érdekes fordulatokat vesz és meglepő profizmussal követi a film történetét, anélkül, hogy nagyon durván beleavatkozna, ugyanakkor saját, rendesen kidolgozott szálait is megismerhetjük.

A történettel nagyon sokáig igazán elégedett voltam: igazán hangulatos és rendkívül jól illeszkedik az eredeti filmhez. Sajnos a játék egy bizonyos szakaszában azért eléggé leül a sztori, és bosszantó ökörségeket is találunk benne: az egyik részben például Fredo, a Don nyápic fia lövi ezerrel a minket üldöző gengsztereket, pedig minden magára valamit is adó The Godfather fan jól tudja, hogy valójában sohasem volt képes még csak fegyvert sem venni a kezébe…

Na jó, ezek apróságok, nem emiatt adtam 70 százalék alatt a játékra… Az első pofára esés az volt, amikor jobban kitapasztaltam a játék irányítását. TPS módban nyomulva még hagyján, bár az elég vacak kamerakezeléstől itt is lefáradtam párszor. A verekedős részt, amire már utaltam, mondjuk elég bénán sikerült megoldani: egyszerre feleslegesen agyonbonyolított, ugyanakkor valahogy esetlen is lett. A jobb egérgombbal lehet kiválasztanunk az ellenséget, ezután pedig különféle gombokkal öklözhetjük jobbról, balról, nekilökhetjük a falnak, gyomron rúghatjuk, nyakon ragadhatjuk, és amikor már kellően legyengült, akkor egyetlen mozdulattal kivégezhetjük, elreccsentve a gerincét vagy a nyakcsigolyáját.

Ez így persze nagyon izgalmasan hangzik, de sajnos szó sincs arról, hogy valami Mortal Kombat-féle csodával lenne dolgunk. Technikailag sajnos meglehetősen szánalmas az egész, részben a gyengén animált mozdulatok, részben a béna irányítás miatt, illetve az ellenség a legtöbbször annyira siralmasan harcol, hogy egyszerű pofozgatással simán leverhetjük, felesleges cifrázni.

A lövöldözés egy fokkal élvezhetőbb, de még az is fényévekre van a The Godfather a Max Payne-szerű tűzpárbajoktól, leginkább a kőhülye mesterséges intelligencia miatt.

Verekedési és lövöldözési technikánkat amúgy javíthatjuk a tapasztalati pontok segítségével is, de olyan nagy különbséget igazából nem vettem észre…

Mazsola autósiskola rulez

A TPS rész azonban sohasem volt a GTA klónok erőssége, emiatt még nem is panaszkodnék… Ami azonban egyszerűen BOR-ZAL-MAS a játékban, az az autóvezetés. Nem tudom, milyen szerencsétlen balféket bíztak meg, hogy a kocsik viselkedésének fizikai modellezését, illetve magát a vezetési modellt megalkossa, de merem remélni, hogy soha, semmilyen játékban nem kell a munkájával újra találkoznom. Maguk a járgányok úgy mozognak, mintha szappanon csúsznának, és ha picit is kicsúsznak, akkor azonnal kifarolnak és szinte lehetetlenség megint egyenesbe hozni őket.

Mielőtt még megjegyzést tennétek a vezetési képességeimre, vagy azzal jönnétek, hogy hát ezek régi korok autói: nos, a Mafia-nál (ami tényleg tökéletesen szimulálta a régi autók vezetését) egyszerűen kiváló volt a vezetési modell, és gyorsan belenéztem a Need for Speed: Most Wantedbe (nem is értem, miért nem vettek át ebből a csapatból is fejlesztőket a The Godfather teamhez) és az autóvezetés abban is maga volt a gyönyör.

Ráadásul van még egy rettenetesen idegesítő bug is játékben: a kocsik gyakran durván későn reagálják le, hogy milyen gombot nyomtam le: már fékeztem, de a járgányom még mindig hasít előre, bele a házfalba! Hát, bravó, ez szép munka volt…

Hiába is szépítenénk: ez bizony csúnya

Amikor annak idején megérkeztek az első képek a The Godfatherhez, mindenki a száját tátotta, hogy hú, meg há, a végleges verzióról azonban lehullott a Photoshop-lepel, a végeredmény pedig eléggé elkeserítő.

Nem is a karakterekkel van bajom, mert az emberi modelleket igazán profin kidolgozták, hanem minden mással: a szegényes környezettel, a falak sivár, szürke, alacsony felbontású textúráival, az elképesztően kevés és gyengén kidolgozott 3D-s effekttel. Azt hittem, hanyatt dőlök a székben, amikor például megláttam, hogy az autók alatti árnyék egy vízszintes szürke lap, emellett pedig még sorolhatnám az első Tomb Raider idéző technikai megoldásokat.

De nincs mit dicsérni a The Godfather autóinak modelljein sem: eleve kevés fajtával találkozunk és azok is roppant igénytelenül néznek ki, igen kevés poligonnal dicsekedhetnek.

Könyörgöm, kedves fejlesztők, (e sorok írásakor) 2006-ban járunk, ilyen grafikai elemekkel előállni, ráadásul a világ jelen pillanatban legerősebb és legtermékenyebb játékkiadójának neve alatt vérciki. Még a 2002-ben megjelent (PS2-es átirat) Grand Theft Auto 3 grafikája is odaver ennek (persze az emberi modelleket leszámítva.)

Little Theft Auto

A grafikán túl sajnos a játék mechanizmusa is hagy bőven kívánnivalót maga után. Pedig papíron remek ötleteket sorakoztattak fel a készítők arra vonatkozólag, hogy miként futhatunk be sikeres gengszterkarriert. Ezeket most mind elsorolni nagyon hosszú lenne, de a játék lényege tulajdonképpen a „tisztelet”: minél többen tisztelnek minket, annál magasabb rangot szerzünk a Corleone családban, annál több pénzünk lesz, stb. Vagyonkát például úgy tudunk szerezni magunknak, ha bemegyünk különféle bárokba, szórakozóhelyekre, üzletekbe, kicsit megpofozgatjuk a boltosokat, aztán már tejelnek is. Elvileg a tapasztalati pontok szerzésével javíthatunk rábeszélőképességünkön is, ám őszintén szólva ennek nem sok értelmét láttam, amikor egy-két pofonofonnal már enélkül is hallgatnak ránk…

Az igazi bajom a pénzszerzéssel inkább az, hogy az égvilágon semmi, de semmi értelmét sem láttam nagyon felhalmozni. Oly kevés dologra kell költenünk, és olyan hamar szerzünk tetemes vagyont, hogy egy idő után teljesen felesleges azzal tölteni az időt, hogy boltosokat zsaroljunk, enélkül is tudunk épp elég zsetont összeszedni.

A The Godfather sajnos a pénzszerzésen túl is egy borzasztóan lecsupaszított GTA klón. Nincsenek benne rendőrös, mentős, tűzoltós, pizzás vagy egyéb küldetések, az elég szegényes választékú autókon kívül nincs benne motor, hajó, repülő, vagy legalább érdekesebb járgányok, illetve semmilyen egyéb olyan jópofa lehetőség, amelyekben egyszerűen tobzódhattunk a San Andreasban, de már a GTA 3-ra is jellemzők voltak.

Üzenet a fejlesztőknek: lovakra, lófejekre vigyázni!

Amennyire vártam tehát a The Godfatherre, akkora csalódás volt. Hiába sikerült ügyesen visszaadni a filmek hangulatát, hiába hátborzongató Marlon Brando hangját hallani a játékban, ha technikai téren egyszerűen nem igazán állja meg a helyét. Egy látszólag összetett, ám valójában eléggé lineáris módon végigvihető, nehézkesen irányítható, csúnyácska játék, amelyet igazából a filmhez való kötődése mellett az ment meg, hogy mindig kíváncsi vagy rá, hogyan folytatódik a történet. Vannak benne jó ötletek, helyenként tényleg izgalmas és érdekes, de aztán megint elveszi az ember kedvét, amikor autóba kell szállnia, hogy szánkózzon egy kicsit. Nagy kár érte: ennyi pénzből sokkal többet ki lehetett volna hozni, csak a Rockstarra kellett volna bízni a fejlesztést…

-BadSector(2006)-

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Visceral Games

Stílus: TPS, GTA-like

Megjelenés: 2006. március 21.