RETRO – Mit tennél, ha Te lennél az USA elnöke, és bujkáló terroristák biológiai fegyverrel fenyegetnék az országodat? Rájuk küldenéd a hadsereged? Atomot nekik? Ááá, persze hogy nem figyeltél: ezek rejtőzködnek, a nyílt összecsapás itt reménytelen. Nem, ide egy magányos szuperügynök kell, aki bárhova képes belopózni, és csak csendben, csak halkan elintézi a rosszfiúkat, hogy senki más meg ne haljon. Sam Fisher balról be, zöld „triplaszemüveg”: pííííííííííí!

Mi a tutibb: a realizmus – vagy egy macsó és karakteres főhőst irányítani? Mi lenne, ha vegyítenénk a kettőt? Hiszen a Rainbow Sixnek és társainak életszagú küldetései szórakoztatóak, de senki sem szeret „ismeretlen katona” lenni (különösen annak sírjába kerülni), a Max Payne kaliberű szuperhősök eltúlzott bullet time-jai után viszont az ember valahogy a nyers valóságra vágyik. Valamelyest e kettőnek a keverékét nyújtotta tavaly januárban a Tom Clancy’s Splinter Cell, amelyben egy amerikai szuperkém bőrében hajthattunk végre maximálisan reális és „mintha a híradóban látnám” feelinges missziókat. Bár a játék címe ellenére Tom Clancy, a politikai thrillerek nagymestere csak a nevét adta a Splinter Cell-hez, mégis a sztorinak nagyjából sikerült átadnia az író műveinek színvonalát és hangulatát. A lényeg azonban a zseniális játékmeneten alapult: a lopakodás, taktikázás és akció keverékét a Thief sorozat óta nem sikerült ennyire tökéletesen megalkotni.

Annál nagyobb feszültséget nem éltem át, mint amikor egy orosz katona vagy egy terrorista közeledett felém a sötétben. Észrevesz? Riadóztat? Vagy eléggé láthatatlan vagyok ahhoz, hogy továbbhaladjon? De vajon mit tegyek Sammel? Egyszerűen csak leüssem hátulról, amikor elhalad mellettem? Vagy megragadjam, és esetleg kikérdezzem? Netán pisztollyal, egyszerűen egy jól irányzott lövéssel fejbe trafáljam? Esetleg csinálhatom elegánsabban is: ha elég szűk folyosón közeledik emberünk, akkor még jóval előtte egy Jean Claude van Damme-os ugrással terpeszben elhelyezkedem felette, aztán amikor elhalad alattam, akkor a nyakába ugorva alukálni küldhetem. (Makrai Tibor katonai szakértő szerint egy ilyen ugrás inkább örök álmot hoz…) Egy szó, mint száz: a Splinter Cell egyszerre volt taktikus és akciódús, emellett pedig tökéletesen irányítható is: pontosan azt a ziccert nem hagyta ki, amit az elsõ Hitman igen. Gondolom, érthető, hogy miért vártam tűkön ülve a sokat ígérő folytatást…

Gyerünk, Fisher: hí a haza!

A Splinter Cell: Pandora Tomorrow történetét ismét J. T. Petty írta, aki az előző részén is munkálkodott. Bár Clancy szintjéhez most sem sikerült felkúszni, a keretsztori azért ezúttal érezhetően kidolgozottabb az első Splinter Cell sablonhegyeihez képest. Ugyan ismét a világbékéért küzdő USA és derék polgárai kerülnek bajba, viszont végre nem az átkos (poszt-, re-, neo-) kommunista orosz bagázs, illetve a mindig rosszban sántikáló arabok jelentik a halálos veszedelmet, hanem az indonéziai kormány által felbérelt terroristák.

A konfliktus fő forrása egy Kelet-Timor nevű kis államocska, amely meg szeretné őrizni függetlenségét, ám ezt az indonéz diktatúra nem komálja, és rosszallásának puskatus és golyózápor formájában hangot is ad. Az amerikaiak persze ezt nem tűrhetik, és íziben csapatokat küldenek a tett helyszínére, ahogy azt szokták. Az indonéz kormány nyíltan nem mer velük szembeszállni, ezért felbérli Suhadi Sadano terroristaszervezetét, hogy egy kicsit ráijesszen a jenkikre. Arra azonban ők sem gondolnak, hogy Sadano egy csöppet durva eszközökhöz, biológiai fegyverekhez folyamodik…

Többet nem akarok elárulni a sztoriból, a lényeg az, hogy lesznek itt kettős ügynökök, váratlan pálfordulások, illetve egészen meglepő szituációk is. Egy alkalommal például Sam a fejébe épített rádióadójában parancsot kap, hogy azon nyomban végezze ki az előtte álló fegyvertelen nőt, aki eddig lelkesen segítette, ám egyszer csak kiderült róla, hogy áruló. Te képes lennél erre…?

Egy atom-tengeralattjárón az atomtenger alatt járok

Sam Fisher nagyon jól kitalált figura volt már az első részben is, ám bevetésein kívül túl sokat nem tudtunk meg róla. A fiatalkoráról és a lányával kapcsolatos nevelési problémákról most sem hallunk tőle könnyes beszámolókat, viszont a küldetések között hosszabb, látványosabb, érdekesebb, eseménydúsabb átvezető mozikat láthatunk Fisher főszereplésével.

Különösen tetszett a végső animáció, amelynek során Sam igen elegáns és szellemes módszerrel kerül ki a csávából. Maguk a küldetések is jobban emlékeztetnek egy igazi kém-kaland filmre, mint egy Rainbow Six-szerű száraz katonai szimulációra (elnézést az R6-rajongóktól). A legbüntetősebb jelenet, amikor Fisherrel egy robogó francia TVG (nagy sebességű, speciális vonat) kerekei között megkapaszkodva kell eljutnunk egyik vagontól a másikig, majd a társaitól hemzsegő kocsik és fülkék között lavírozva úgy kell kihallgatnunk egy áruló CIA-ügynök telefonbeszélgetését, hogy emberei ne vegyenek észre minket.

A helyszínek is némileg változatosabbak és érdekesebbek az előző részénél: többek között párizsi csatornákban, indonéziai dzsungelben és szavannán, Jeruzsálem utcáin, egy atom tengeralattjáró fedélzetén, egy tévé- stúdióban és végül az utolsó küldetésben a Los Angeles-i reptéren kavarhatunk. (Utóbbi számomra különösen nagy élményt jelentett, hiszen jó- magam is jártam ott.)

Couleur locale

A Splinter Cell: Pandora Tomorrow helyszínei – amellett, hogy izgalmasabbak – egy csöppet nyitottabbak, valamint kevésbé lineárisak, mint az SC1-ben. Az egyik legszebb példa erre az indonéziai dzsungeles pálya. Miközben Sammel lassan guggolva haladunk előre a magas fűben, mindenfelé katonák őrjáratoznak, mozgásunkra felriadva ijedt madarak reppennek fel, lézeres távcsöves puskával felszerelt katonák sasolják a környéket: csak rajtunk áll, hogyan kerüljük ki őket.

Bár természetesen nem kolbászolhatunk el annyira szabadon bármerre, mint a Far Cry-ban, ugyanakkor egyetlen helyen sem találkoztam azokkal a jól ismert, bosszantóan béna, „átjárhatatlan” fasorokkal, amelyek a pálya szélét jelölnék. A készítők munkájának aprólékosságát dicséri, hogy a technikai korlátok ellenére a különféle terepeken sikerült a szabadság illúzióját kelteniük. Hozzá kell még tennem, hogy ez a játék nem a felfedezésről, hanem a célpont és a kijárat megtalálásáról szól, úgyhogy Far Cry szintű szabadságot ne is várjunk tőle.

Sokan kritizálták emiatt az első Splinter Cellt és a most kiadott Pandora Tomorrow demót is (amikor ezeket a sorokat írom, még nem jelent meg dobozos játék: a teszt egy exkluzív, kiadótól szerzett teljes verzió alapján készült) – szerintem teljesen értelmetlenül. Ráadásul a szabad bejárhatóság kisebb-nagyobb korlátjait leszámítva gyakran azt is megfigyelhetjük, milyen aprólékosan dolgozták ki az egyes miliőket.

Amikor például Jeruzsálemben jártam, és egy ház tetején az egyik balkonról a másikra szökdécseltem, ugyan nem mehettem el bármerre, viszont távcsővel megvizsgálva a házakat és az ablakokat, látszott, hogy mindegyiket rendesen (a terepobjektum szintjén is) megszerkesztették, nem csak úgy „odakenték”, mint egyes igénytelenebb FPS-ekben.

No és ha már itt tartunk, nem mehetek el a helyszínek döbbenetesen életszagú ábrázolása mellett sem. Emlékeztek, amikor a Soldier of Fortune II-ben azon keseregtem, hogy ott Prága úgy néz ki, mint bármelyik Bronx-béli amerikai lepukkant nagyváros? Nos, itt a Ubi Soft Montreal végre megmutatta, hogy kell valósághű miliőt ábrázolni: a jeruzsálemi utcákon minden sarkon izraeli utcafeliratokat, plakátokat, gyümölcsárusokat, helyi öltözékben hevesen diskuráló jó polgárokat láthatunk. Nagyon baresz!

Én, a kém

Kifejezetten bejövős az is, hogy bár Sam Fisher nem a szó szoros értelmében vett titkos ügynök, küldetései mégis egy kicsit „kémesebbek” a megszokottnál. Ahelyett, hogy egyszerűen likvidálnánk, vagy elfognánk valakit, gyakran csak a közelébe kell lopakodnunk, kihallgatnunk egy telefonbeszélgetését vagy párbeszédét, aztán a mondatfoszlányok alapján juthatunk tovább a következő feladathoz, miután a „mindenható” főnökség kisilabizálta, mi a rákot is kell tennünk. Ugyanakkor a készítők arra is ügyeltek, hogy a „puskaporos” akciórészek most se maradjanak ki a játékból: néhányszor csak úgy tudunk valahonnan kijutni, hogy a riadóztatott katonákat, terroristákat gránáttal vagy vadonatúj SC20K-nkkal egymás után az örök aknamezőkre küldjük. Természetesen a Splinter Cell továbbra sem egy Serious Sam (a főhősök névrokonsága ellenére ☺): tehát az ellen egy-két sikeres lövése után villámgyorsan otthagyjuk a fogunkat, ha nem vigyázunk hősünk testi épségére.

Ráadásul a rosszfiúk sok répát ehettek, mert fejlődött az MI-jük, és a látásuk is a SC1 óta (gyorsabban és agresszívebben reagálnak, ha észrevesznek), úgyhogy most még inkább igaz, hogy célozni csak az ajtófélfától kihajolva, tereptárgy vagy más fedezék mögül egészséges. Persze nekünk is van ám néhány új mozdulat a tarsolyunkban, amellyel sok-sok szomorúságot okozhatunk a gyanútlan terroristáknak és gyászoló szüleiknek. (Lásd ezeket a dobozban!). Az alaposan feljavított és logikusabb, egyszerűbb irányítással igazi élvezet ezekkel megvezetni, majd hidegvérrel likvidálni célpontjainkat. Egyetlen hasfájásom, hogy néhány speckó mozdulatot szinte egyáltalán nem használtam, mivel a pályák szerkezete miatt teljesen felesleges volt…

A kémek sohasem nézik a naplementét

Tavaly januárban teljesen el voltam mosva az SC1 grafikájától, és most, hogy ismét felinstalláltam a gold kiadást, amely a kiegészítő küldetéseket is tartalmazza, elégedetten állapítottam meg: az eltelt több mint egy év alatt a játék nem sokat veszített szépségéből, még a konkurencia igen erős kínálatát nézve sem.

Ugyanakkor, miután felraktam a Splinter Cell: Pandora Tomorrow-t, mi tagadás, ha nem is eget rengető, de ennél azért jelentősebb változásra számítottam: bizony, ilyet első blikkre nem talál az ember. A különféle épületek textúrái nem lettek élesebbek (sőt, mintha egy hangyányit életlenebbek lennének, de lehet, hogy ez csak délibáb…), az emberek talán kissé kidolgozottabbak, de lényeges javulásról itt sem beszélhetünk.

Valahogy nem tetszik már a tűzeffekt sem – de ki tudja, talán csak egy maximalista szemétláda vagyok ☺. Igaz, a lángoktól legalább kapunk valamilyen fényforrást… Bizony, mivel Fisher leginkább az árnyékban dolgozik biztonságosan, hiába szépséges egy-egy helyszín, ha be kell kapcsolni a csúf látványt biztosító éjjellátó szemüveget, mivel körülöttünk koromsötét van. Ráadásul a készítők már megint túlzásba estek a különféle épületek megvilágítottságával kapcsolatban.

Már az előző részben is röhejesnek tartottam, hogy a CIA olyan takarékosan van megvilágítva, mintha mondjuk valamilyen pesti nyóckeres nyilvános vécében járnánk. A helyzet Splinter Cell: Pandora Tomorrow-ban sem javult sehol: szinte mindenhol félhomály uralkodik, ami ugyan nyilván praktikus hősünknek, illetve a játékosnak, viszont se nem látványos, se nem reális. Szerencsére Fishert igazán jól kidolgozták, eddig is tökéletes animációja és mozgása, ha lehet, még inkább ámulatba ejtő. A falakon való átkapaszkodása például egészen döbbenetesen reális, és jól néz ki: nem ajánlom senkinek, hogy a barátnője előtt játssza Splinter Cell-t.

Szóval kukacoskodásaim ellenére összességében azért igazán dögös a grafika, és hasonlóan jókat mondhatunk el a zenéről, valamint a hangeffektusokról is. A menüzenét maga Lalo Schiffrin komponálta (lásd a dobozban), de a játék során felcsendülő – a szituációtól függően – hol feszültséget okozó, hol vérpezsdítően dinamikus dallamok készítőjének sem kell szégyenkeznie a filmzenék nagy öregje mellett. A hangokat ismét profi színészek szolgáltatják: Sam Fisher persze most is a mély baritonján megszólaló Michael Ironside. Az egyéb zörejek is tökéletesen élethűek: 5.1- es hangrendszerrel kiváló térhatásban hallhatjuk elölről, hátulról, oldalról a terroristák járkálását, géppuskájuk ugatását.

Kicsit déja vu-s

Szóval: „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve?”. Nos, őszintén szólva, kicsit zavart, hogy túl sok minden nem változott a játékmenet terén Splinter Cell: Pandora Tomorrow-ben az előző rész óta. Mivel nem vagyok játékfejlesztő, azt nem tudom pontosan megmondani, hogy mivel lehetett volna egy picit megbolondítani még a jól ismert receptet, de ez így kissé túlságosan is ismerős. Talán a robogó vonat alatti kapaszkodáshoz hasonló izgalmas jelenetből lehetett volna több, vagy egy autós üldözés, esetleg egy verekedéses, lövöldözéses párbaj sem ártott volna – a jó ég tudja. Kicsit kevés is volt ez a nyolc helyszín, olyan tíz, vagy – ne adj’ isten! – tizenkettő szerintem belefért volna egy folytatásba.

Sajnos az is igaz, hogy az Ubisoft egy ilyen nagy címnél inkább konzolban gondolkodik, és ott ugye nehezebb az irányítás gamepaddel, itt viszont egérrel hajszálpontosan lehet bevinni a fejlövéseket. Ez persze nagy rajság, csak hát ettől könnyebb a játék, és az ember így hamarabb befejezi. Egy biztos: most valahogy hiányérzetem van: még szeretnék NSA szuperügynök lenni, pedig már az összes küldetést lenyomtam, inklúding a Gold verzióban találhatóakat is! Nagyon remélem, kedves Ubi Soft, hogy már gőzerővel dolgoztok a küldetéslemezen! Aztán nehogy ám olyan gizda módon csak hármat kapjunk, és csak a Goldhoz, mint az SC1-nél, különben elküldünk hozzátok egy kopasz, vonalkóddal tetovált fejű, öltönyös fickót, aktatáskával a kezében! Õ pedig nem tréfál…

-BadSector- (2004)

Kiadó: Ubisoft

Fejlesztő: Ubisoft

Stílus: Lopakodó-akció

Megjelenés: 2003, Marc. 23