RETRO – Ugyan már évekkel azelőtt kiszivárogtak a Ubisoft háza tájáról a képek a játékról, mégis csak 2010-ben után érkezett meg a Splinter Cell: Conviction, sorozat legújabb tagja. Ahogy azt várni is lehetett a játék mechanikája, az élmény, amit próbál közvetíteni mára teljesen átalakult, újraformálódott a széria rajongóinak az igényeit szem előtt tartva. A fejlesztők igyekeztek mindenkinek kellőképp kedvezni, így ez az oka annak is, hogy a Conviction ennyire… érdekes lett.

A Ubisoft arany-csillaga már hosszú ideje uralja a PC-s szféra azon állományát, akik kapósak Sam Fisher kalandjaira, még akkor is, hogy ha azok közül egyik sem mondható ténylegesen kiemelkedő alkotásnak. Mindegyik jó a maga módján, a stílusában egyenesen kiemelkedő, viszont talán kicsit mindegyik visszafogottabb a kelleténél.

A hosszú út után a Convictiont elérve a Ubisoft tett azért, hogy Sam végre a gázra lépjen, és egy gyorsabb menetű akció játékká varázsolta az alapjába véve lopakodós, csendben gyilkolós címet. Ez teszi némileg haloványnak tűnő programmá a Convictiont, hiszen ebben a stílusban, a tavaly megjelent Arkham Asylum már minden babért learatott.

Feltámadás

A Splinter Cell játékok soha nem emelkedtek ki a tömegből a történetükkel. A story voltaképp csak azért kellett a játékhoz, hogy ne tűnjön úgy senkinek, hogy random helyszíneken random cselekvéseket végre hajtva eljut egészen a Credits-ig. Ezúttal kicsit megcsavarta a Ubisoft a híg történet fogalmát, ugyanis a Convictiont övező mese már szerves része a programnak, és nem háttérelem. Méghozzá micsoda (sablonos) történet „kedveskéim”!

A játék elején megismerjük a nyugállományba küldött Sam Fishert, akit értesítenek arról (Grim), hogy hőn szeretett, lassan feledett elhunyt lánya esetlegesen még életben lehet. Valahol. Persze hősünk jóformán felkapja a vizet, hiszen mindezidáig abban a tudatban élte visszavonult napjait, hogy elveszítette gyermekét. El is indul felgöngyölíteni az ügyet, hogy végre pont kerülhessen történetének végére. Közben pedig egy olyan kilátástalan „kalandba” keveredik, ahol mindenki 2-ős sőt 3-as ügynök, sose tudhatja ki kivel van, és mi a célja. A szívhez növő karakterek ezúttal sem jellemzik a programot, senkiben, semmiben nem bízhatunk, csak is magunkban, tapasztalatunkban, képességeinkben.

Sam-telenül jól nézünk ki…

Figyelembe véve, hogy végül is milyen régóta készülget a Conviction, azt kell mondanom, hogy nagyon korrekt lett a végeredmény még napjainkat tekintve is. Bár akad egy-két „irritáló” momentum időnként főhősünk mozgáskultúrájában, de ezek inkább megmosolyogtatják a rá felfigyelő játékost és nem befolyásolják negatív irányba a játékélményt. A textúrák nagyon szépen mutatnak, a helyszínek gyönyörűen lettek lemodellezve, a karakterek pedig ügyesen ugra-bugrálnak, kivéve időnként Sam-et, aki ugyan nyugalmi pozícióban remekül néz ki, viszont egyes hírtelen mozdulatoknál érdekes képek alakulnak ki „Samünk” láttára…

A játék grafikája tehát jelentősen javult az elődökhöz képest, és hiába a sok éves készülés (ami elég baljóslatú volt) simán megugorja a lécet versenytársaival együtt. Ugyan sokan és sokáig féltünk attól, hogy a rengeteg tologatás majd a képi világ rovására megy, de hatalmas szerencsére a hellyel-közzel embertelen mozdulatokat tevő Fisheren kívül, erre minden más rácáfolt a játékban.

Gears of Fisher

Bár azt nem lehet mondani, hogy Sam Fisher a Convictionben tömegmészárosba menne át, viszont azt már annál inkább, hogy az eddigiekkel ellentétben, sokkalta többször fogunk a fegyverünkhöz nyúlni, és leölni az ellenek nagy részét. Bár a lopakodás nem tűnik el, sőt éppen úgy szükségünk lesz rá, viszont sokkal kevesebb lehetőségünk van elkerülni a konfrontációt az ellenséges katonákkal, mint amit eddig a sorozatban megszokhattunk.

Arra kell csupán kifejezetten odafigyelnünk, hogy ne rontsunk, neki az ismeretlen számú ellenfélnek egyszemélyes hadsereg stílusban mivel hamar kivéreztetnek minket a gépi ellenfelek még az egyszerűbb játékmódokon is. Sokkal jobban jövünk ki a szituációkból, hogy ha többször is körüljárjuk a területet és megkeressük azokat a sebezhető pontokat, ahol több embert is képesek vagyunk likvidálni észrevétlenül, mivel a lebukás továbbra is az életünkbe kerül.

Akik elégedetlenkednének a felturbózott játékmenet miatt, azoknak had írjam le itt, hogy a „szadistább” hozzáállást a „lányunk” felkutatása igényli, és azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ezúttal egy visszavonult Sam Fishert irányítunk. Nem kötik a törvények, nem fojtogatják a bürokrácia szabályai. Szabad úszó teljes valójában, aki bármit megtehet, és meg is tesz, ha a lányáról van szó.

Itt a piros, hol a Sam

A Convictionben, ahogy az eddigi Splinter Cellekben is nagy hangsúlyt kell fektetnünk, a rejtőzködésre, és ez egy teljesen új megközelítést kapott az új részben. Mikor fedezékbe bújunk az ellenfelek szemei elől, a képernyő fekete fehérbe vált, és úgy is marad egészen addig, amíg fény nem ér minket.

Viszont ha rejtőzködés közben azt vesszük észre, hogy elkezdenek visszaszáguldani a színek a képernyőnkre, sokkal jobban járunk, ha keresünk egy jó fedezéket, és felkészülünk a tűzharcra, ugyanis ilyenkor hatalmas esély van arra, hogy az ellenséges katonák kiszúrnak minket. Mint ahogy azt már említettem, ezúttal sokkal több tűzharcban lesz részünk, mint eddig, ennek pedig az az oka, hogy a készítők tudatosan hagyták ki a kikerülés lehetőségét rengeteg résznél.

Így szerették volna felpezsdíteni a játékélményt, ami részint mégiscsak bejött. Legalább is nekem.
A játék fedezékrendszere nagyon jól működik, hasonlóan a Gears Of Warban megismertéhez, lehetőséget ad a játék számunkra, hogy kijelöljük az érkezés pontját, ahova Sam majd behúzódik az avatatlan szemek elől.

Persze a rejtettséget ezúttal is elérhetjük a fényforrások kilövésével, és talán kevésbé kamikaze módszer is, ha megfosszuk a fény világától elleneinket. Ha esetlegesen a vártnál kényelmetlenebb szituációba keverednénk, akkor mindig tartsuk nyitva a szemünket, ugyanis ezúttal egy egész vicces elem is került a játékba, aminek a segítségével ellenfeleinket akár élő pajzsként használva is próbálhatunk túljutni, vagy épp kihátrálni, a rosszfiúk gyűrűjén/ből. Ez parodikus jeleneteket képes időnként eredményezni, na de mi ennek csak azért is örülünk.

Mindig pásztázz és jegyzetelj

Nagyon fontos tudni a Convictionről, hogy nem csupán két kezünk, és magunkkal cipelt fegyvereink lehetnek életveszélyesek a katonák számára, ugyanis nagyon ügyes megoldásokkal elérték a készítők, hogy a közvetlen, vagy épp kissé távolabbi környezetük is potenciális veszélyt jelent rájuk nézve, már ha mi ügyesen használjuk a játék által nyújtott lehetőségeket.

A hordók, egyes terep-elemek, dobozok, poroltók mind-mind minket segítenek előre, már ha megvan a szemünk ahhoz, hogy idejében észrevegyük őket. Ilyenkor csupán magunkat kíméljük meg a felesleges erőfeszítésektől, és kellemetlen helyzetektől azzal, hogy a „köz” figyelmének felkeltése nélkül tesszük el láb alól az embereket.

De ha nincs is mindehhez türelmünk még mindig ott marad a nyers erő, ami ezúttal is nagy szolgálatot képes tenni számunkra. Kellő közelségbe lopakodva úgy csapkodhatjuk a katonákat tarkón, mint jobb helyeken a nyulakat szokták, de hangtompítós pisztolyunk és gépfegyverünk sem azért lobog a hátunkon, vagy épp csimpaszkodik az oldalunkba, hogy lassítson minket. Fegyvereink a játék haladtával fejleszthetőek is, így egyre csak veszélyesebbek lehetünk általuk.

Bár még a játék vége fele sem tudnám azt tanácsolni senkinek, hogy Rambo módjára törjön az ellenre, mert hiába a továbbfejlesztett fegyver, attól függetlenül esendő emberek vagyunk, akik olyan könnyen halnak, mint a hangya a nagyító alatt egy nyári délután.

Szívatás a köbön

Egy új lehetőséget szeretnék a kedves olvasóknak felvázolni. A Conviction egyik legszórakoztatóbb elemét. Mikor egy doboz mögött rejtőzködve esetlegesen arra várunk, hogy tovább osonhassunk, de valami folytán az ellenséges katonák kiszúrnak minket akkor azonnal tüzelni kezdenek ránk.

Pontosabban, arra a szent helyre, ahol láttak minket (ezt a játék egy szellemképpel fogja jelölni), és egészen addig támadják azt a pontot, amíg meg nem győződnek róla, hogy a világon senki nem tartózkodik ott. Ez egy nagyszerű lehetőség a csapdaállításra, de arra is, hogy egy kínos szituációból egérutat találjunk magunknak. Ha sikerül a felbukkanás után közvetlen újra elrejtőznünk és fedezéket váltanunk, akkor megkerülve ellenfeleinket akár hátba is támadhatjuk a gyanútlan áldozatokat.

Ugyan ez valódi előnyhöz – legalábbis szerintem – azokat a játékosokat fogja juttatni, akik nem egyedül vetik bele magukat a Splinter Cell – Convictionbe, hanem a Co-op módot választva egy barátjukkal esnek neki a programnak. Egymást segítve, nagy szivatásokat lehet végrehajtani az utánunk fennmaradó szellemképnek köszönhetően.

Ja hogy ez új? Sorry…

Nos igen, a Convictionben van egy elég korrektre sikerült együttműködő mód ahol Sam Fisher két ivócimboráját alakíthatjuk egy barátunkkal, Archer-t és Kestrelt. Meg van a lehetőség a lanozásra is az internetes kapcsolat mellett, de olyat is kapunk, amit nem sok játék ajánl.

A dupla dinamit kihívásait akár osztott képernyőn is csapathatjuk, ami azért elég ritka, főleg ebbe a műfajba, de azt kell mondjam a Convictionben remekül szuperál. Erősen ajánlott mindenkinek a Co-op végigvitele, főként azért mert az új helyszínek bejárása mellett, és a co-op feeling nagyszerűségén túl még ki is egészíti Sam Fisher történetének főszálát, amolyan prológus formájában. Így ez a játékmód nem csak egy „beledobtuk, mert jó’ néz ki” cucc, hanem tényleges, szerves része a főmotívumnak.

Multiplayer

Ugyan több olyan játék is eszembe jut a Splinter Cell kapcsán, ami hasonlóan ehhez a címhez egyáltalán nem mutatja a multiplayer játékmód szükségét, de mostanában hatalmas divattá nőtte ki magát a multi, így a Convictionből sem maradhatott ki.

Ugyan nem lett egy túl nagy eresztés a mindössze négy játékmódot támogató többjátékos mulatság, de azért egy unalmas napon elő lehet venni. Azt viszont senki ne remélje, hogy gigászi élményekkel fogja abba hagyni, lényegében a kampány módhoz képest sehol nincs a multi. De kellett bele, mert mindenben van nem?

Ítélet

Mind attól függetlenül, hogy a Splinter Cell rajongók túlnyomó része vérszemet fog kapni az új irányzattól, amit kapott a játék, a Conviction igenis egy szép darabja a sorozatnak, ami már régóta megérett a továbbfejlődésre. Jóval akciódúsabb, jóval gyorsabb és pörgősebbé vált a cím, ami egyáltalán nem hátránya Fishernek. Továbbra is osonnunk kell, még mindig rejtőzködünk a sötétben, hogy megfelelő pozícióba sikerüljön kerülnünk, mindössze annyi változott, hogy sokkalta több tűzharcba kényszerülünk részt venni, mint amennyibe a nagynevű elődökben.

Mindazok, akik ezzel nem értenek egyet, várják meg a következő részt, viszont a Conviction története teljesen alátámasztja a játékmenetet, mivel Sam ezúttal nem az a titkos ügynök, akit az előző részekben megismerhettünk. Ő egy fantom, aki elszabadult, és bármit megtenne azért, hogy lánya ügyét felderítse. Ehhez segítséget nyújt neki a múltja, a tapasztalata és a kapcsolatai, akik esélyesen nem olyan hűségesek főhősünkhöz, mint ahogy azt ő maga gondolja.

A Splinter Cell Conviction sok hideget kapott a játékosoktól a hirtelen jött változások miatt, viszont egyáltalán nem érdemli ezt meg. Egy olyan játékról van szó, ami teljes mértékig kielégítheti a rajongói elvárásait, amennyiben azok is hajlandóak néminemű alkalmazkodást mutatni a játék felé. Mindenképpen sikeresen ugrotta meg a lécet, az egyetlen rovására írható mindössze az, hogy egy kissé későn jött. Ha a Ubisoftnak sikerült volna megelőzni a Rocksteady Studios-t és a Batman Arkham Asylum-ot akkor valószínű most a denevérember járhatna hasonló cipőben, mint Fisher. A fordított helyzettel viszont mi sem lennénk elégedettek, hiszen sok kellemes perccel szolgált nekünk a Batman.

-Kese-

Kiadó: Ubisoft

Fejlesztő: Ubisoft

Stílus: Lopakodó-akció

Megjelenés: 2010.04.13