RETRO – Sam Fisher, az NSA szuperügynöke három év szünet után visszatért köreinkbe, hogy egy különlegesen veszélyes, ismeretlen eredetű terrorista szervezet, a „mérnökök” fenyegetésétől megszabadítsa az USA-t. A PS3-ra, Xbox 360-ra, PC-re és Wii U-ra egyaránt megjelent játék ötvözi a régi, taktikusabb, „lopakodós” Splinter Cell elemeit az újabb részek dinamikusabb, pörgősebb játékmenetével.

Aki nem járatos a játékvilágban, annak az NSA-ről leginkább a Mark Snowden által kirobbantott megfigyelési botrány juthat eszébe, pedig mi már több mint tíz éve tudjuk, hogy terrorista és kémelhárító, illetve nemzetvédelmi feladatokra szakosodott szervezet sokkal többel is foglalkozik, minthogy a Facebook fiókunkat feltörje. Iróniát félretéve: 2002-ben, a Tom Clancy’s Splinter Cell-ben bújhattunk először Sam Fisher, az NSA „beépülő sejt” ügynökének bőrébe, azóta pedig több részen keresztül is megmenthettük vele a szabad világot.

Sam Fisher karrierje

A több konzolra és PC-re is megjelent játék hatalmas sikerét leginkább annak köszönhette, hogy az árnyékban lopakodós játékmenetet nagyszerűen vegyítette a különféle kütyük és speciális eszközök alkalmazásával és a kőkemény, pörgős akcióval egyaránt. A sorozat azóta sok változtatáson ment keresztül: többjátékos módot kapott, az utóbbi két részben Samtől elvették kütyüit, illetve outsiderré is vált: a Convictionben például saját egykori szervezete (illetve annak korrupt főnökei) ellen is harcolnia kellett, továbbá lányának állítólagos halála után is nyomoztunk.

A 2010-es Conviction azért is jelentett fordulópontot a sorozatban, mert a régi lopakodáson alapuló játékmenet helyett inkább az pörgős akción helyezték a hangsúlyt – egy kicsit olyan érzésem támadt, mintha a készítők a Bourne azonosság filmeket szerették volna adaptálni mind a sztori, mind a játékmenet terén. A Blacklist tehát sok szempontból visszatérés a gyökerekhez: ismét sokat fogunk az ellenséges katonák háta mögött osonni, illetve Sam Fisher megint szorosan az NSA kötelékében, a Fourth Echelon terroristaelhárító részlegnél dolgozik.

Az USA „feketelistán”

A sztori a sorozatban megszokott, hagyományos módon kezdődik: ismeretlen terroristák megsemmisítenek egy amerikai katonai bázist Guamban és az éppen ott lévő Sam Fisher és barátja, Vic Coste is csak Charlie Cole, egy hacker segítségével tud ép bőrrel megmenekülni (bár Coste súlyosan megsebesül, miközben Fishert egy gránát robbanása elől megóvja.) Rövidesen a „Mérnökök” nevű rejtélyes szervezet felvállalja a terrorcselekményt és további gyilkos akciókat helyez kilátásba, amennyiben az USA nem hívja vissza a külföldön állomásozó teljes hadseregét.

Patricia Caldwell, az USA női elnöke megbízza Sam Fishert, Charlie Cole-t, Isaac Briggs CIA ügynököt és Anna „Grim” Grímsdóttirt, hogy a frissen megalakult Fourth Echelon részlegben együtt dolgozva és egy csapatot alkotva vadásszák le és állítsák meg a Mérnököket. A csapathoz az első küldetés után (miután elfogják) „csatlakozik” Andriy Kobin, egy gátlástalan fegyverkereskedő is, aki a Mérnököket látta el korábban fegyverekkel, de megijedt tőlük és inkább feladta magát az amerikaiaknak. A Fourth Echelon bázisát egy hatalmas repülőgépen, a Paladin repülőgépen találjuk: innen indítják Sam Fishert és irányítják a küldetéseket.

Az eleinte kicsit unalmasnak és klisészerűnek ható történet később izgalmasabbá válik, időként drámai (vagy annak szánt…) fordulatokkal, de a játék készítőinek itt egyértelműen az volt a célja, hogy a Splinter Cell visszatérjen a hagyományos terroristavadászathoz, az USA-t fenyegető, gonosz, arab terroristákkal, korrupt üzletemberekkel, gyenge politikusokkal felvértezve.

Benjamin Fisher Button

Igazi mellbevágásként érte a régi rajongókat, hogy Sam Fisher többé nem Michael Ironside mély, baritonhangján szólal meg, hanem lecserélték a jóval fiatalabb Eric Johnsonra. Ráadásul még Fisher külseje is változott: bár a történet tíz évvel később játszódik a legelsőhöz képest, ugyanakkor az 56 éves Sam Fisher fiatalabbnak néz ki, mint amilyen a 2002-es részben volt.

Az Ubisoft arra hivatkozott, hogy erre azért volt szükség, mert a motion capture technológiájukhoz a színésznek „fizikálisan” is jelen kellett lenni, erre pedig Ironside már nem volt alkalmas, Ironside viszont finoman megemlítette, hogy szerinte a sztori gyenge és ő sem kívánt részt venni a játékban. Mindesetre Ironside segített Johnsonnak, hogy átadja neki a Sam Fisher feelinget és őszintén szólva, amennyire zavart eleinte az „új fiú”, a sokadik küldetés után már el is felejtkeztem róla, szóval Johnson végül is jól végezte a munkáját.

Fisher hangjánál és külsejénél egyébként fontosabb szempontnak tartottam a grafikát, amely PC-n lényegesen szebb (eddig ez annyira nem volt jellemző a Ubisoft játékokra), különösen egy Direct X 11-es videokártyával felvértezett erősebb PC-n. Bár konzolon van külön HD beállítás, amelyet külön fel kell pakolni, de PC-n még azt „bevetve” is zongorázni lehet a különbséget.

Lopakodom, tehát vagyok

Lehet kritizálni Fisher külsejét, hangját, vagy a kissé… „patrióta” történetet, de ami a leglényegesebb: a játékmenet ebben a részben a legprofibb, legkiforrottabb. A lopakodás, csendben gyilkolás nem csak egyszerűen visszatért, hanem nehezebb szinteken sokkal relevánsabb, mint valaha.

Realisztikus szinttől kezdve ugyanis már háromszor meggondoljuk, milyen gyakran és milyen helyzetben ölünk, mert ha nyakunkon az erősítés, húsz újabb Sam Fisherre vadászó agresszív terroristával, akkor nem egyszerű történet egyáltalán élve megúszni a küldetés végét, nemhogy mindegyikükkel leszámoljunk. Fisher ezúttal kapott egy „karambit” fajtájú görbe kést is, amellyel egyetlen gyilkos mozdulattal tudjuk elvágni a félrerántott ellenség torkát. A diszkréten gyilkolás repertoárja nem is lehetne gazdagabb: ablakokból, szakadék széléről tudjuk kirántani az ellenséget, felülről tudunk hirtelen rájuk ugrani, de akár egyetlen fejlövéssel is kiiktathatjuk őket az élők sorából.

Mivel az ellenségeink egymást is figyelik, ezért persze rengeteget kell taktikáznunk, hogy elcsaljuk egy félreeső helyre őket. Vannak ehhez speciális kütyüjeink is, de akár egy „hé, pszt, gyere ide!” elsuttogása is hatékony lehet, amely hatására a bamba katona odaballag, hogy megnézze, na, ez ki volt, mi pedig csendben elintézzük – az Xbox 360 Kinectjének segítségével egyébként ezt hangosan is kimondhatjuk.

Továbbra is alkalmazható a Convictionből ismerős „mark and execute”, amellyel előre kijelölhetünk ellenséges katonákat, aztán amikor megfelelő szögbe és távolságba kerültek, akkor egymás után, egyetlen gombnyomással lőhetjük fejbe őket. Amennyiben viszont megtalált az ellen, akkor nem lacafacáznak, pillanatok alatt lelövik hősünket, érezhetően nehezebb tehát a játék a korábbi részekhez képest.

Érdemes még kiemelni a többjátékos módokat: a hadjárat co-op módjában a terepen Sam Fisher és Isac Briggs vállvetve harcol, és egyiküket osztott képernyőn, vagy hálózatban egy játékostársunk irányíthatja, illetve visszatért a régi részekből a Spies and Mercs is, amelyben ez a kétfajta kommandóstípus harcol egymás ellen.

A küldetéseket egyébként nem egymás után kell teljesítenünk, hanem a Paladin fedélzetén egy térképről választhatjuk ki. Emellett a Paladinon vásárolhatunk különféle újabb speciális kémruhákat, felszereléseket, fegyvereket is, tömérdek típus közül válogatva, igényeinknek csak a pénztárcánk szab határt, amelyet a küldetések során „dagaszthatunk” meg, ha sikeresek és ügyesek vagyunk.

A legjobb Splinter Cell?

Tudom, hogy erős állításnak fog hangzani, de a válaszom egyértelmű igen. Bár lehet nosztalgiázva felemlegetni az eddigi etalont, a Chaos Theory-t, de ebben a részben milliószor több taktikai, játékmenetbeli lehetőség rejlik, a fejlesztésekről, választható küldetésekről és a meglepően élvezetes kooperációs és többjátékos módokról már nem is beszélve. A történet tényleg nem egy nagy etvasz, de a karakterek mégis kidolgozottak, emberiek, szerethetőek, vagy gyűlöletesek, aszerint, hogy melyik oldalon állnak. Summa summarum: Sam Fisher még mindig igazi szuperügynök fenegyerek, lehet, hogy Szíriában is őt kellene bevetni…

-BadSector-(2013)

Kiadó: Ubisoft

Fejlesztő: Ubisoft

Stílus: Akció, Kaland

Megjelenés: 2013.aug.22