RETRO – A 60-as években, az USA-ban járunk. A valóságban javában dúl még a hidegháború, a fiatalok azonban megőrülnek a színes képregény-magazinokért, amelyekben fantasztikus képességekkel megáldott szuperhősök harcolnak rettenetes lények ellen, hogy megvédjék az állandóan fenyegetett univerzum létét. Ebbe a mai szemmel nézve egyszerre rettenetesen naiv és mégis oly bájos világba vezet vissza a Freedom Force.

A program hősei mind-mind a készítők kreatív agyának szüleményei, és nem a híres Marvel Comics rajzolóié, ennek ellenére sikerült olyannak megalkotni őket, mintha az elsárgult füzetek oldalairól keltek volna életre. A legmeglepőbb azonban az, hogy ezt a témát egy olyan játéktípusban sikerült megvalósítani, amelyre a képregények tarka-barka világa eddig nem volt jellemző: a Freedom Force szerepjáték a javából!

Pedig a témaválasztás talán az Irrational Games legnagyobb aduásza, mert az RPG-kben a manapság is annyira nyomatott fantasy, sci-fi, vagy poszt-apokaliptikus miliő már kezdett kissé unalmassá válni, ők viszont bele mertek vágni valami teljesen másba. Bátor vállalkozás volt, hiszen rengeteg ponton elcsúszhattak volna: ha túl komolyan veszik magukat, akkor elveszti a hitelét a comic műfaj, sőt, idétlenné válhat az egész; ha viszont olyannyira eljópofáskodják, mint a Legend-féle Hobokent (lásd doboz), akkor a szerepjáték résztől megy el a kedve a rajongóknak. A fejlesztők azonban nem tették meg azt a szívességet a riválisoknak, hogy elszúrják a Freedom Force-t…

Lokálpatriótákból szuperhősök

Történetünk egy kitalált városban, Patriot City-ben játszódik, amelyben rejtélyes és vészterhes események zavarják meg a becsületes amerikaiak tévézéssel és kólázással eltöltött nyugalmas életét. A világűrből energy X nevű furcsa, lila energiarészecskék érkeznek, véletlenszerűen megfertőzve néhány (többé- kevésbé) ártatlan polgárt, és fantasztikus hatalommal ruházza fel őket. Mindegyikük valamilyen drámai esemény során válik hőssé és egy rájuk jellemző fontosabb tulajdonságuk szuperképességgé.

A játék főszereplője, a leendő Freedom Force csapat vezetője, John Stiles, alias Minute Man (nem össze- keverendő az azonnal oldódó zacskós levesek egyik sztárjával, a Minute Souppal) például annak idején az atombombát kikísérletező Manhattan Project egyik fiatal vezető tudósa volt, öregkorára azonban megfeledkeztek róla, így magányosan tengette napjait, gyakran üldögélve Patriot City parkjában, miközben az élet kérdésein merengett. Egy szép napon azonban meglátja egy régi kollégáját, amint valamilyen sötét bizniszt tárgyal egy sunyi szovjet kommunista kémmel.

A hazája sorsáért aggódó derék öregúr megpróbálja kihallgatni a démoni üzelmeket, azonban észreveszik, és egy revolvergolyóval próbálnak pontot tenni életére. Stiles utolsó erőfeszítésével a híres amerikai szabadságharcos, az eredeti Minute Man szobrának lábához omlik, az energy X pedig valahogy összekapcsolja őket. Az ex-tudós ettől másodpercek alatt megfiatalodik, megizmosodik és ő lesz a rettenthetetlen (nem, nem Mel Gibson ) Minute Man, Patriot City megmentője!

Nagyon súlyos, mi? Szerencsére a készítők poénra vették ezt és az összes többi szuperember „születését” is, méghozzá a Marvel, vagy a DC Comics stílusában, úgyhogy remekül fog szórakozni, aki ismeri ezeket a kiadványokat.

Patriot City-re szörnyű veszély leselkedik!

Az Irrational láthatóan hatalmas munkát végzett, hogy az 50-es, 60-as évek amerikai képregényeinek mulatságosan bornírt és paranoiás stílusával átitassa a Freedom Forcet, ahol minden egyes sarkon egy „komcsi kém”, vagy egy idegen mutáns leselkedik a szegény, ártatlan amerikai polgárra, és természetesen csak szuperhőseink menthetik meg őket és a szabad világot!  A sztori szerint az energy X nem véletlenül került az éterbe, a háttérben ugyanis Lord Dominion áll, aki a „Támad a Mars” ufóira feltűnően hasonlító idegen lények ura, és a világegyetem szinte minden részének bekebelezése után a Föld nevű bolygót szeretné desszertnek megenni.

Egy gyenge pillanatában azonban úgy dönt, hogy ezt nem saját kezűleg teszi meg, hanem leküld egy jó nagy adaggal a felszínre a rettenetes szerből, így a megfertőzött ostoba emberek egymást pusztítják majd el, és neki a kisujját sem kell mozdítania. Terve részben sikerül is, hiszen rengeteg bűnöző (gengszterek, „kommunisták” és egyéb söpredék) használja fel üzelmeihez frissen szerzett képességeit. A város és az egész világ azonban egy emberként lélegezhet fel, hiszen Minute Man és sok más újonnan született szuperhős is összefog, hogy megállítsák a rosszfiúkat!

A csodacsapat

Nem leszünk tehát egyedül: ahogy egymás után kapjuk a küldetéseket, úgy ismerjük meg az újabb és újabb hősöket, akik legtöbbször rögtön csatlakoznak is gyorsan gyarapodó csapatunkhoz. Persze egy valamirevaló gyülekezetnek saját névre is szüksége van (mint például: „Mókus örs”, vagy „Vörös Kalász Tsz”): a mi bajnokaink a rendkívül blikkfangos „Freedom Force” elnevezéssel illetik magukat.

Az új fiúk zöme rögtön elsőre szimpatizál velünk, így bepillantást nyerhetünk csodás képességeik tárházába (magyarán: rögtön nyomulhatunk is velük egy kicsit), az is előfordul viszont, hogy az ellenség oldaláról kell őket áthódítanunk. Még akkor sem egyszerű a képlet, ha már a jó oldalon vannak, ugyanis míg egyesek automatikusan belépnek a csapatba, másokat viszont csak a megszerzett „presztízspontok” ellenében tudunk „megvásárolni”. Ha már szép nagy csapatunk van, akkor jön igazán a játék sava-borsa! Ugyanis minden egyes küldetésre csak négy embert vihetünk, tehát alaposan végig kell gondolnunk, kik lesznek a „szerencsés kiválasztottak”, hiszen nem egyszerű harcos/mágus/pap karakterekről, hanem szuperhősökről van szó, akik csak egyetlen alaptulajdonság különböző válfajaiban szakértők.

El Diablo például tűzzel kapcsolatos „varázslatokra” képes: a távoli célpontokra láng- csóvákat lövell ki, lángpajzsot használ fel védekezésként, illetve ennek segítségével tud repülni is. Ha viszont olyan rosszarcúak el- len kell harcolnunk, melyeknek szintén lét- elemük a tűz, akkor El Diablo spéci képességei egy fabatkát sem érnek, így őt érdemesebb kihagyni a négyfős akciócsoportból. A készítők szerencsére ügyeltek arra, hogy mindegyik hős sorra kerüljön: majdnem az összes küldetés valamelyik fontosabb karakterhez kapcsolódik, úgyhogy ez az emberünk ilyenkor automatikusan bekerül a „kommandóba”. Így szinte egytől-egyig ki fogjuk próbálni, és jobban fogunk kötődni hozzájuk, mint egy átlagos szerepjátékban, ahol csak véletlenszerűen csapódnak hozzánk többé-kevésbé érdekes karakterek.

Ha már itt tartunk, érdemes egy kicsit elidőzni a szuperlények tulajdonságainak ecsetelésénél is. Képessé- geik két fő csoportba oszlanak, és ezeket a tapasztalatszerzés, illetve szintlépés során fejleszthetjük. Más RPG-kkel ellentétben az újabb és újabb „speckókat” nem automatikusan kapjuk, hanem a régiek (1-től 5- ig tartó) tápolása során egyszer csak „megvásárolhatóakká” válnak. Mivel szintlépéskor nem kapunk túl sok felhasználható pontot, ezért érdemes alaposan végiggondolni, hogy mit tökéletesítsünk, mert van néhány elég haszontalan képesség is…

Városvédők akcióban

No de lépjünk végre Patriot City utcáira! Hőseink kedvenc városuk védelmében saját speciális adottságaikon túl egészen extrém akciókra is képesek: ha kell, kitépethetünk velük egy lámpaoszlopot, hogy ezzel csépeljük a rossz- arcúakat, vagy akár jól megtermett autókat emelhetünk fel, hogy azt egy egész bandára hajítsuk. Gyakran előfordul, hogy a gengszterek óriási felhőkarcolók tetejéről ontják ránk a skulót: ilyenkor El Diablóval felreppenhetünk, hogy a levegőből tűzlabdával sorozzuk őket, vagy Minute Man hatalmas ugrásával rögtön mellettük teremhetünk. A többiek ilyesmire nem képesek, viszont az épületeket mindenki szét tudja verni, amelyek ilyenkor hatalmas robajjal adják meg magukat. Persze az ehhez hasonló „rosszalkodó” akciókkal csak módjával érdemes előhozakodni, mert a város polgárai nem jutalmazzák túl sok presztízsponttal a randalírozó hősöket… (A sötét szívű ellenség viszont előszeretettel éli ki frusztrációit a házakon.)

Patriot City a robbanó felhőkarcolókon túl is igazán „él és mozog”: a félrecsapódó golyók, vagy egyéb zuhanó tárgyak felszakítják az újságos standot, az utcai vízcsapokat, melynek nyomán sugárban ömlik a víz, az autók ide-oda száguldoznak, vagy vész esetén rémülten befarolnak (időnként a mieinket is elcsapják, ami marhára dühítő tud lenni…), és még sorolhatnám. A készítők még az olyan apró részletekre is ügyeltek, hogy a pisztolygolyók becsapódásától megremegnek a fák ágai és lehullnak a levelek. A tereptárgyak mellett karaktereink és ellenfeleik is hasonlóan „mozgékonyak”: egy-egy kiadósabb maflástól nem ritkán hatalmasat repülnek, úgyhogy az „akkorát kapsz, hogy a fal adja a másikat!” mondást itt szó szerint kell érteni…

A küldetések során a szerencsétlen polgárok a legtöbbször csak melodramatikus hangon, kétségbeesetten sikoltoznak hogy: „Oh, segítség! Már nem bírom! Végünk van!” Szerencsére néha ennél értelmesebb kommunikációra is képesek, így időnként elbeszélgethetünk velük. Általában hasznunkra vannak azzal, hogy fontos információkat húzhatunk ki belőlük, elő- fordulhat azonban az is, hogy a Gonosz már engedelmes zombiként hatalmába kerítette őket, ezért ész nélkül ránk támadnak. Néha mellékküldetésként azt is megkapjuk, hogy mentsük meg a pályán található összes polgárt, vagy legalább egy részüket: siker esetén még több presztízspontot kapunk, amelyből aztán a missziók közben újabb hősöket toborozhatunk.

Maga a harc a Baldur’s Gate-ekhez hasonlóan részben körökre osztott és részben valós idejű, azzal a különbséggel, hogy itt nemcsak space-szel tudjuk kimerevíteni a játékot, hanem ez bármilyen hősön, vagy ellenségen való jobb klikkeléskor is megtörténik – ilyenkor egy gördülőmenüből kényelmesen kiválaszthatjuk, hogy milyen szuperhős-képességgel szeretnénk az ellenséget kiradírozni az élők sorából. Az irányítás pedig igazán első- rangú: nem olyan macerás, mint a hagyományos körökre osztott RPG-kben, de nem is válik fejetlenséggé, mint néhány valós idejű akció-szerepjátékban (lásd: Throne of Darkness…). Talán csak egyetlen dolog bosszantott egy kicsit: embereink elég lassú felfogásúak, amely abban nyilvánul meg, hogy időnként csak másodszorra vagy harmadszorra (!) fogják fel, hogy mit is akarunk tőlük. Szerencsére ez nem volt gyakori eset, de azért kapartam tőle a falat rendesen…

Szélesvásznú, technicolor

Érdemes végre a 3D-s látványra is egy pillantást vetnünk. A készítők profi munkát végeztek azzal, hogy egyszerre őrizték meg a hatvanas évek amerikai comic-jainak tarka-barka, egyszerűbb színvilágát, ugyanakkor a részletek kidolgozására is ügyeltek. Az épületek, járművek, vagy a járókelők ruhái teljesen korhűek, de a legdögösebben persze maguk a hősök néznek ki. Mindegyiküket megcsodálhatjuk a főmenüben, és szuperképességeiket is szemrevételezhetjük.

Az összes „varázslatnak” saját, vakító 3D-s animációja van, amelyek a karakterekhez kötődnek: Minute Man, az ellenséget azonnal elkábító „minute missile-ja” például a „freedom” szócska effektje. Sajnos, semmi sem fenékig tejfel: kisebb-nagyobb grafikus bakikkal bizony találkoztam… A legkiábrándítóbb talán, ahogy a térképek szélén hirtelen „elfogy a világ”: csak nagy, sötét semmit látunk, mint a gagyibb RTS-ekben. Az is elég boszszantó, hogy bár zoomolni tudunk, a kameranézetet már nem tekergethetjük, ami nagy számú tereptárgy, vagy ellenség esetén kifejezetten zavaróvá tud válni.

Kicsit gyengus embereink animációja is, amikor futnak – némi jóindulattal ezt a „hősies” mozgáskultúrára foghatjuk… E kisebb hibákat leszámítva azért a megjelenítésre nem kell panaszkodnunk. Ez pedig igaz a másik érzékszervünk, a fülünk kényeztetésére is. A stílusos zene a klasszikus amerikai szuperhősös tévésorozatokat idézi, és elég változatos ahhoz, hogy ne nyúljunk kényszeresen a „music off” gombocskához. A hanghatások is teljesen rendben vannak: a játék támogatja az EAX-ot, úgyhogy a tér minden sarkából hallhatjuk az ufók, a rosszfiúk hörgéseit, vagy a rémült polgárok sikolyait.

A legjobban azonban a remek szinkronhangok tetszettek: bár egyetlen színész több szereplőként is megszólal, de ezt szerencsére nem nagyon lehet észrevenni, mert az Irrational igazi profikkal dolgozik. Iszonyú jókat szórakoztam például Alche Miss-en, a beképzelt szupernőn, aki egy buta, texasi hanglejtésű liba stílusában szólal meg, míg a vén tengeri medve, Man-O-War skót akcentusú hangja Sean Connery-éra emlékeztet.

Patriot City fellélegezhet…

Azt hiszem, látszik a fentiekből, hogy a Freedom Force igazán fellelkesített, pedig elsőre kicsit szkeptikusan álltam hozzá, de ahogy elkezdtem huzamosabban nyomulni vele, hamarosan teljesen magával ragadott a szuperhősös feeling és az egész játék varázsa. A szerepjáték rész egyszerre logikus, könnyen kezelhető, de ugyanakkor kellően összetett és kifinomult is. Az RPG-k egyik legfontosabb elemét, a tulajdonságok tápolását is profi módon tervezték meg: alaposan végig kell ugyan gondolnunk, hogy milyen irányba és mit fejlesszünk, de mégsem fogunk elveszni a rengeteg opció és állítható gomb erdejében, ami annyi nem hardcore RPG-st elriasztott már a műfajtól. A küldetések ugyan sokban hasonlítanak egymásra, hiszen a legtöbbször Patriot City-t kellett megmentenünk és a különféle „szupergonoszoktól” megszabadítanunk a világot, de mégis annyira feelinges és változatos a sztori, hogy garantáltan nem fogtok unatkozni.

Én majdnem egészen a Freedom Force végéig nem is panaszkodtam – egyedül a legutolsó misszió volt egy kicsit nyögvenyelős, mert újból meg kellett küzdeni az összes főellenséggel (hogy milyen apropóból, azt nem lövöm le…), ami azért egy kicsit olcsó húzás és elég fárasztó is… Egy csöppet zavart még, hogy külön térképet nem vehetünk elő, viszont az is igaz, hogy elég messzire ki lehetett zoomolni, hogy így ez ne legyen nélkülözhetetlen.

Összességében egy nagyon jól megkomponált, stílusos, izgalmas, profi RPG-ről van szó, amely végre nem a fantasy klisékből táplálkozik, hanem a képregényes miliőn keresztül valami újat tud felmutatni. Hab a tortán, hogy a külön letölthető editorral saját kedvenceidet is berakhatod a játékba – akár még az egyjátékos módba is. A netről már most is letölthető rengeteg Batman, Spiderman, és sok más DC, vagy Marvel Comics skin, sőt, az egykori elnök rajongói még Clinton figurájával is oszthatják az igazságot. (Az egyik legütősebb szuperképessége valószínűleg a „monicalewinsky smacker” lesz…)

Az aránylag hamar végigvihető single után pedig ott a multiplayer rész, amely a GameSpy-on keresztül működik: itt mindenki saját, csatáról csatára egyre jobban fejlődő csapatot hozhat létre. (Sajnos a cikk írásának pillanatában a kiosztott tesztverziókon túl még nem lehet kapni a játékot, így ezt nem volt alkalmam kipróbálni, mert még rajtam kívül nem volt fent senki a szervereken.) A képregények és az RPG-k rajongóinak tehát igazán vétek lenne kihagyni a Freedom Force-t, de még azoknak is nagyon tudom ajánlani, akik eddig még nem kóstoltak bele egyik, vagy másik műfajba sem.

-BadSector(2002)-

Editor: Crave Entertainment, Inc., Electronic Arts, Inc.

Developer: Irrational Games Australia Pty. Ltd., Irrational Games LLC

Genres: RPG, stratégia

Publication: 2002