RETRO – Cirrus egykor büszke „vörös őr” volt, a királypártiak legnagyobb reménysége, mára azonban cinikus, kiégett zsoldos katona vált belőle, aki nem törődik hercege halálával, népe pusztulásával sem. Azt viszont nem tűri, hogy családjának bántódása essék, ezért amikor meghallja, hogy nővére bajba jutott, majd eltűnt, azonnal hajóra száll, hogy Hammerfallba érve, ha kell, az egész várost felforgassa, csakhogy testvérének nyomára bukkanjon. Cirrus nem más, mint a Bethesda legújabb külső nézeti 3D-s akció-kalandjátékának spanyolos külsejű, forradásos arcú főhőse.

A Bethesda Softworks neve ismerősen csenghet a szerepjáték-rajongók fülében: ők készítették el az Elder Scrolls-sorozatot (Arena, Daggerfall, Battlespire), amely egyszerre volt pozitív és negatív értelemben is elhíresült. Előbbi azért, mert olyan hatalmas és gondosan kidolgozott világgal rendelkezett, amekkorát talán csak az Ultima-sorozatban láthattunk, utóbbi, pedig azért mert valószínűleg egy játék élvezhetőségét sem tette annyira tönkre az a rekord mennyiségű programhiba, amely mindhárom részre rányomta a bélyegét. (A hároméves Daggerfallt mind a mai napig upgrade-elik különféle patchekkel…)

Egy szál karddal a kezünkben…

Annak ellenére, hogy a The Elder Scrolls Adventures: Redguard is az Elder Scrollshoz tartozik és a sorozatból megismert világban játszódik, egészen más játékmenettel rendelkezik, mint az előző részek. Főhősünket a mai divatnak megfelelően három dimenzióban látjuk, külső nézetből irányítjuk, ráadásul nincsenek a szerepjátékokban megszokott fejleszthető tulajdonságai sem. Nem ismer semmilyen mágiát, egyedül vívótechnikájára számíthatunk. Irányítása hasonlatos Lara Croftéhoz: tud futni, ugrálni, épületek szélén megkapaszkodni stb.

Bár nem rendelkezik akkora arzenállal, mint Lara, ha megtanuljuk használni egy szál kardját, könnyen leszámolhatunk a rátámadó ellenséggel. A játéknak ez a része erősen a Prince of Persia- sorozatra hasonlít (leginkább a hamarosan elkészülő harmadik részre).

„Idősödő grafikus engine-ű program játékost keres magának

…Kalandorok ne kíméljenek” A The Elder Scrolls Adventures: Redguard grafikáját leginkább a női főszereplőhöz, a harmincas éveinek második felében járó, mediterrán szépségű Iszarához tudnám hasonlítani: nagyon szép, de már egy hangyányit elavult engine-t használ.

Mivel a játék igazából még DOS alá készült, ezért nem használ Direct3D-t. A DOS-t még nem elfelejtett 3Dfx tulajdonosok viszont annál elégedettebbek lehetnek: a program maximálisan kihasználja a Glide köd és fényeffektjeit (bár a Heretic 2 után ezek is kisség szegényesnek tűnnek…).

A szereplők vektoros megjelenítése is rendkívül igényesen kidolgozott, de sajnos a Tomb Raiderhez hasonlóan a karakterek itt is hasbeszélők: beszéd közben nem mozog a szájuk, ami pedig igencsak irritáló, mivel a játék nagy része párbeszédeken alapul. Természetesen a Tomb Raider-klón jelleg miatt a kameranézetek most is ide-oda mászkálnak. Akik ezt Lara kalandjainál már megszokták, azoknak nem fog problémát okozni, akik viszont utálják az ilyesmit, most is dühönghetnek…

Kalandozások Stros M’Kai földjén

Bár első pillantásra a The Elder Scrolls Adventures: Redguard nem több egy hagyományos, Die by the Sword-jellegű csihipuhinál, szerencsére a játék legnagyobb része inkább kalandelemekre épül. Hammerfall városában barangolva rengeteg szereplővel kell igencsak bő lére eresztett beszélgetést folytatnunk ahhoz, hogy szép lassan kiismerjük magunkat az eléggé komplikált történetben. Akik hiányolták a monumentális kalandjátékokat, most elégedettek lehetnek: még az utcán sétálgató prostituálttal vagy a dülöngélő részeggel is jó félórás párbeszédeket folytathatunk le…

A kalandjátékokból megszokott logikai puzzle-feladatokat is bőséggel találhatunk a programban: gyakran például csak akkor tudunk titkos helyekre bejutni, ha a megfelelő tárgyat a megfelelő helyen használjuk, vagy ha a megfelelő emberrel beszélünk. Mellesleg jól tesszük, ha ilyenkor alaposan odafigyelünk minden elejtett mondatra, ugyanis gyakran kapunk utalásokat fontos elrejtett tárgyakra, eltűnt személyekre vagy a puzzle feladatok megoldásaira. Mivel a szerencsétlen kalandjátékos feje sem káptalan, ezért a program automatikusan lejegyzi a fontosabb információkat (ilyenkor könyvikon jelenik meg a képernyő jobb felső sarkában), amelyeket később bármikor előhívhatunk.

Az eleinte egyszerűnek tűnő, később egyre kuszábbá váló történet részletei és Stross M’Kai földjének bonyolult történelme is a párbeszédek során derül ki: érdemes igencsak kipihent fejjel játszani ezzel a játékkal, ha mindent pontosan érteni szeretnénk.

Akik tehát egy igazi, összetett kalandjátékra vágynak nem fognak csalódni ragyás képű kősünket irányítva a Redguardban, akik viszont inkább egy jó kis fantasy-akciót szeretnének, azok inkább maradjanak a Heretic 2-nél…

Redguard az ön bőre őre

Kissé fanyalogtam, amikor a The Elder Scrolls Adventures: Redguard-ból az első képeket megláttam: a különféle Tomb Raider-klónokkal már Dunát lehetne rekeszteni, minek még egy? Aztán a programot betöltve döbbentem rá, hogy itt jóval többről van szó. Először visszariasztott a töméntelen párbeszéd, amelyek tele voltak tűzdelve mindenféle utalásokkal, az egymással szemben álló királyi és császári családok, valamint az őket támogató népek (redguard, lorebear, stb) történeteire.

Másodszori nekiveselkedésre már sikerült jobban belemerülnöm a mesés történetbe, amely jóval fordulatosabbra sikeredett, mint a mostanában megjelent hasonló jellegű játékoké. ( Quest for Glory 5, King’s Quest 8 – Roberta Williams, „a kalandjáték-történetek királynője” példát vehetne a Redguardról ) 3Dfx kártyával nagyon szép a játék grafikája – gyönyörűek a köd és fény effektek – viszont akik csak „sima” 3D-s gyorsítóval rendelkeznek, azok bizony elég csúfnak találhatják…

Húzd a kalóznótát!

Külön említést érdemel a nagyszerű „kalózos” zene, amely az egész játékot végigkíséri, és a különféle szituációknak megfelelően változik. A szereplők szinkronhangjai általában elég profira sikeredtek, de azért vannak kivételek is: a Mariah nevű nőszemélyt alakító színész elnyerhetné minden idők legidegesítőbben sipítozó hangjának díját…

Corvus és Lara Croft után rendkívül irritáló vívóbajnok hősünk ügyefogyott irányítása. Az még csak a kisebbik baj, hogy Cirrus az említett játékhősökhöz képest jóval kevesebb mozdulatot tud, a nagyobb probléma az, hogy amit tud, azt is rosszul csinálja.

Ne is álmodjunk arról, hogy pontosan kicentizzük az a helyet ahova lépni vagy ugrani szeretnénk: vakmerő hősünk ugyanis állandóan melléugrik vagy lép, a vívást pedig a programozóknak már megint sikerült elrontaniuk (érdekes, hogy ezt eddig egyedül a Deathtrap Dungeonban sikerült igazán jól megoldani) egyszerűen képtelenség manőverezni, így ilyenkor nem tehetünk mást, mint harciasan nyomkodjuk az egér vagy a billentyűzet megfelelő gombját.

Szerencsére azonban a The Elder Scrolls Adventures: Redguard-ban a készítők inkább a nagyszerű kalandrészre koncentráltak, ez pedig olyannyira jól sikerült, hogy elfelejteti a játék egyéb hiányosságait.

-Bad Sector- (1998)

Kiadó: Bethesda Game Studios

Fejlesztő: Bethesda Softworks

Stílus: RPG, akció, kaland

Megjelenés: 1998