RETRO – Farkasemberek támadnak Önre? Vámpírok szívják a vérét? Zombik zaklatják? Hogy kit hívjon? Nem, nem a szellemirtókat, még csak nem is a férfiakat fekete ruhában – ide talán még Mulder és Scully is kevés lenne. A túlvilág rémeivel egy újabb kétfős csapat száll szembe: a hallgatag esőkabátos, pisztolyos férfi, akit mindenki csak Idegennek hív, valamint Svetlena Lupescu, a vámpírhölgy. A Take Two legújabb horror akció-kalandjátéka leginkább az Alone In the Dark- és a Resident Evil sorozatot idézi. Garantált éjszakai borzongás – csak bírjuk idegekkel!

Vajon miért szeretünk borzongani a valós élet stresszes hétköznapjai után a moziba beülve? Pszichológusok százai próbálták már megfejteni a különös vonzódásunkat a horrorfilmekhez – több kevesebb sikerrel. A fantázia szülte vámpír- és farkasember történetek mellett a nemrég megjelent Blair Witch Project döbbentette rá a közönséget: lehet hogy igazak a rémes mesék…?

Úgy látszik a rémtörténetek akció-kaland feldolgozásai mostanában számítógépen is reneszánszukat élik. Az év elején még a Resident Evil második részében harcolhattunk az amerikai kisvárosban elszaporodott zombik hada ellen, azután a Shadowmanben egy halhatatlan voodoo harcossal küzdhettünk sorozatgyilkosok sötét lelkeivel a túlvilágon; a Soul Reaverben pedig a másik oldalt is képviselhettük: egy vámpírral kellett ex-kollégáinkat elintéznünk. A Take Two játékában ismét vámpírok, farkasemberek és zombik ellen kell szembeszállnunk – ezúttal két különleges kormányügynök oldalán.

Nagyon különleges ügyosztály

A játék sztorija szerint 1902-ben az amerikai kormány egy titkos szervezetet alakít azzal a feladattal, hogy felkutassa, majd megküzdjön a túlvilági erők hadaival. A Szellemház nevű ultratitkos ügynökség egyenesen az akkori elnöknek, Theodore Rooseveltnek adja le jelentéseit, és ügynökeitől is megköveteli a teljes titoktartást. A szervezet soraiba sokszor olyanokat vesz fel, akik már maguk is „túlvilági vonásokkal” rendelkeznek.

Ilyen például a vonzó, egzotikus nevű hölgy: Svetlana Lupescu. Félig vámpír, így tökéletesen ismeri vérszívó rokonainak és más élőhalottaknak szokásait, akár szagról is megérzi őket! Két éles pengével kezében villámgyors mozdulattal szabdalja szét ellenfeleit, úgyhogy nem tanácsos felbosszantani… Mi azonban nem őt, hanem az idegent, egy sztoikus, hallgatag, de annál elszántabb ügynököt irányítunk.

A fején egy Borsalino-kalappal, esőkabátjába burkolózva, két automata pisztollyal a kezében, rezzenéstelen arccal, de annál elszántabb gyűlölettel írtja a túlvilág démonait. Igazából senki sem tudja, kicsoda és honnan jött: állítólag csak maga Roosevelt ismeri személyesen.

Ne bízz senkiben – még a társadban sem!

A Nocturne eseményei során nemcsak reflexeinkre, hanem logikánkra is szükség van: a szörnyek irtása mellett gyakran csak különféle kulcsok felkutatásával vagy logikai feladványok megoldásával tudunk továbbjutni. A történet négy külön fejezetre bomlik, és gyakorlatilag mindegy, melyikkel kezdjük.
A különböző részek más-más időpontban és helyszíneken játszódnak: 1972-től 1935-ig Németországba, Texasba, Chicagóba és Franciaországba jutunk el.

A Nocturne történetét egy epilógus zárja le – nem akarom lelőni a végső poént, mindenki fedezze fel magának.
A pályák a játékmenet és nehézségi szint tekintetében is különböznek. A legelsőnél nagyjából egyenes arányban keverednek a nem túl nehéz logikai feladatok és akciórészek, a második hasonló, csak nagyobb kihívással, a harmadikban inkább a zombik irtásán van a hangsúly, végül az utolsót főleg kalandjátékosok élvezhetik. Al Capone és a gengsztervilág szerelmesei örülhetnek: a chicagói pályán a híres maffiavezér által újraélesztett élőhalott gengszterek hadával kell megbírkóznunk.

Az igazság odaát van – szerencsére…

Ami elsőre megfogott a Nocturne-ben, az a játék igazán félelmetes hangulata. A megfelelő átéléshez bezárkóztam a szobámba, lekapcsoltam a villanyt, majd elindítottam a programot. Miközben ablakomon kopogott a késő őszi eső, szél cibálta a fák ágait, az első németországi pályán hasonlóan baljós hangulat fogadott. A feszültség igazi hitchcocki módszerrel adagolt: amikor az első őr (hatalmas repkedő vérszívó lény) rám támadott, az idegeim már pattanásig feszültek.

Ahogy továbbhaladtam a játékban, annak baljós hangulata egészen rám telepedett: egy idő után azon vettem észre magam, hogy alaposan meggondolom, kimenjek-e a konyhába egy kis rágcsálnivalóért… Nem véletlenül: szinte egy pillanatnyi menekvés sincs ebből a sötét világból: az elhagyatott városban vérszomjas zombik, a sötét erdőben farkasemberek, a hely vámpír kastélyában pedig vérszívók egész hada támad ránk. Néha a készítők kifejett kegyetlen módon cincálják szegény játékos idegeit: miközben a várkastély egy folyosóján állandó készültségben bolyongtam, hirtelen egy alak jelent meg velem szemben.

Amikor jobban megvizsgáltam kiderült, hogy saját magamat (hősünket) láttam egy hatalmas tükörben. Megkönnyebbülten közelebb mentem, hogy megvizsgáljam, mennyire végeztek pontos munkát a programozók. Amikor a tükörkép közvetlen közelébe értem, az hirtelen átalakult vérszomjas, rothadó vámpírrá, és elkezdett kaszabolni. Alighogy túltettem magam az ügyön, néhány szobával arrébb egy másik tükörrel találkoztam. „Most nem vertek át!” – gondoltam és pisztolyaimat a tükörkép felé tartva közelítettem. Persze a tükörkép most igazi volt, a dögök hátulról támadtak – ezúttal ketten.

Sokan megfigyelhették, hogy Mulder ügynök, az X-Akták hőse, ha pisztollyal a kezében ülöz egy ismeretlen rémet, valahogy mindig elszúrja: későn reagál, mellé lő stb. Na, itt ilyen luxust nem engedhetünk meg magunknak. Az akciórészek feszültségéhez mérten a kalandelemek eleinte nem túl hangsúlyosak – igazából csak a későbbi pályákon fogjuk az élőhalottaké mellett saját fejünket is törni. Az első – németországi – pályán leginkább különféle kulcsokat kell megtalálnunk, Texasban viszont már összetettebb feladatokat is meg kell oldanunk.

A baglyok nem azok, aminek látszanak, bár tényleg annak látszanak…

A játék grafikája minden elismerést megérdemel. Annak ellenére, hogy nem túlzottan kedveltem a fix háttereket (a Tomb Raider féle scrollozó kameramozgás szerintem jobban átlátható és valósághűbb is) a Nocturne-ben olyan gonddal dolgozták ki a részleteket, hogy csak ezekre figyelek (persze csak nyugisabb perceknél). A szereplők kidolgozottsága veri az összes eddigi 3D-s akciójátékét – ami ilyen erős konkurencia mellett igazán nagy szó. A grafikusok nagyon ügyeltek a korhűségre is: ezt különösen a chicagói pályán vehetjük észre.

Persze a szokásos 3D-s effektek sem maradhattak el: a valós idejű megvilágítást a tűz lobogásában csodálhatjuk meg, a lens flare-t pedig leginkább akkor, amikor hősünk amolyan Mulder-stílusban pisztolya mellé veszi zseblámpáját. A grafikával az egyetlen problémám a kameraállásokkal van: sajnos igen gyakran előfordult, hogy azért nem vettem észre egy szörnyet, mert egyszerűen nem láttam, honnan jön. Hősünk néha meglehetősen komikus, ahogy oldalra kitartott kézzel lő bele a semmibe, mert a szörny valahogy „nincs képben”.

A Nocturne másik bosszantó problémája is a kameramozgatásból ered: a német erdőben például hosszasan tévelyedtem, mert éppen akkor váltott a látószög, amikor a továbbvezető úthoz értem. A hanghatások és párbeszédek terén viszont megint elismerést érdemel a Nocturne: a zombik közeledő léptei és halálhörgésük – amelyet a 3D-s hangkártyáknak köszönhetően térben észlelhetünk – a szél süvítése nagyon „ott van”. Külön kiemelendő a profi módon megírt szöveg-könyv és a színészek szinkronja: végre nem rontja el a hangulatot a (sajnos szokásos) ripacskodás és a gyenge párbeszédek.

Mindent összevetve nekem nagyon bejött a Take Two horror akció-kalandja: a főszereplő figurája iszonyúan eltalált, a kor hangulatát remekül visszaadták, az izgalmaktól pedig hajnalban alaposan körülnéztem, mire kimerülten az ágyhoz értem, hogy végre magamra húzzam a takarót!

-Bad Sector-(1999)

Kiadó: Take-Two Interactive

Fejlesztő: Terminal Reality

Stílus: Akció/horror/kaland

Megjelenés: Október 31, 1999