RETRO – Talán meglepően hangzik, de a most megjelent Dungeon Siege első verzió- ját még jóval a Diablo 2 előtt, 2000 elején mutatták be az ámuló-bámuló újságírók hadának. Aztán jött a Blizzard akció-RPG-je, és az – enyhén szólva – megosztott kritikák ellenére hatalmasat tarolt, a DS pedig egy időre feledésbe merült…

Tavaly nyáron azonban az E3, majd egy igen korai béta kapcsán igencsak lázba hozott minket: vajon a műfajhoz képest megdöbbentően látványos, forgatható 3D-s motor, és a töltögetés nélküli, folyamatos játékmenet elég lesz-e ahhoz, hogy végre megfossza trónjuktól a túlságosan is régóta – lassan öt éve! – kényelmesen elterpeszkedő Diablo-kat? De a válaszra egy ideig még várni kellett, hiszen a Gas Powered Games egy „csöppet” (cirka fél évig még) elhúzta a fejlesztést az eredetileg kiadott határidőhöz képest. Végre-valahára megérkezett azonban a forgalmazó Microsofttól a várva-várt kis csomag, melyben két darab Dungeon Siege CD lapult…

Minden kezdet csalódás?

Nem tudom, hogy ez mindig igaz-e, de én egy kicsit többet vártam a végleges verzió bevezetőjétől… Talán emlékeztek még a nyáron írt bétatesztemre, ahol hiányoltam az intrót: akkor még csak a Microsoft felhőkben „gyönyörködhettem”, illetve a játék legelején egy jóember olyannyira idegesítő és kántáló hangon adott elő valami borzasztóan lémer sztorit, hogy gyorsan lelőttem.

Most láttam ugyan bevezető animációt, de valahogy nem az igazi, főleg a brutálisan hangulatos Diablo mozikhoz képest.(Hiába, no, a Blizzard elkényeztetett minket ezen a téren…) A következő megdöbbenést a választható kasztok és fajok váltották ki. Helyesebben azok hiánya… Az AD&D-t itt bizony elfelejtheted: nincs se harcos, se tolvaj, se mágus, és fajok között is csak a homo sapiens az egyedüli választék (Tehát a homo törpust, homo elfianist, vagy a homo orcust mind-mind elfelejthetjük).

Szerencsére, a női egyenjogúság jegyében legalább a gyengébb nem mellett letehetjük voksunkat, és elég nagy szabadságot kapunk buránk, sérónk, a férfiszakáll formája és az idei fantasy divatnak megfelelő ruházat megválasztásában. Ezekután azonban rögtön kezdődik a játék, több lehetőséget nem kapunk az állítgatásokra…

Vigyázat: tériszony veszély!

Amikor elkezdődik maga a játék, a látvány miatt azonnal kárpótolva érezzük magunk a spártai bevezetésért. A Dungeon Siege világa ugyanis teljes egészében látványos 3D, a kamera kezelésében is hatalmas szabadságot kapunk. Ha akarod, egészen közel zoomolhatsz, hogy közvetlen közelről szemléld karaktereidet, vagy jó távolra, hogy a környezetben gyönyörködj. Néha érdemesebb a földszint közelébe kerülni, hogy jobban lássuk, mi áll előttünk, máskor viszont (a nagyobb csatáknál) praktikusabb távolra húzódni.

Amellett, hogy a kameranézet forgatható, ha egy épület, vagy egyéb tereptárgy mögé fordulunk, minden átlátszóvá válik, így karaktereink sohasem tűnnek el szem elől. (Talán triviálisnak tűnik a dolog, de ezt valahogy sohasem sikerült normálisan megoldani a hasonszőrű játékoknál…) Eleinte azért a „törzsgyökeres” Diablósoknak furcsa lesz ez a nagy 3D-s szabadság: ha például a képernyő szélére visszük a kurzort, akkor a térben forgunk és nem odébb húzódunk.

Később azonban meg lehet szokni (hacsak valaki nem eleve előítéletekkel ül le a játékhoz…), a sarkok megvizsgálásához már automatikusan fogjuk használni az állandó keringést. És ezzel elérkeztünk a Dungeon Siege igazi szépségéhez. A Diablo világ „lapos” érzetű 2D-je helyett itt tényleg igazi magasságokat, mélységeket fogunk felfedezni. A hidak mély völgyek felett húzódnak, amelyeken nemcsak a tereptárgyakat, de néha még az ott álldogáló szörnyeket is jól ki tudjuk venni.

Félelmetes feelingje van, ahogy már ilyen elképesztő magasságokból is olyan területeket fedezhetsz fel, amelyeken később te magad járkálhatsz. De a hidak mellett ezt tapasztalod az óriási tornyoknál is: több emeleten keresztül küzdjük fel magunkat, mire a tetejükre érünk, hogy aztán onnan pillanthassunk le győzedelmesen a mélységbe – mindezt teljesen folyamatos játékmenet mellett, egy másodpercnyi vinyókerregés és töltögetés nélkül! A magas tornyok mellett mély üregekkel is találkozunk: az épületek gyakran óriási pincékkel bírnak, néhány küldetés megoldásaként ezeket kell felfedeznünk.

A főszerepet persze a többszintű kazamaták kapják (elvégre innen ered a játék címe is), ahol néha pokoli mélységekbe kell alászállnunk a nyitott liftekben álldogálva! Az építmények közül Ehb híres erődítményeit érdemes kiemelni: a középkori tornyokban, hidakon, várfalakon jó ideig fogunk barangolni, mire teljesen megismerjük őket. Ezekután gondolom érthető, hogy ezt a minőséget csak „emberkéz” alkothatta, és nem egy véletlenszerű pályákat generáló engine… (Lásd még: Diablo 1-2) Ehb világának megjelenítése nemcsak szédítő, de gyönyörű is.

Az erdők sűrű vegetációjának falevelei, bokrai ide-oda hajladoznak a szélben, vagy amikor egy szörny előbújik közülük. A fáklyák fényei lobogva világítják meg a kazamatákat, illetve a kialudtakat mi magunk is meggyújthatjuk – erre gyakran szükség is van, hogy ne csak az orrunkig lássunk. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt az Arx Fatalisnál még ütősebben oldották meg…) A falvakban, városokban ugyan sajnos nincs akkora túlnépesedés, mint a Baldur’s Gate 2-ben, de az épületeket olyan műgonddal dolgozták ki, hogy ezt szinte észre sem vesszük.

Minden egyes házba belépve akár úgy is elforgathatjuk a kamerát, hogy egyszerre lássuk a külvilágot és a belső szobákat is: ilyet eddig még egyetlen játékban sem láttam! De… Gondolom (engem ismerve), néhányan már várjátok mi lesz az a „de”? Nos, a karakterek és a szörnyek sajnos nem dicsekedhetnek túl magas poligonszámmal. (Egy rosszmájú ismerősöm egé- szen odáig merészkedett, hogy „kockafejűnek” nevezte őket… Azóta nem beszélünk egymással…)

Valószínűleg ebben közrejátszhatott a sokéves fejlesztés, illetve az is, hogy a készítők nem akarták az egyébként is húzós gépigényt még magasabbra tornászni. Egyes szörnyek sajnos kifejezetten igénytelenre sikeredtek – egy kicsit illett volna ezen is dolgozni, nem csak a környezeten… Ettől függetlenül a grafika csillagos ötöst érdemel, és teljesen kiüti a rivális Diablo 2-t. A megjelenítés mellett meg kell még említeni a fantasztikus minőségű zenét és hanghatásokat.

Komolyan a frász kerülgetett, amikor a katakombákban bolyongtam, és a falakról visszaverődtek a legkülönfélébb szörnyek hörgései. Amikor egy-egy népesebb falkához közeledtem, a dögök hirtelen olyan hangos és félelmetes üvöltéssel vetődtek rám, hogy még a nagyobb és erősebb csapatommal a hátam mögött is néha-néha hátrahőköltem. A Dungeon Siege profi grafikához méltó hallásunk kényeztetése is. Az EAX effektjeit maximálisan kihasználja a játék: ha SB Live hangkártyád van, akkor olyan visszhangot, illetve térhatást érzékelhetsz, amit eddig még egyetlen RPG-ben sem! (Beleértve az ezen a téren híres Black Isle-féléket is)

Az elképesztően hangulatos muzsikát Jeremy Soule komponálta, akitől olyan díjnyertes alkotásokat hallhattunk, mint a Total Annihilation, vagy az Icewind Dale zenerészei. Dinamikusan változnak a különféle dallamok, ahogy újabb helyszínekre kerülünk, vagy amikor harcba keveredünk. Santos Aratos, földművelő kisvállalkozó A körítés tehát olyannyira magas szintű, hogy feledtetni tudja a kicsit… nos… „gyengécske” történetet.

A sztori szerint Ehb királyságában járunk, ami egy hatalmas tenger mellett fekszik és jókora erődítmények veszik körül. Évek óta békességben élnek itt az emberek és a legtöbben földművelésben utaznak, akár a gazdag birtokost, akár a termőtalajt túró parasztokat nézzük. Történetünk hőse is a trágyázás és a kapálgatás rejtelmeivel foglalkozott eddig, fel sem merült benne, hogyan kell szablyával vívni, vagy hogy mi fán terem az a „tűzlabda”.

Talán dolgos munkásemberként így szép lassacskán el is telne élete, ha a krugok – egy ork-szerű, zöldes bőrű, gusztustalan népség – be nem áramlanának valahogy Ehb határain belülre, és nem támadnák meg a gyanútlan birodalmat. A király persze azonnal harcba hívja kissé eltunyult hadseregét, és szembeszállnak a vérengző betolakodókkal. Hősünk onnan értesül a kegyetlen összecsapásokról, hogy öreg barátja lihegve érkezvén újságolja el, és meg is kér minket, hogy segítsünk a királynak a harcokban, mielőtt jobblétre nem szenderül.

Túl sok ideje nincs rá derék parasztlegényünknek, hogy megfontolja, hagyja-e inkább a fenébe az egészet, vagy elmenjen katonásdit játszani, ugyanis a garázdálkodó krugok az ő tanyáját is gyorsan lángba borítják. Nincs más választása, mint egy szétvert szék lábával és a tavalyi „A kis földműves” című havi magazin mellékleteként megjelent tűzlabda varázslatával harcba szálljon a huligánkodó krugokkal. Szóval így kezdődik a történet… Később egy hangyányit azért színvonalasabb lesz, de azért nem egy Tolkien, aki ezt kitalálta, az biztos…

Ne dadogj, mágus!

Ezen a ponton lépünk tehát akcióba. Érdemes már az elején eldöntenünk, hogy inkább a mágia mestereként támadó varázslatok tömkelegét fogjuk az ellenség nyakába zúdítani, vagy Conan a barbár stílusában, karddal a kezünkben gyakunk le mindenkit, aki él és mozog. A hangsúly az „inkábbon” van, ugyanis ebben a játékban eleinte nincs kifejezetten harcos, mágus, vagy pap „osztály”, hanem azok a tulajdonságaink fejlődnek, amelyeket gyakrabban használunk.

Szó sincs róla azonban, hogy a fejlődésrendszer emiatt primitív lenne! Mindjárt a mágiának például kétfajta típusa létezik: a „harci” és a „természet”- féle. Az elnevezés megtévesztő (és tegyük hozzá: egy kicsit ügyefogyott is…), ugyanis a harci típusban éppúgy találhatóak gyógyító varázslatok, mint a természetiben támadóak. A hangsúly talán a „stíluson” van: míg az előbbiben a tűzlabdához hasonló erőket aknázzuk ki, az utóbbiban a természet energiáját hívjuk elő. Eredeti megoldást találtak a készítők a mágikus igék tárolására is.

A számítógépre vitt AD&D alapú játékokban ugye megszokhattuk, hogy a bűvigéket belevéssük kedvenc spellbook-unkba, ahonnan ezeket már csak „kitörölni” lehet. Kicsit más a Diablo mágia kezelése: itt nincs könyv, viszont a megtanult varázslatot megsemmisíteni, helyette mást használni már nem tudunk. Nos, a Dungeon Siege varázskönyvei egészen eredetiek, ugyanis a megtalált scrollokat csak be kell helyezni ide, mint valami irattartóba és már kántálhatjuk is az igét.

Ha később megbánjuk, hogy egy adott karakternek adtuk a mágikus tekercset és nem egy, a témában szakértőbbnek, akkor mi sem egyszerűbb: egy laza mozdulattal kitépjük az egyik könyvéből és átrakjuk másikéba. Persze a tapasztalatnak itt is fontos szerepe van, hiszen hiába birtokoljuk a leghatalmasabb bűvigéket, mert ha még csirkék vagyunk hozzá, akkor nem tudjuk felhasználni. A legfontosabb tehát, hogy előrelátóan fejlődjünk, és leginkább egyfajta mágiára koncentráljunk.
Egy páncélt viselni is tudni kell…

Kicsit túlságosan elmentem a varázslótanonc irányba (hiába, ez a kedvenc karaktertípusom), úgyhogy térjünk ki a harcosok fejlődésére is. Mint a mágikus osztályoknál, alaptulajdonságaink itt is használat alapján fejlődnek. Izomzatunk (erő) például akkor növekszik a leginkább, ha a közelharcban jeleskedünk, intelligenciák varázsláskor, ügyességünk pedig a sűrű íjazások során.

Emellett még külön tökéletesedik a kézitusa és a távolról támadás jártasságunk is: érdemes egyetlen tulajdonságra koncentrálni és azt fejleszteni az adott karakternél. Más szerepjátékokhoz hasonlóan itt is az egyes jártasságokhoz kötődik, hogy viselhetünk-e egy adott páncélt, fegyvert vagy sem. Hiába találjuk meg az „ultra-mega-giga nyílálló vértezetet”: ha nem vagyunk hozzá elég erősek, és mágusként, vagy íjászként esélyünk sincs rá, hogy valaha is hordhassuk, akkor felesleges cipelnünk.

Kell egy csapat…

Persze ez csak a játék legelső szakaszára igaz, amikor még magányos farkasként harcolunk. A Diabloval szembeni óriási előnye ugyanis a Dungeon Siegenek, hogy később nem egyedül kell bejárnunk Ehb földjét, hanem társakat is felvehetünk magunk mellé. Itt a nem a Diabló-féle „házirobot” csatlósokról van szó, hanem – majdnem – olyan kidolgozott karakterekről, mint a Black Isle szerepjátékokban (pl. Baldur’s Gate).

Sajnos ki kell hangsúlyoznom a Dungeon Siege-nél „majdnem” szót is, ugyanis csapattagjaink jelleme korántsem olyan összetett, mint az említett nagy elődökben. Ugyan valamennyien valamilyen adott céllal csatlakoznak hozzánk (feltéve, ha felvesszük őket), amit eleinte ékesszólóan ki is fejtenek, de később, az idő előrehaladtával végig némaságba burkolóznak. A Dungeon Siege hozzánk szegődött karakterei tehát félúton vannak a Diablo csatlósai és Baldur’s Gate-ek NPC-i között. (Ez sok más szempontból is jellemző a programra, de erről majd később…)

Mint földművesből bajnokká avanzsált hősünkre, a hozzánk csapódott karakterekre is jellemző, hogy bármilyen irányba fejleszthetjük őket, tehát az amazon beütésű íjász leányzóból is gyárthatunk mestermágust, csak adjunk könyvet és varázsigéket kezébe. Ettől függetlenül persze ésszerűbb, ha mindenkit a saját, már kibontakozott képességei alapján fejlesztünk tovább, tehát az előbbi példámat nem célszerű alkalmazni…

Érdekes húzás még a karakterek tekintetében, hogy mint minden más eszközért, értük is a gyakran „fizetni” kell. A legtöbben ugyanis súlyos adósságokkal a nyakukban akaszkodnának ránk, amelyeket élből ki kell pengetnünk, különben a jóember marad ott, ahol van.

Ráadásul nem jelentéktelen összegekről van szó (gyakran az útjaink során vérrel-verejtékkel megszerzett aranyunk kétharmada!), úgyhogy időnként meggondolandó, hogy tényleg érdemes-e egy új társba „beruházni”. Az emberi karakterek mellett másféle lények is szegődhetnek hozzánk…

Sajnos nem elfekről, orkokról, hobbitokról, vagy másféle mesebeli kreatúrákról van szó, hanem… közönséges szamarakról. Ne becsüljétek le azonban a derék állatokat: bár „szamaragolni” nem fogunk a hátunkon, és harcolni se nagyon szeretnek, viszont nagyszerűen használhatóak a rengeteg összeszedett fegyver és páncélzat cipelésére. (Többször annyit elbírnak, mint egy emberi társunk.) Akkor sem kell eldobálni a drága cuccokat, ha már a füles is „megtelt”: egy varázslat segítségével aranyat gyárthatunk bármilyen tárgyból. (Bár valamennyivel kevesebb értékben.) Szóval jócskán találunk hasznos újítást ezen a téren is a Dungeonben.

A szörnyet üsd, ne az egered!

Jellemző ez az akció- részre is, amely első blikkre kicsit túl „gyógynak” tűnhet, ugyanis a Diabloval ellentétben nem kell folyamatosan nyomkodnunk, kattogtatnunk egerünk gombját ahhoz, hogy hőseink üssék az ellent: karaktereink ezt IQ-ból maguk is megteszik. „Nem túl dedós akkor ez így?” „Akkor nekünk mégis mi a fenét kell csinálnunk?!” – merülhetnek fel sokatokban a kérdések. Nos, leginkább arra kell ügyelnünk, hogy hőseink életben maradjanak, ami nem kis feladat a gyakran tömeges küzdelem forgatagában.

Ahhoz, hogy mágusaink a megfelelő helyre (lehetőleg védett területre), illetve harcosaink a frontvonalba kerüljenek, ahhoz a megfelelő formációt kell alkalmaznunk. Gyakran még így is bajba kerülhet akár több emberünk is egyszerre: ilyenkor jön jól a Black Isle szerepjátékokból ismerős kimerevítés. Ilyenkor – a remek kezelőfelületnek köszönhető- en – könnyedén kijelölhetjük egyszerre az összes karakterünket, és ha már mindenkit rendesen lepofoztak, akkor a képernyőn látható piros üvegcsét egyetlen gombnyomással aktiválva, hőseink felhörpintenek egy gyógyító létyót.

A piros mellett található kék palack ikonján kattintva egyet, pedig a mágiában jártasabb karaktereink hajtanak fel egy varázsitalt. A harc tehát – ahelyett, hogy fejetlen öldöklés és gombnyomogatás lenne, mint a Diabloban – csapatos összecsapások esetén igazi taktikázást igé- nyel, ugyanakkor kevésbé bonyolult, mint a Baldur’s Gate-ekben, és a profibb módon kialakított kezelőfelületnek köszönhetően kellemesebben irányítható is, a 3D-s motor előnyeiről már nem is beszélve. Nagyon sokat segít még a csata irányításán és élvezhetőségén a magas szintű mesterséges intelligencia, amely saját embereinket és a szörnyeket is egyaránt jellemzi.

Karaktereinknek megadhatjuk, hogyan viselkedjenek vándorlás közben: szabadon mozogjanak, azonnal belekössenek a szörnyekbe, ha meglátják őket, vagy ilyenkor álljanak meg. Ha már folyik a küzdelem, akkor harcmodorukat kapcsolgathatjuk: a „szabad támadással” ütnek-vágnak, „védekezéssel” csak a rájuk támadóknak esnek neki (elismerést érdemel a program, hogy ilyenkor a harcosok azért előrerohannak, hogy védjék a mágust!), illetve a pacifisták azt is megadhatják, hogy ne csináljanak semmit (ennek a gombnak mondjuk nincs sok értelme, de mindegy…).

Végül azt is megszabhatjuk, hogy embereink kit vegyenek célba: a legközelebbi, a legerősebb, vagy a leggyengébb szörnyet. Az első pillantásra leegyszerűsített harcrész tehát olyan finomságokat takar, amelynek bizonyos részeivel nemcsak a Diablókat, de Black Isle RPG-et is felülmúlja! Ha jól megtanuljuk kezelni, akkor biztosan kevesebbszer esünk áldozatul az ellen nagyobb hadának. Ha mégis lecsapnák egy-két karakterünket, első körben akkor sincs tragédia. A lepofozott harcosunk egy ideig csak ájultan hever, aztán összeszedi magát és feltápászkodik.

(Feltéve, ha szerencsénk van…) Ilyenkor kell gyorsan lenyomni a torkán egy energiaitalt (Red Bull rula), és máris visszanyertük egyik hősünket. Előfordul azonban, hogy a vérszomjas dögök aközben is ütik szegényt, míg eszméletlen, ez pedig már nem túl egészséges: emberünk gyorsan exitál az örök vadászmezőkre. Még ekkor sincs feltétlen baj – feltéve, ha van olyan mágusunk, aki ismeri és tudja használni a halottakat feltámasztó varázslatot. Az igazi gond egyedül akkor van, amikor már mindegyik hősünk ájultan, vagy holtan hever: na ilyenkor már el kell mormolnunk a „reload” bűvigét…

Az ördögfattyak ideje lejárt…

Még sokáig ecsetelhetném a kezelőfelület erényeit: az amúgy is rém könnyedén rakosgatható inventoryban újrarendeződnek a tárgyak, több karaktert kijelölve mindegyikük batyuját egyszerre láthatjuk, tökéletes a felülnézeti térkép, ahol nemcsak magát a játékot irányíthatjuk, hanem az elhullajtott cuccokat is – és a többi, és a többi.

A lényeg azonban úgysem ez, hanem az a hatalmas műgond, amellyel ezt a programot megtervezték, hogy magába szippantson, és ne eresszen el, egészen addig, amíg el nem kezdenek csicseregni a hajnali madarak – a valós világ béli – ablakod előtt. A fejlesztők mindent elkövettek ennek érdekében: a 3D-s grafika varázslatosan gyönyörű, nem látsz egy dekányi loading képernyőt sem, a szörnyek irtása pedig még egy akció-RPG-ben sem volt ennyire élvezetes, könnyen irányítható, ugyanakkor kellően összetett is.

És hogy mennyire lesz sikeres a játék? (Bocsátkozzak jóslásokba? ☺) Nos, a Diablo-rajongók zöme szinte biztosan elpártol kedvencétől egy időre (Soha!!! Diablo roxx!!! – Boe, aki nem fog előítéletekkel leülni a DS elé ☺)– igaz, látni kell még, hogyan muzsikál a multiplayer rész. (Egyelőre az MS Zone-on még nem működik, úgyhogy csak egy későbbi számunkban térünk vissza a multira). A Dungeon Siege mellett másik nagy esélyes a Neverwinter Nights, de ezt ugye megint elhalasztották, és nem hallottunk még túl sok bíztatót a single player (sztori) részről sem, pedig az emberek (mindenféle MMORPG dömping ide, vagy oda) továbbra is szeretnek egyedül játszani. Szóval, egy jó kis marketing kampánnyal megnyomva a Dungeon Siege-et, én óriási sikert jósolok neki.

-BadSector-(2002)

Kiadó: Microsoft Game Studios

Fejlesztő: Gas Powered Games

Stílus: RPG

Megjelenés: 2002 Április. 5