RETRO – A Quentin Tarantino filmjeire, illetve leginkább a Kill Billre emlékeztető Wet-ben egy szamuráj karddal és dupla pisztollyal felszerelt fekete hajú amazont irányíthatunk.

Chow Yun Fat és a Kill Billben szereplő Menyasszony figurájából lett összegyúrva Rubi Malone, a hosszú, kócos hajú, szexi és vagány lány, aki két Magnummal lő halomra és egy katanával kaszabol szét darabokra mindenkit aki az útjába áll. Rubi nem viccel, ha a munkájáról van szó: a levegőben szaltózva, az asztalon, vagy a parkettán csúszva, a háztetőkön ugrálva is mindig eltalálja az életére törő hadseregnyi rosszfiút.

Nem is az a kényes és finomkodó fajta a hölgy: amikor eltalálják és már kissé „rosszul érzi magát”, akkor egy üveg Tequilától azonnal életre kel, ha pedig kissé „bosszús”, akkor úgy káromkodik, mint a kocsis. A lány a stílusos, a hetvenes évek színvilágát idéző, őrült akciójáték: a Wet főszereplője…

A femme fatale, akivel fatális tévedés összeveszni…

Rubi belépése a legelső pályán jól mutatja, hogy miről szól majd az egész játék. Egy üvegtetőt ripityára törve ugrik be egy gengszterek között rosszul alakult „üzleti tárgyalás” kellős közepébe, ahol egy rosszarcú kínai nagyfőnök fizetésképpen homlokon lövi a gurulós kocsiban ülő nyomorék fickót, majd az illető embereit is elintézve akar lelépni a tett helyszínéről. Rubit azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja elszelelni a kínait és a zsákmányt: miután a földön landoltunk, a John Woo filmek mutatványait is megszégyenítő akciójelenet során a pezsgőspoharas asztalon csúszva, vagy a falon futva kell halomra lőni vele a rosszfiúkat.

A Wet pontosan azt kínálja, amire egy ilyen játéknál számítani lehet: állandó, megállás nélküli hajmeresztő akciót, mely során a fizika törvényeinek, vagy a realizmusnak nem sok funkciója van. Aki a Max Payne-re, vagy a Strangleholdra asszociál, az jó helyen kapizsgál, ez a játék azonban még inkább arcade jellegű ezekkel összehasonlítva, illetve sutba is dob minden megszokott konvenciót. Itt nem fogunk pisztolyt újratölteni, sőt, másikat sem felvenni elhullott ellenségeinktől, de a fedezékbe vonulást, védekezést, vagy egészségügyi csomagokkal való takarékoskodást is el lehet felejteni.

A jól ismert bullet time-ot sem kell állandóan feltölteni és azon izgulni, hogy nem fogyunk-e ki belőle: ahogy felugrunk a levegőbe, az idő lelassul és addig úgy is marad, amíg földet nem érünk. A lényeg egész játék közben, hogy minél stílusosabban, akrobatikusabban és látványosabban lődd szitává, vagy kaszabold szét ellenfeleidet.

Rubi a bosszút nagy B-vel írja

Gondolom, azt sejtitek, hogy a Wet története nem is próbálja mély, emberi karakterábrázolással, váratlan fordulatokkal, összetett struktúrával traktálni a játékost. Rubi egy fizetett bérgyilkoslány, aki jó pénzért bármekkora hadseregen képes keresztüllövöldözni magát, csakhogy a feladatát sikerrel elvégezze. Azt azonban nem tolerálja, ha átverik, ezért egy ilyen alkalommal megesküszik, hogy bosszút áll korábbi megbízóin.

A sztori fontosabb karakterei a szokásosak: minden hájjal megkent gengszterfőnök, akinek a játék elején egy szívet kell elszállítanunk, az áruló fia, akit környezete befolyásol és nekünk kell – elvileg – hazahoznunk, kisstílű bűnözők, illetve egy kevés barát és annál több ellenség. Ami azonban mégis feldobja a történetet, azok a hetvenes évek B kategóriájú filmjeire, illetve Tarantino munkáira emlékeztető átvezető jelenetek, illetve a hozzájuk kötődő mókás, színes filmes betétek.

A Wet hangulata ezeknek, illetve a zseniális zenének köszönhetően nagyon ott van a szeren és egy pillanatra sem ereszti el a játékost. Nagyon jók a szinkronhangok is: Rubié Eliza Dushku, aki nagy beleéléssel szólal meg a vagány lány hangján, az igazi talentum azonban Malcolm McDowell Mr Ackers szerepében. Persze egy ilyen játéknál a történet csak ürügy a szünet nélküli akcióhoz.

A Wet nagy erénye, hogy a jól kidolgozott irányításnak köszönhetően különösebb nehézség nélkül tudjuk a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb akrobatikus mozdulatokat végrehajtani, miközben fegyverünket a célra tartjuk. Az újabb és újabb speciális képességeket fokozatosan tanuljuk meg és szerencsére bőven van időnk arra is, hogy kitapasztaljuk ezeket, nem zúdítja a nyakunkba a játék az összest, mint az más hasonszőrű TPS-re jellemző.

A pályák meglehetősen lineárisak, bár találkoztam egy-két olyan helyszínnel, ahol a kissé nyakatekert szerkezetnek, vagy nehezen megközelíthető továbbhaladási útvonalnak köszönhetően elakadtam. Szerencsére azért ezek részek viszonylag ritkák és egy idő után minden alkalommal tovább tudtam jutni.

Itt nem elég csak lőni

A Wet fontos jellemzője, hogy míg a Max Payne-ban, vagy a Strangleholdban sem okozott problémát, ha csak álltál és lőttél, a bullett time-mal előhozható különösebb extra mutatványok nélkül, addig itt az egyszerű lövöldözést az Artificial Mind and Movement szándékosan is bénán dolgozta ki. Érdemesebb tehát mindig bullet time-mal operálni, azonban csak akkor lassul le az idő, ha valamilyen akrobatikus mozdulatot hajtunk végre.

Ilyenkor az egyik pisztoly – külön célkereszt nélkül – automatikusan becéloz egy közeli ellenséget, így különösebb erőfeszítés nélkül tudunk egyszerre több rosszfiút is szitává lőni és ennek köszönhetően jobban tudunk a látványos mutatványokra figyelni. Hozzá kell viszont tenni, hogy a falakon való futás, mászás, ugrálás, megkapaszkodás, közel sem annyira precíz, mint például az utóbbi Tomb Raiderekben. Időnként nem túl logikus például, hogy bizonyos tátongó mélységeken miért tudunk átugrani, máshol pedig miért nem.

A kissé amatőr módon kidolgozott helyszínekért szerencsére kárpótolnak az arénák. Ezeknél mindig egy speciális, zárt helyszínre érkezünk, ahol három-négy különböző helyről áramolnak szünet nélkül a rosszfiúk és addig nem jutunk tovább, amíg le nem zárjuk ezeket, majd mindenkit le nem mészárolunk. Az arénáknál aztán maximálisan kihasználhatjuk Rubi akrobatikus képességeit, ugyanis a készítők szándékosan olyan tereptárgyakkal hintették tele ezeket a helyeket, amelyeken könnyedén felfuthatunk, pördülhetünk, lecsúszhatunk, vagy szaltózhatunk.

Ez pedig nemcsak arra jó, hogy Rubi speckóit alaposan kihasználjuk, hanem itt tudunk a lány képesség pontjaiból sokat összeszedni. E pontokat a mészárlás során kapjuk: minél több embert ölünk meg a lehető legakrobatikusabban, vagy látványosabban, annál többet zsebelhetünk be ezekből. Az arénák tehát leginkább arra jók, hogy az egymás után leölt ellenségből összeszedett pontokat itt szedjük össze, lévén itt található a legnagyobb népsűrűség.

Amitől inkább szárazak maradtunk…

Sajnos azért a Wetben közel sem minden fenékig tejfel. Már említettem, hogy bizonyos helyeket, ahol valahogy kellene jutnunk (ugranunk, másznunk stb.) bénán kidolgozták ki a fejlesztők, illetve ezeknél a lány irányítása is feltűnően amatőr. Ez különösen jellemző a roncstelepre, ahol Rubi lakik (ki gondolná róla, nem igaz?) és ahova minden egyes új fegyver beszerzésekor (három új pár pisztolyt szerzünk a játék során) vissza kell térnünk.

Ráadásul a roncstelep elég unalmas, élettelen, szürke helyszín és nem rajongtam érte, hogy a lánnyal állandóan visszakerültem ide. Emellett a negatívumok közé sorolható az eléggé közepes grafika is. Bár a Wet nem csúnya, de azért látszik rajta, hogy túl sokáig fejlesztették és ennél már régebbi akciójátékoknál is sokkal szebb grafikus motorokat és láthattunk. Maguk a helyszínek sem túl szépek, illetve az átvezető jelenteknél az is megfigyelhető, hogy a modellek mai szemmel nézve kissé elnagyoltak. Szerencsére annyira pörgős az akció, hogy a legtöbben erre nem is fogtok figyelni, illetve a játék stílusa mindenképpen magával ragadó, szóval Rubi összességében nem okozott csalódást.

-BadSector-[2009]

Kiadó: Bethesda Softworks

Fejlesztő: Artificial Mind and Movement

Stílus: Akció

Megjelenés: 2009.05.18