Az MI egyébként is elképesztően okosan viselkedik és olyan dolgokat művel, amelyeket még nem láttam az ezen a téren kiemelkedő két FPS ásznál, a Medal of Honornál és Return to Castle Wolfensteinnél sem: ha például a birodalmi gárdisták megfogyatkoznak, akkor elrohannak, hogy aztán máshonnan, lehetőleg hátulról próbáljanak elintézni, esetleg segítségért sietnek, majd egy egész csapattal térnek vissza.

Szerencsére a remekül szerkesztett pályáknak köszönhetően mi is élhetünk hasonló trükkökkel: gyakran a várható helyeket megkerülve, a másik ajtót figyelő gárdistákhoz hátulról odaosonva, villámgyorsan lekaszabolhatjuk őket a fénykarddal. Az MI zsenialitásához tartozik még, hogy néha emberien viselkedik: a gárdisták (őszintén) pánikba eshetnek, ha legyilkoljuk kollegáikat, és ilyenkor kétségbeesve próbálnak menekülni. És nem mehetünk el szó nélkül a szövetségesek mesterséges intelligenciája mellett sem, amely szintén elsőrangú.

Az első küldetést Jan Orsszal nyomhatjuk végig, Kyle női társa pedig meglepően jól védekezik, serényen lődöz, sőt, magára vonja a figyelmet, így alkalmunk nyílik nagyobb vérveszteség nélkül elintézni az ellent. Arról már nem is beszélve, hogy a pathfinding-je tökéletes (nem akad el útközben) – mindent összevéve sokkal okosabb az eddig etalonnak számító Medal of Honorral összehasonlítva. Egy kicsit több gondom volt Lando Calrissiannal, aki nem nagyon védekezett, csak lőtt ezerrel a lézer- fegyverével – nála kénytelen voltam egy kis baby sittinget eszközölni és jó előre kitisztítani a terepet.

A legkirályabb feelingeje azonban annak a küldetésnek volt, ahol a félelmetesen ügyes Luke Skywalkerrel harcolhattam vállvetve, kivont lézer- kardokkal ide-oda cikázva, kaszabolva és az Erőt használva a birodalmi gárdisták és az ismeretlen eredetű, Jedi tudományt használó harcosok között.

„Soha ne engedd le a fénykardod, ha velem harcolsz, Luke!”

A profi MI mellett a Jedi Knight II: Jedi Outcast más szempontból is a taktikusabb FPS-ekhez tartozik: míg a Serious Samban szinte bármilyen fegyverrel lazán lenyomhattál egy két lábon járó mech robotot, a Jedi Outcastban eszedbe se jusson ilyesmivel próbálkozni! Ilyen monstre gépek ellen csak egyetlen esélyed van: meg kell keresni a közelben lévő lecövekelt lézerágyút, belepattanni és gőzerővel ontani rájuk a skúlót. (És még így sem garantált a siker.)

Kicsit bosszantott viszont, hogy néha (az Operation Flashpointhoz hasonlóan) a készítők átestek a ló túlsó oldalára: egyes ellenséges lények annyira „ügyesek”, hogy már kilométernyi távolságból is meglátnak és úgy soroznak lézerrel, hogy nem is látod, honnan jön a lövés! Nem könnyű tehát a Jedi Knight 2, a játék első, FPS-es részében sem, hát még amikor végre visszakapod a kardodat! Ettől kezdve már érdemesebb külső nézetbe kapcsolni (de persze nem kötelező), mert így egyszerre irányíthatóbb és látványosabb is a küzdelem. A Jedik ősi kardja a megfelelő módon használva igazán pusztító fegyver, de csak akkor, ha tényleg megtanuljuk kezelni, ami bizony eleinte nem fog könnyen menni.

A cél persze az, hogy minél kisebb sebeket szerezve, minél gyorsabban kaszáljunk le mindenkit, de a fénykardot ész nélkül lóbálva ez nem nagyon fog sikerülni… Az első igazi tűzkeresztséget egy kocsmai verekedésben szereztem (Igen, jól sejtetitek, a ’77-es első Star Warsban hallható, híres „kocsmás” „cantina” zene szólt, a pultoknál rosszarcú alienek söröztek, a kocsmáros pedig gorombán viselkedett és pontosan ugyanolyan feelingje volt az egésznek, mint a IV. rész filmjele- netének!), és bizony elsőre teaszűrőt gyártottak belőlem!

Aztán rájöttem, hogy ha nem hadonászok, hanem a karddal visszaverve a lövéseket (szerencsére ezt magától csinálja Kyle, mert hülyét is kapnék, ha nekem kellene) közeledek a szörnyekhez, és csak a megfelelő pillanatban sújtok le, akkor nyert ügyem van. No és persze sűrűn használtam az Erőfutást, így sokkal gyorsabban ott termettem áldozatomnál, és a többiek sem (nagyon) bírtak eltalálni.

„Nem ezeket a droidokat keresik. Továbbmehetünk.”

(Szuggesztív tekintet) Ezzel elérkeztünk a Jedi erőkhöz, amelyek közül egyesek a filmekből ismerősek lesznek, mások viszont az újdonság „erejével”  fognak hatni. Mindig is ki szeretted volna próbálni, hogy milyen lehet befolyásolni egy birodalmi gárdista tudatát, mint ahogy Obi-Wan Kenobi tette az „Új reményben”? Szívesen szorongatnád a nyakát messziről valakinek, ahogy Darth Vader művelte ezt oly sokszor az ostoba birodalmi tisztekkel, vagy a rakoncátlan lázadókkal?

Esetleg hajigálni akarod a lézerkardod, Luke Skywalkerhez hasonlóan a Jedi visszatérben? Netán kíváncsi vagy, mit érezhetett a Császár, amikor Luke-ot villámmal sújtotta? Bizony ezt is, és sok másfaja varázslatot is alkalmazhatsz, méghozzá ezerszer profibb módon, mint eddig bármelyik Star Wars játékban! A legtöbbet persze a már említett Erőfutást fogjuk alkalmazni: ilyenkor egy, a Max Payne-éhez (illetve a Mátrixhoz) feltűnően hasonlító effekttel találkozunk, ahol hirtelen minden „lassított felvételbe” vált, mi pedig a normálisnál sokkal gyorsabban érünk oda a fegyverét éppen csak felemelő gárdistához, vagy szörnyhöz.

Magasabb szinten pedig már alkalmazhatjuk a még Mátrixosabb „falfutást” is. A másik mozgáshoz kötődő Erő az ugrás, amelyet fejlesztve egyre szédítőbb magasságokba pattanhatunk fel, ennek pedig óriási jelentősége lesz a „kijáratkereső” „logikai” részeknél. (És már másodszor tűnik fel Lara Croft „baljós árnya”!)

Nagyon fontos Jedi mágia még a gyógyítás, amellyel az Erőt felhasználva bármikor „lemehetünk alfába” és törődött testünket újra feléleszthetjük. (Magyarán áramlik vissza a HP ezerrel) Amikor ezt az Erőfajtát megtanuljuk, a játék sokkal dinamikusabbá válik, mert nem kell annyiszor visszatölteni a régi állást, amikor túlságosan leamortizálódtunk.

A taktikus varázslatok közé tartoznak „toló” és „húzó” típusúak: ezeket kell alkalmaznunk a már említett logikai részeknél, illetve fejlettebb változatuk nagyobb számú ellenséggel szemben hatékony: fellökdöshetjük, magunkhoz ránthatjuk, vagy letaszíthatjuk őket valamilyen magas helyről. Nagyon ritkán vettem viszont hasznát a szuggerálásnak: elvileg ezzel rávehetjük a szerencsétlen áldozatot, hogy mellettünk harcoljon – amennyire eredményes ez körökre osztott RPG-ben, annyira felesleges itt, mert a leg- többször már felfedeznek minket, mire varázsolnánk, az a plusz egy katona pedig nem éri meg a vérveszteséget. (Egy-két logikai résznél van csak értelme ennek.)

Nem lenne teljes a kép az Erő sötét oldalának kihasználása nélkül: (Luke Skywalker talán hanyagolja, de Anakin papa az igazán cool guy) ezekkel tudjuk fojtogatni, vagy villámmal szórni a nyomorult áldozatot. A fojtogatást megint csak nincs sok értelme gyakran bevetni, hiszen nagyobb számú ellen esetén ilyesmire nincs idő, ha pedig egy magányos figurával hoz össze a sors, akkor is gyorsabban megoldja a helyzetet egy-két gyors fénykardvágás.

Annál durvább viszont a „mennykőcsapás”: tekintélyes pusztítást okozhatunk az ellenség soraiban, főleg magasabb szinten. Végül meg kell még említenem a lézerkardhoz kötődő trükköt, a szablyahajítást. Ehhez elég nagy gyakorlat és ügyesség kell, de megfelelő használat esetén egy-két párbajt gyorsan rövidre zárhatunk az „újjászületett” Sötét Jedi harcosokkal, ha mögéjük ugrunk és hátukba vágjuk fegyverünket.

Az ilyen összecsapásoknál egyébként (főleg a főellenségeknél) néha találkozunk azzal a filmes szituációval, amikor az energiapengék sisteregve egymásnak feszülnek, a két karakter farkasszemet néz egymással, végül az „Erősebb” harcos fellöki a gyengébbet, így helyzeti előnyhöz jut. Hozzá kell azért tenni, hogy az Erő néhány varázslata (például a falfutás) nem mindig létszükséglet single player játékban, a multiplayer összecsapásokban viszont annál nagyobb jelentőségük van.

Baljós Árnyak

Az egész játékot átitatja tehát a kreatív „Erő”, de bizony vannak olyan részek, ahol „zavart érzek” benne. Halálosan idegesítő például a Tomb Raiderből jól ismert (és szinte mindenki által iszonyúan utált) platformugrándozás, ahol néha milliméter pontosan kell az egyik magasban lévő hely széléről a másikra átszökkenni! Ráadásul időnként teljesen ugyanolyan részekkel találkoztam, mint Lara kalandjaiban, ahol éppen olyan messze van a túlsó rész, hogy ne tudja az ember megállapítani, hogy csak ő a béna, vagy úgy tervezték, hogy ne is lehessen átjutni!

Frusztrációimnak azonban nem volt vége, ugyanis a Darth Sidious-éhoz mérhető szadizmussal felvértezett pályaszerkesztő urak időnként olyan nyakatekert helyre rakták a rejtett átjárókat, vagy a továbbjutáshoz szükséges kapcsolókat (mindezt a leghalványabb utalás, vagy segítség nélkül!), hogy (nem túlzok) órákig bolyongtam fel és alá, mire megtaláltam! Valószínűleg ezzel akarták a progi végigjátszásának idejét meghosszabbítani: jó lenne, ha a fejlesztők már végre leszoknának erről az ostoba hozzáállásról, mert csak a játék- élmény látja kárát! (Ne aggódjatok, jön a tippözön a következő számunkban!)

Idegesítőnek és feleslegesnek éreztem a Myst-szerű kirakós puzzleket is: eleve utálom ezt a játéktípust, egy FPS/TPS-ben pedig aztán pláne nincs helye az ilyesminek! Ettől még nem lesz „kalandjátékosabb” a Jedi Knight II: Jedi Outcast (miért nem tudják már végre-valahára felfogni a témában laikusok, hogy a Myst nem igazi kalandjáték?!): inkább raktak volna bele válaszható párbeszédet, vagy tárgyhasználatot! (Könyörgöm, a LucasArts, a point-and-click kalandok egyik ősatyjának játékáról van szó!) Végül rontják az összképet a helyenként ismétlődő és fantáziátlan helyszínek: végeláthatatlan és ugyanúgy kinéző folyósok, hatalmas, „felugrálásra szánt” ládahegyek (akár rá is írhatták volna a készítők, hogy „erre tessék szökdécselni!”) és a fárasztó, már-már idétlenül ötlettelen labirintusok.

„The Force is strong in this one”

Mindezek a negatívumok sem tudták azonban teljesen lerontani a Jedi Knight II: Jedi Outcast nagyszerűségét. A LucasArts végre rájött (mit mondjak, elég nehezen ment…), hogy talán nem a saját lámakirályaira, hanem igazi profikra kéne bízni az értékes Star Wars franchise számítógépes adaptációját, a vérprofi Ravensoft pedig ezzel a játékkal egyszerre alkotott maradandót az FPS-ek, és tornázta toronymagasba a lécet a külső nézetes akciójátékok terén.

Mindenkinek azt ajánlom, hogy semmiképpen se ragadjon le a program első – időnként elég nehéz – FPS részénél (elég sokáig nem lesz fénykardunk és az Erőnket sem tudjuk használni), mert a Jedi Outcast akkor mutatja meg igazi szépségét, amikor Kyle már visszanyerte képességeit. „Erőt” gyűjteni persze nem lesz nehéz ehhez a Star Wars fanoknak, mert az egész játékot szinte átitatja a mozik hangulata, és kihagyhatatlan élményt nyújt Luke, vagy Lando oldalán harcolni, vagy amikor a folyton siránkozó C3PO-val és csipogó R2D2– vel, vagy más, a filmvásznon látható droidokkal találkozunk.

Az élményt pedig az olyan jelenetek teszik teljessé, mint például a belassított grandiózus jelenetek, amikor Kyle meghal, vagy éppen mikor mi gyártunk hologram-szellemet egy Sötét Jediből. Nekünk, PC-tulajoknak is jó hír, hogy ezt a bravúrt a mi géptípusunkra sikerült elkövetni. Obi-Wan bizony az Xbox márkájú fénykardjába dőlhet: az új királyt Kyle Katarnnak hívják, és most megmutatta, hogy az Erő a még mindig a PC-vel van.

-BadSector-(2002)

Kiadó: LucasArts

Fejlesztő: Raven Software

Stílus: FPS

Megjelenés: 2002. március 28.