RETRO – „Szex, vallás, birtoklás, halál” – ezekkel a szavakkal foglalta össze az Interplay legújabb külső nézetes akció-kalandjátékát. Talán a főszereplőt – Bobot – elnézve elsőre elég nehéz elhinni, hogy tényleg erről szól a játék: a kis angyal pontosan úgy néz ki, mint az üvegmütyűr, amit karácsonykor a fenyőfánkra akasztunk. Szerencsére Bobot nagyon is speciális megbízással maga a Teremtő küldte a fertőben tobzódó földre, hogy rendőrökön, mutánsokon, felfegyverzett prostituáltakon és más rosszarcúakon keresztülverekedve magával a Főatyával, a véres kezű diktátorral szálljon szembe, aki a Sátánnal is lepaktált. A kis puttó persze ehhez kevés lenne, ezért Isten speciális képességgel látta el: bármikor beleköltözhet bárkinek a testébe, hogy az irányítást átvéve fölötte legyőzze az eléje tornyosuló akadályokat – ha szükséges, akár ellenségei lemészárlása segítségével is. Ez így már jobban hangzik, ugye…?

Amikor 1998 szeptemberében, Londonban, az ECTS bejáratánál sorba álltam, arra lettem figyelmes, hogy valamilyen erőszakos pap a fülembe óbégatva a végső megváltásról beszél, és szórólapokat osztogat. Először kissé szomorúan konstatáltam, hogy ezek a tenyérbe mászó hittérítők már az év második legnagyobb számítógépes játékkiállításának látogatóit sem hagyják békén, aztán a kezembe nyomott papírt figyelmesen elolvasva láttam, hogy valójában a Messiah című játék promóciójáról van szó.

A „hittérítők” mellett még egy testes néger nőkből álló gospel kórus is a „Megváltó” eljövetelét kántálta, ’98. november 23-ra prognosztizálva az eseményt. Hát úgy látszik, nem csak az ördög tudja megvárakoztatni híveit (Diablo 2), hanem egy angyali Messiás is…

Angyalbőrben

A Messiah története olyan, mintha a Bibliát keverték volna a Blade Runner című filmmel és nyakon öntötték volna egy kis Alien-stílusú science fictionnel. Hősünk, Bob, a kis angyal nyugodtan üldögél a Mennyben, amikor Isten közli vele, hogy olyan feladattal látja el, amit leginkább a Terminátor szokott végrehajtani: a bűntől és mocsoktól bűzlő Földre küldi, hogy pribékjein keresztülverekedve magát elintézze a legfőbb diktátort: „Főatyát”. Bár ez az Orwell 1984-ét is megszégyenítő diktatúra Teremtőnket eddig nem különösebben zavarta, de azt azért mégsem tűrheti, hogy a modern, elembertelenedett tudomány segítségével az „atyák” először a Pokol majd a Menny uralmára törjenek.

Az „atyák” vezetője, „Főatya” először is egy átjárót épített a pokolba, amin keresztül a földre hozták magát a Sátánt, majd egy kísérlet segítségével, emberi vérrel táplálva fogságban tartották, hogy megpróbálják rávenni: szövetkezzen velük a Menny meghódításáért.

Bob első reakciója persze érhető („Haggyá’ má’ békén!”), de miután a teremtő egy elegáns mozdulattal lepöckölte a Mennyből a Földre, nem tudott mit tenni, csak zuhant, zuhant, míg egy elegánsnak nem mondható siklórepüléssel egy zsaru testében landolt.

„Ne ölj”

Talán sokan emlékeznek még a Shiny első játékára, az MDK-ra, amely rejtélyes címével hónapokig borzolta a kedélyeket, míg mire megjelent, hatalmas sikert aratott. Bár ott alapvetően egy akciójátékról volt szó, a Messiah pedig inkább egy Tomb Raider jellegű akció-kaland, a „Murder Death Kill” (magyarul: a gyilkolás szónak három angol megfelelője) cím akár a Messiah alcíme is lehetne. Miután kis „aranyos” kerubunkkal a más testébe költözünk, gyakran különös kegyetlenséggel kell lemészárolnunk az utunkba akadó ellenséget. Igazán elvetemültek ártalmatlanokat is lemészárolhatnak – ebben a játékban az „ártatlan” amúgy is ismeretlen fogalom…

A fegyverek tárháza láttán egyébként még a keményvonalas Quake-rajongók sem panaszkodhatnak: igazán változatosak, mind mennyiségük, mind hatékonyságuk terén. A leggyakrabban a sörétes puskával és a géppisztollyal találkozunk: ez a kettő a katonák és a rendőrök alapfegyvere. A puskát tényleg csak akkor használjuk, ha semmi mást sem találunk: távolra használhatatlan és közelre is nagyon vacak. A géppisztoly már annál hatékonyabb: nemcsak a közelharcok során tudunk vele „kaszálni”, de távolról is célozhatunk vele.

A lángszóró elsőre remek mókának tűnik: elég egyetlen lángnyelv és a körülöttünk álló öt-hat emberből üvöltő lángcsóvákat gyárt. Sajnos ennek van hátulütője is: ha az égő emberek nekünk rohannak, mi is azonnal meggyulladunk. Ha ezt a fegyvert használtuk, érdemes tehát gyorsan hátrébb húzódni…

A páncélököl iszonyúan erős rakétát lövell ki. Amikor ellenem használták, eleinte elég sokat káromkodtam, mert nehéz előle elbújni. Aztán megtanultam időben félresiklani: ilyenkor félelmetes érzés volt hallani a mellettem süvítő rakéta hangját (talán a játék során itt szerettem a legjobban a 3D-s hangkártyámat. Máskor meg nem annyira… (Lásd lejjebb…)
A kedvencem a rakéta meghajtású szigony volt, amellyel, egyetlen lövéssel bárkit a falhoz lehetett szögezni – a szó szoros értelmében. Ebből a fegyverből sajnos elég kevés volt…

Érdekes fegyver még a maser: ez a puska szerves lények ellen használhatatlan, annál jobb viszont az utcán bolyongó robotok és páncélozott óriások ellen. Pozitívum, hogy sohasem fogy ki, negatívum viszont, hogy elég lassan tölt.

„Testből testbe vándorol a lélek…”

A pacifisták jobb, ha inkább egy békés kalandjátékot keresnek: mivel Bobra a rendőrség és katonaság körözést adott ki („Halva, vagy halva”), gyakran egész egyszerűen kénytelenek vagyunk egész őrjáratokat lemészárolni. Ilyenkor az általunk „megszállt” egyénre az erőszakszervezet jeles tagjai össztüzet nyitnak, így Bobbal csak úgy tudunk életben maradni, ha „testből testbe vándorlunk” (hogy egy kis Sziámit idézzek… J). Tehát, ha a gazdatest kimúlt, a lehető leggyorsabban egy másikba kell röppennünk, mielőtt bob-burger lesz belőlünk.

Sajnos nem jobb a helyzet a másik oldalon álló csatornalakókkal sem. Ezek a mutánsok valaha rendszer ellen lázadó emberek voltak, de lekényszerültek a csatornákba, ahol a mérges gázok és a fél-állati életmód hatására mutánssá váltak, és a patkányok mellett a legyőzött emberi ellenség húsára szoktak. Mivel nem nagyon fogják fel, hogy igazából az ő oldalukon állunk (vagy legalább is nem vagyunk az ellenségeik), ezért ránk is ugyanúgy fognak vadászni, akár rendőrbőrben, akár a saját – angyali – formánkban találkozunk velük. Ugyanez a helyzet a játék vége felé megjelenő felfegyverzett prostituált-amazonokkal is: ők is első látásra tüzelnek ránk. (No, nem úgy…)

 Persze így felmerül a kérdés: „Ha ennyit és ennyiszer kell ölnünk, akkor mitől „akció-kaland” a játék?” Nos, ellenfeleinket a programozók eléggé összetett mesterséges intelligenciával látták el. Ennek eredményeképpen csak akkor fognak ránk támadni, ha meglátják, ahogy társuk testébe költözünk, és persze akkor is, ha egy ellenséges lény testében közelítünk. Ha a vérontást el akarjuk kerülni, akkor arra is figyelnünk kell, hogy a lövések zaja se nagyon jusson el hozzájuk. A civilek egyébként – szerencsére – eléggé majrézósak”: ha meg is látják, ahogy testet „váltunk”, a legtöbbször csak a földön kushadnak és óbégatnak, hogy hagyjuk őket békén.

Ettől persze még mindig nem akció-kaland a Messiah – a remekül kitalált logikai részektől viszont igen. A legtöbb helyen ugyanis csak úgy tudunk továbbjutni, ha a megfelelő ember testébe költözünk, és így az ő segítségével ütünk be egy kódot, indítunk be egy gépet, vagy javítunk meg valamit. Túl nehéz feladványokra azért ne számítsunk – egyetlen hely okozott csak hosszabb ideig tartó fejtörést. (Nektek is fog…)

„Ne paráználkodj!”

„Szex”, mi…? Hát ez egy nagy átverés! A játék szexuális része ugyanis mindössze arra terjed ki, hogy a közepe táján prostituáltakkal és transzvesztitákkal találkozunk és az ő testükbe is beleköltözhetünk (már akinek az utóbbiakba lesz kedve…). Mondjuk sok értelme nem lesz: sehol sem találkozunk olyan résszel, ahol szükség lenne prostituáltként működnünk.

A legnagyobb csalódást az okozta, hogy egyáltalán nem találkoztam a játék azon részével, ami a Messiah egyik legnagyobb poénja lett volna. A Shiny hivatalos honlapján ugyanis azt reklámozták, hogy ha beleköltözünk egy prostiba, akkor egy rendőrt, vagy katonát lesmárolva, át tudunk költözni a testükbe. Na, most ennek először is semmi értelme, mert a játék során egyetlen olyan feladattal sem találkozunk, ahol ezt a manővert végre kellene hajtanunk – pedig így lenne érdekes az egész.

Én persze nem hagytam annyiban és már csak a hecc kedvéért is ki akartam próbálni. A Redlight District-ben beköltöztem egy éjszakai pillangó testébe, aztán odaálltam egy zsaru elé, majd bőszen nyomkodtam az akciógombot. És akkor…nem történt semmi. A zsaru időnként megkérdezte, hogy mi bajom van, hülye vagyok-e, meg néhányszor udvariasan felszólított, hogy takarodjak onnan. Amikor már végképp megunta, akkor elővette a fegyverét és jól fejbelőtt. Persze a bosszúm nem maradt el (átköltöztem a testébe, majd leugrottam a magaslatról, pont a megfelelő pillanatban kiköltözve belőle), de ettől még nem lettem boldogabb.

Egyes helyeken találkozunk még pucéran táncoló hölgyek hologramjaival, de úgy egyébként ennyire terjed ki a „szex” része a Messiah-nak…

„Te vagy a kiválasztott, Bob…”

Miután egy bő negyedórát játszunk a játékkal, nem lehet nem észrevenni, hogy a hangulat igen erőteljesen az előbb említett Blade Runner és Matrix című filmeket idézi. (Aki kételkedne az utóbbiban, az nézze meg a CD-nkre feltett David Perry interjút, ahol ő is konkrétan utal a Matrixra.) Mivel számomra mindkét mozi abszolút kultuszfilm, ezért nekem a Messiah dark hangulata nagyon bejött.

A játék során egyfolytában sörét van, és a legtöbb helyszín rideg, elhagyatott gyárépületekben, nukleáris szennyeződésektől fertőző kutatóbázisokon (itt nagyon nagy poén volt, amikor beleköltöztem egy sugárzásvédő ruhát viselő tudósba és az egyik katona rám förmedt, hogy „takarodjá’ má’ innen half life!”), vagy koszlott, romos utcákon zajlik, ahol hatalmas hologram reklámokon éltetik a szex-klubokat, vagy az atyákat.

A pályák szerkesztése igazán profi munka: míg a Tomb Raidereknél egy idő után sűrűn ásítoztam a végeláthatatlan katakombákat járva, a Messiah-ban annak ellenére sem unatkoztam, hogy a helyszínek igazából nem voltak változatosak. Egyes helyeken tényleg csak nagyon furfangos módon juthatunk tovább (nem akarom lelőni a poént).
A zene is tökéletesen illeszkedik a játék hangulatához: hol baljós, hol technós, pattogós dallamok szólnak.

„Ne teremts karaktert saját képmásodra!”

A Messiah grafikus engine-jét éveken keresztül tömjénezték a készítők, hogy mekkora nagy durranás lesz… Az igazat megvallva, a kész játék grafikájára inkább a „kellemes”, mintsem a „csodaszép” jelző illik. A helyszínek kidolgozottságára és a részletgazdagságra nem lehet panasz – bár az is igaz, hogy a Tomb Raider 4 például kenterbe veri. A karakterek terén viszont már nem ilyen rózsás a helyzet. Egyes figurák (a szőke hajú prostik, a rendőrök, vagy a parancsnoknők) rendesen kidolgozottak, mások viszont (mérnökök, az amazon-prostik, vagy a behemótok) nagyon durván szögletesre sikeredtek.

A legfurcsább és a legzavaróbb az, hogy a figurák modellje néha furcsán „remeg”. Valószínűleg erről a hullámzás effekt „tehet”, amikor a beleköltözés során a szenvedő alany egész teste beremeg – mindenesetre jobb lett volna ez a hibát valahogy kiküszöbölni… A legjobban egyébként Bob, a kis kerub kidolgozására ügyeltek a grafikusok: ő szinte tényleg egy az egyben úgy néz ki, ahogy azt a posztereken láthatjuk.

Örök vesszőparipám a Tomb Raider klónokban a főszereplő karakter irányíthatósága. Ez a Messiah-ban szódával elmegy. Amikor azt tapasztaltam, hogy ebben a játékban már megint nem lehet a peremek szélén ugrás közben megkapaszkodni, már csak sóhajtva legyintettem egyet: úgy látszik, erre a mutatványra csak Lara Croft képes…

„Ne kínozd embertársaid bugok garmadájával!”

Ez a játék aztán nem kicsit bugos! Én nem tudom a tesztelők mit fogyasztottak el munka közben (vagy helyette), de ennyit rég káromkodtam a programhibák miatt – még az általános hozzáállást is figyelembe véve!

Röhejes programhiba volt például, amikor az utcán futva hirtelen váratlanul a betonon keresztül (!) zuhanni kezdtem a semmibe és karakterem addig sikoltozott, míg egy escape-et nem nyomtam! Általában nem szoktam a bugok miatt ostorozni egy programot, de ez azért tényleg felháborító.

Messiás, vagy fogatlan próféta?

Sirámaim ellenére azért be kell vallanom, hogy a Messiah nekem nagyon bejött. A főszereplő figurája, illetve az egész történet és alapötlet is igazán telitalálat, a dark hangulat is „nagyon ott van”.

Nagyon bírom a készítők pimasz vallás- és rendőr-ellenes hozzáállását is (bár ők ezt tagadják). A tökéletes pályaszerkesztés, az izgalmas, fordulatos, szellemes sztori, és a „lélekvándorlás” miatt a Messiah egész végig élvezetes és izgalmas volt, és különösen tetszett a végső, kissé negatív befejezés is.

Ámen! 🙂

-Bad Sector-(2000)

Kiadó: Interplay

Fejlesztő: Shiny Entertainment

Stílus: Third-person shooter

Megjelenés: 2000