RETRO – Lopakodó CIA-ügynökből már itt van nekünk egy darab Sam Fisherünk, a csinibaba TPS hősnő státust pedig 2002-ben járatta le utoljára Lara Croft, úgyhogy az Acclaimnek valamit görbítenie kellett, hogy a műfajt eladhatóvá tegye. Ha azt mondom: Alias, akkor a kedd estéjüket a tévé előtt töltő rajongóknak rögtön fel is csillan a szemük…

Mire ezeket a sorokat olvassátok, már két hete sugározzák az egyik kereskedelmi adón az Alias című kémes tv-sorozatot, amely egy csinos és belevaló CIA-ügynöknő, Sydney Bristow kalandjait mutatja be. Külföldön már régóta megy a sorozat, úgyhogy az Acclaim úgy döntött, kihasználja a szűnni nem akaró Sam Fisher mániát, és egy hasonló stílusú lopakodós akció-kalandot készít a témájában ideillő Aliasból. A főszereplő hölgyeményt igencsak csinos hátsóval áldotta meg a sors, illetve a téma is ígéretesnek tűnt, úgyhogy nagy érdeklődéssel vetettem magam bele a Splinter Cellre hajazó játékba.

„Előző részünk tartalmából…”

Nem kell megijedni, az Alias nem valaminek a második része, ezzel a címmel csak arra akartam utalni, hogy a játék sztorija nem a sorozat legelejéhez kötődik, hanem nagyjából a második szezon végéhez. Nekünk, derék magyar tv-fogyasztóknak így egy kicsit nehéz lesz bekapcsolódnunk, hiszen az Alias itt még csak most kezdődött, de hát mikor is törődtek utoljára a nagy cégek a derék magyar fogyasztókkal…?

Persze mindez nem jelentene gondot, ha a készítők szándékosan nem úgy alakították volna a történetet, hogy a laikusok elsőre egy vak hangot se értsenek belőle. Azt ugyan némi odafigyeléssel nyilván nem lesz nehéz felfogni, hogy mi a feladatunk, kik a rosszfiúk, és kik állnak mellettünk, de az értő fülek számára elejtett igen gyakori utalások és általában véve a szereplők közti kapcsolatrendszerek eléggé homályosak maradnak azok számára, akik még nem láttak Aliast. Nagy kár, mert amúgy igen jól kitalált figurákkal van dolgunk, és a játék sava-borsát épp a sorozat hangulata adja.

A sztori szerint a játék főszereplője, Sydney Bristow olyan CIA-ügynök, aki a munkáját egy kicsit „családi vállalkozásnak” tekintheti, hiszen főnöke nem más, mint saját apja, ráadásul az anyja is egykor kém volt. A sorozatban és a játékban is többféle titkosszolgálat is összecsap, és mindegyikük bizonyos Rambaldi-műtárgyak után kutat. Sydney a hajsza során olyan, a tévéképernyőről ismerős főgonosszal fogja összeakasztani a frufrut, mint Arvin Sloane, Anna Espinosa és Mr. Sark. Gondolom, sokatok számára ezek a nevek semmit sem jelentenek: tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy kapcsoljátok be a tévét, mert az Alias csak így élvezhető igazán.

Sam Fisher szoknyában

A játék amúgy nagyjából fele-fele arányban keveri a „sompolygást” (copyright by Csavardi Samu) és az akciót (hentelősebb, mint a Splinter Cell-ek), viszont egyik téren sem igazán kiemelkedő. A lopakodás nagyjából kétféle alapmozgásból áll: Sydney-vel görnyedten, csendben, vagy akár mélyebbre guggolva is settenkedhetünk, de őszintén szólva sokkal jobban örültem volna, ha csak egyféleképpen osonunk, viszont Sam Fisher stílusában tudjuk állítgatni a lány sebességét.

A másik szokásos mozdulat a falhoz tapadás, amit Sydney szinte kényszeresen elkövet, valahányszor nagyon közel kerülünk egy ilyen felülethez, mintha valami idült falfétisiszta lenne… Ez akkor a legbosszantóbb, amikor épp egy nagyobb láda mögött rejtőzünk, és a túloldalon látjuk, ahogy közeledik az ellenség, a lány viszont a következő mozdulattal nekiveti a hátát a falnak. A kamera ekkor pördül egyet, mi pedig nézhetjük Sydney profilját, az ellenségből pedig hirtelen nem látunk semmit.

Elég idegesítő az is, hogy más lopakodós játékokkal ellentétben sohasem tudjuk, hogy éppen mennyire vagyunk láthatóak. Ugyan a „fekete-fehér” nézetben (amely a Splinter Cell nél éjjellátó, itt viszont bárhol használható, ergo semmi értelme) a katonákat kijelölő célkör narancssárgára vált, amikor gyanút fognak, majd vész esetén pirosra, de ez azért meglehetősen ortopéd megoldás a Thief ben és a Splinter Cell ben megszokott „sötétségmutatóval” összehasonlítva.

„Mojtál” Kombat

Amikor már észrevett az ellen, akkor nincs mit tenni, szembe kell szállni vele. Sydney igencsak járatos a távol-keleti harcművészetben, a készítők viszont programozásban már nem annyira, ugyanis a kung-fuval és speciális kombókkal dúsított verekedés elég gyengusra sikeredett. Hiába tudunk Sydney-vel látványos ütéseket és rúgásokat bevinni: a „speciális támadás” és az egyszerű ütés-rúgás meglehetősen gyökér kombinációja miatt igencsak esetleges, hogy a lány éppen mit használ, és kit próbál eltalálni: hősnőnk irányítása mindennek nevezhető, csak precíznek nem, így a Mátrixot bealázó jelenetek helyett a verekedések kaotikus kaszálásokká változnak.

A legbosszantóbb, hogy Sydney még futni sem tud megbízhatóan: a legízesebbeket akkor káromkodtam, amikor a puskával rám célzó ellenség felé nem volt hajlandó kellő sebességgel nekiiramodni, így gyorsan a földön találtam magam, pedig amúgy közelről pár ütéssel és rúgással el lehetne őket intézni. „Szerencsénkre” a rossz arcok is komoly mozgáskoordinációs problémákkal küzdenek, és harc közben elég bután viselkednek, így összességében nem egy nagy kaland leverni senkit sem. Egy dologgal azért sikerült feldobni az elég tré verekedéseket: jópofa ötlet, hogy nemcsak a rosszfiúk elejtett puskáit és szúró-vágó szerszámait használhatjuk fel, hanem egyéb tárgyakkal is harcolhatunk.

Egy múzeum kiállítótermében például különféle kardokat, szablyákat ragadhattam meg, de akár egy egyszerű üveget széttörve vagy partvist (!) megragadva is komoly pusztítást végezhetünk az ellenség soraiban. Sajnos ezek a véletlenszerűen fellelhető fegyverek viszonylag hamar leamortizálódnak, és puskánkból is villámgyorsan elfogy a lőszer, ez pedig nemcsak bosszantó, de nem is túl reális.

Sydney játékszerei

Természetesen egy lopakodásra szakosodott kémnő nem érne semmit speciális kütyük nélkül. Sydney részben hasonló eszközökkel van felszerelve, mint Sam Fisher: nála is ott figyel például egy zárnyitó ketyere, amely – óvodás színvonalúra leegyszerűsítve ugyan – de hasonló elven működik. Még szerencse, hogy a készítők jó néhány új, igazán eredeti „célszerszámmal” is gazdagították a lány arzenálját. Az egyik ilyennel például ujjlenyomatokat vehetünk le a halott ellenségről, amellyel át tudjuk verni az ajtónyitó szkennereket.

Még ötletesebbek a lézerriasztókat letakaró korongok, amelyeket egy pisztollyal tudunk kilőni. A kütyü vissza is szippantja az apró tárgyakat, miután átjutottunk a túloldalra, így bármikor újra fel tudjuk használni. A speckó tárgyakhoz kötődő ügyességi részeket a fejlesztők időnként apró logikai feladatokkal próbálták fűszerezni: az ajtónyitó kódokat például egy olyan „kirakóssal” kell feltörni, amelyben az A, B, C, D betűkből hármat a megfelelő sorrendbe kell helyezni. Elsőre még jópofának tűnt a feladat, de a sokadiknál már legszívesebben lefejeltem volna a monitort…

Csinibaba, nevess reám

Mivel konzolátiratról van szó, az Alias-nál a „grafika” kifejezés nyilván nem fog új távlatokat nyerni. Cinizmusomat félretéve, azt azért el kell ismerni, hogy a készítők igyekeztek a fontosabb szereplők külsejét alaposabban kidolgozni. Sydney és a főbb karakterek általában véve szépen hasonlítanak tv-s alteregójukra, bár ez leginkább az átvezetőkre jellemző, a 3D-s modelleknél már kevésbé sikerült visszaadni a színészek külsejét.

Meglehetősen hullámzó teljesítménnyel készültek el viszont az egyszerű NPC-k (katonák, rosszfiúk stb.): akad köztük néhány egészen jól animált és részletesen megalkotott díszpéldány is, de sajnos nem ritka a ’98-at idéző, nem kicsit fogyatékosan mozgó „baltaarcú apu” sem. Maga Sydney persze üdítően csinos (különösen a játék elején viselt kis testhez álló, rövid szoknyás dresszében…), viszont futás közben ő is elég fatengelyesen mozog. Hasonló különbségeket lehet felfedezni a különféle helyszínek kidolgozottságában. Az alapból látványosabb helyszíneknél (kaszinó, múzeum stb.) a grafikusok vették a fáradságot, és az apróbb részleteket, bútorokat is alaposan kimunkálták.

Különösen tetszettek például a múzeum őskori tárlatának kiállítási tárgyai: hatalmas dinószobrok vicsorogtak ránk, a vitrinek mögött csontok, halak figyeltek, és sok más egyéb érdekesség is díszítette a termeket. A láthatólag kevésbé inspiráló pályák viszont jóval kevesebb műgonddal készültek: a gyárakban, kutatólaboratóriumokban, bázisokon minden szürke, unalmas és fantáziátlan. Összességében a grafika azért tűrhető, de természetesen igen-igen meszsze járunk a Splinter Cell színvonalától…

A reklám után folytatjuk

Bár az Alias közel sem a lopakodós játékok egyik kiemelkedő darabja, azért a sorozathoz való erős kötődése révén legalább üdítő színfoltnak tekinthető. A konzolos verziókhoz képest egy kicsit toldozgatták-foldozgatták, és az egérhasználat révén az irányítás is javult valamelyest. A sztorit azonban csak azok fogják igazán érteni és élvezni, akik nézik a sorozatot, úgyhogy akik aliasozni akarnak, azoknak mindképpen erősen javallott egy kis kedd esti tévézgetés. A veterán Splinter Cell -rajongók viszont inkább lapozzanak…

-BadSector-(2004)

Kiadó: Acclaim Cheltenham

Fejlesztő: Acclaim Entertainment

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2004