RETRO – Azt hiszed, valaha is igazán átélted már bármilyen játékban, ahogy Pearl Harborban egy lángoló, süllyedő hajó fedélzetén gépágyúval próbálod eltalálni a méhrajokban köröző japán zérókat, vagy amikor a felkelő nap országának fanatikus katonái örülten ordítozva puskaszuronyos „banzáj-rohamot” intéznek csapatod ellen, és Te kétségbeesetten próbálod eltalálni őket? Akkor még nem töltötted be a Medal of Honor: Pacific Assault-t…

1941. december 7-én japán bombázók váratlanul megtámadják Pearl Harbort, és elsüllyesztik az amerikai flotta legfontosabb hadihajóit. Az USA polgárai teljesen ledöbbenve fogadják a hírt, amely azóta is a történelmük egyik legmeghatározóbb eseményeként él emlékezetükben, hiszen ekkor szembesültek igazán először a kontinensükön túl dúló háború borzalmaival, valamint Roosevelt elnök is csak ezután döntött úgy, hogy belépnek a második világháborúba a szövetségesek oldalán.

A japán hadsereg ellen folytatott háború az amerikaiak számára talán még nagyobb jelentőséggel is bírt, mint a „messzi földeken”, Európában zajló hadi események. Éppen ezért nem értettem soha, hogy az amerikai piacra készített háborús játékokban miért nem tudnak már végre elszakadni a nyugati fronttól, és miért nem találkozunk gyakrabban a Csendes-óceán környékén zajlott eseményekkel? Imáim végre meghallgatásra találtak, hiszen megérkezett a Medal of Honor: Pacific Assault…

Fíling és realizmus kéz a kézben

Rengeteget lehetne azon vitatkozni, hogy a Medal of Honor-sorozat, illetve sokban hasonlító „testvére”, a Call of Duty vajon reálisnak tekinthetők-e, vagy sem. Mindkét álláspont védelmében felhozhatnánk különféle szempontokat. Egyrészt ezekben a játékokban élhettük át a lehető legpontosabban a második nagy világégés tipikus háborús helyzeteit, másrészt azonban az olyan „illúziórombolóan” arcade megoldások sem hiányoztak belőlük, mint például a MoH:AA-ban a tankvezetéses pálya, vagy a Call of Duty ban a légelhárító ágyús jelenet, ahol, miközben a német Stukák támadását vertem vissza, inkább a Csillagok Háborúja, mint egy valós szituáció jutott eszembe.

Akármelyik oldallal is értünk egyet, azt már az elején le kell szögeznem, hogy a most megjelent Medal of Honor: Pacific Assault–nál a készítők végre megtalálták a megfelelő egyensúlyt a realizmus és a filmszerű fíling között. A játék során nem találkoztam egyetlen olyan momentummal sem, ahol ne tátottam volna a számat a döbbenetes események láttán, akár a körülöttem süllyedő, lángoló hajókra, a fejem felett cikázó japán Zérók rajaira, vagy a hullámokban támadó, ordító japán tömegekre gondolok. Ugyanakkor a „nyugisabb” pályákon a mesterséges intelligencia kidolgozottsága, illetve a taktikusabb játékmenet révén sokkal inkább éreztem magam egy reális harci helyzet részesként, mint eddig bármelyik második világháborús FPS-ben…

Zöldfülűből veterán

Hősünk, Tom Conlin, a játék elején egy teljesen egyszerű, echte zöldfülű közkatona. A főszereplő kiválasztásánál kifejezetten örültem, hogy most nem egy OSS fenegyerek titkos ügynökkel van most dolgunk, mint a MoH:AAban, ahol ugye nem kicsit volt irreális, amikor egy ilyen „drága” kémet a normandiai partraszállás húsdarálójába dobtak.

Tom nemcsak sokkal emberibb, hanem hitelesebb figura is, ugyanis ő maga meséli, kommentálja az eseményeket, illetve társai is kommunikálnak vele a játék során. Felettesei parancsokat osztanak ki neki, társai gratulálnak, ha eltalálja az ellenséget, a doki pedig figyelmezteti, amikor már csak egyetlen egészségügyi csomag maradt hátra. Ezek talán apróságnak tűnnek, de így mégis sokkal inkább bele tudjuk élni magunkat Tom szerepébe, mint ha egy színtelen, szagtalan, ám annál szupertitkosabb, a front legvéresebb csatáiba küldött titkos ügynököt irányítanánk.

A sztori egyébként sokkal összetettebb, mint a MoH:AA -ban, vagy a Call of Duty ban – igaz, teljesen összefüggő emberi történésekről, eseményláncolatokról most sem beszélhetünk, viszont ezúttal kidolgozott átvezetőket láthatunk, ahol bemutatják a fontosabb szereplőket, különös tekintettel azokra, akik a mi oldalunkon harcolnak – így bajtársaink végre nem csak névtelen, arctalan figurákból állnak.

Sir, yes, sir!

A játék – in medias res – egy rövid, ám rendkívül intenzív partraszállásos jelenettel kezdődik – ezúttal nem Normandiában, hanem Tarawában. Nem csupán maga a helyszín különbözik, hanem a szituáció is: mint ahogy az a valóságban is így történt, a japán katonák a hosszú stégeken bújtak meg, és onnan lőtték a part felé tartó hajójukon lévő amerikaiakat, hasonlóan a levegőben bőszen cikázó Zérókhoz. Maga a partraszállás ezúttal kevésbe lehetetlen feladat, azonban emberünk még így is mindenképpen a harctéren marad egy komoly sebesüléssel, és miközben látása elsötétül, a sztori visszaugrik Tom kiképzéséhez, a hadseregbe lépésének első napjaihoz.

A készítők ezzel a zseniális filmszerű húzással elkerülték, hogy a játéknak a hangulat szempontjából rendkívül fontos első perceihez rakják az általában igencsak unalmas oktatórészt. Azonban ekkor ért a második meglepetés: végre maga a training sem a szokásos monoton hangon eldarált feladatismertetésből áll, hanem egy rendkívül szellemes, filmszerű jelenetet láthatunk, amelyben mulatságosan goromba kiképzőtisztünk pattogós parancsain keresztül ismerkedhetünk meg a különféle pisztolyok, puskák, lecövekelt gépfegyverek és gránátok használatával, illetve csapatunk irányításának rejtelmeivel.

Szakaszosan haladunk

Szakaszosan haladunk Bizony, a Medal of Honor: Pacific Assault--ban a későbbi küldetéseknél még saját, hősünk által vezetett szakaszunk is lesz, beosztottjainknak pedig különféle egyszerű utasításokat oszthatunk ki (egy kicsit hasonlóan az Operation Flashpoint hoz): zárkózzatok fel, őrizzétek ezt a helyet stb. Persze ahhoz, hogy ezt egyáltalán megérjük még sok-sok pályán kell keresztülverekednünk magunkat, társaink pedig szinte mindvégig kitartanak mellettünk. Hősünkhöz hasonlóan, a háború borzalmai őket is megviselik: ahogy pályáról pályára haladunk, megsérülnek, koszosak, véresek, sárosak lesznek. Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a készítők a bajtársak sérüléseit kicsit reálisabban dolgozták ki.

Ugyan meghalni – csakúgy, mint a Call of Duty ban – nyilván itt sem tudnak (maximum akkor, amikor a sztori szerint ennek esetleg valakinél be kell bekövetkeznie), viszont itt legalább – szerencsére – nem találkozunk olyan röhejes jelenetekkel, ahol bőszen magyaráznak nekünk, miközben rázkódik a testük, ugyanis éppen szitává lövik őket, ők azonban csak azért is befejezik a mondatot, aztán hősiesen rohannak tovább, mintha mi sem történt volna. Ezzel ellentétben a MoH:PA -ban társaink végre összeesnek, ha találatot kapnak, és a dokinak kell hozzájuk odaspuriznia, hogy ismét összeszedjék magukat.

A mellettünk harcoló katonák MI-je emellett általában véve elsőrangú: leguggolnak, fedezékbe bújnak, házakba rohannak be, ablakok mögül lőnek ki, illetve ha éppen nagyon csehül állnak, akkor kétségbeesetten visszavonulnak – tehát, amennyire csak lehet, vigyáznak a testi épségükre. Igaz, a derék jenkik azért néha elképesztő ostobaságokra is képesek, például kifejezetten felidegesített, amikor köztem és az ellenség között bénáztak: mire végre kitakarodtak a képből, addigra a japán srác már rég lelépett, vagy társaival összhangban oldalról bekerített, és a szerencsétlenkedés miatt lőttek minket szitává.

Banzáj!

No igen, az ellenség mesterséges intelligenciájára aztán nincs panaszom, az egyszer biztos. A dühös kis sárga fickók elképesztő tehetséggel bujkálnak, lőnek ki fedezék mögül, vagy támadnak le a legváratlanabb pillanatban. Ami pedig alapvetően megkülönbözteti őket német szövetségeseiktől, az a „banzáj-támadás”: ilyenkor szuronyukat előreszegezve, ordítva rohannak előre azzal a nem titkolt céllal, hogy hősünket kibelezzék.

Kis szerencsével puskánk, pisztolyunk éppen fel van töltve, ha viszont pechünk van, akkor a következő pillanatban szinte a saját gyomrunkban érezzük, ahogy Tomot hátborzongatóan harsogó hang kíséretében hasba szúrják. A MOHPA japánjainak másik jellegzetessége, hogy csapatosan, őrjáratozva közlekednek –gyalogszerrel, vagy esetleg egy csapatszállító teherautón szorongva.

Amikor a volán mögött ülő katona megpillant minket, akkor a jármű csikorgó fékek kíséretében azonnal leparkol, a dühödt japókk pedig leviharzanak róla, és ordítozva nekünk esnek. Egy kis szerencsével még idejében behajíthatunk egy gránátot a teherautó alá: ilyenkor az ellenség mind ott pusztul, de ez persze ritkán sikerül.

A készítők nemcsak az MI kidolgozottságával, hanem egyéb apróságokkal is megpróbálták életszerűvé varázsolni az ellenség viselkedését. Rendkívül mókás például, amikor egy japán táborhoz közeledve kihallgathatjuk, ahogy az őrök egy tábortűz mellett ücsörögve arról fecsegnek, hogy háború már biztos nem tart sokáig, hiszen őfelsége a császár és dicső seregei legyőzhetetlenek, vagy esetleg valamelyik társukat átkozzák, aki csalt a kártyában, közben pedig nem is sejtik, hogy hamarosan egy kibiztosított gránát landol mellettük…

A „gyalázat napja” – első kézből

Persze a gyalogos küldetések mellett ismét részünk lesz a szokásos „szellemvasutas” missziókban, amikor társaink veszett sebességgel (vagy kínos lassúsággal…) vezetnek valamilyen járművet, nekünk pedig dülöngélve kell eltalálnunk a különféle ránk támadó célpontokat. A dzsipekben való száguldozás már ismerős lehet a MoH:AA -ból és a Call of Duty ból, a hajókból történő fedélzeti géppuskázás pedig United Offensive-ből. Utóbbiból a játék legelső szakaszán kívül még egy ilyenben lesz részünk a Pearl Harbor-i légitámadás során: miközben társunk kis lélekvesztőnket a megtámadott hatalmas amerikai csatacirkálók között próbálja keresztülimádkozni, addig mi a cikázó ellenséges repülőkre vadászunk.

Az események ezek után – szó szerint – felforrósodnak: az egyik hadihajó gyomrába kerülünk, és az egyre jobban terjedő lángok között különféle szelepeket elzárva próbáljuk megakadályozni, hogy a hajó felrobbanjon, végül kijutunk a fedélzetre, ahol a hajó egyik ágyújával kell a ránk támadó Zérók maradékát eltrafálni. Pearl Harbor drámáját hihetetlenül érzékletesen sikerült visszaadni a készítőknek, és – mint a MoH:AA -nál a normandiai partraszállás – ez is olyan pontja a játéknak, amelyért egész egyszerűen kötelező mindenkinek betöltenie a Medal of Honor: Pacific Assault -t, aki csak egy kicsit is fogékony a látványos, tragikus háborús jelenetekre.

Valakit visz a víz…

Persze mindez semmit sem érne, ha a grafikus motor nem lenne képes mindezt megfelelő színvonalon megjeleníteni. A régi MoH -engine felett bizony már kicsit eljárt az idő, ezért afejlesztők egy teljesen újat fejlesztettek ki, amelyet megspékeltek a máshol is jól bevált Havok fizikával. A végeredmény egész egyszerűen döbbenetes: óriási dzsungelekben járunk, ahol gyakran a magas fűben, lelógó levelek között megbújva kell guggolva haladnunk, hogy az ellenség ne szúrjon ki minket. Afák között folyók csörgedeznek, a vizük pedig nemcsak gyönyörűen csillog, hanem teljesen valósághűen is reagál.

Amikor például beletrafálsz, akkor felfröccsen és a víztükörre koncentrikus körök vetődnek. De ez még mind semmi: a folyóknak igazi, reális sodrásuk van, amely különféle tárgyakat (esetleg hullákat…) ragad magával, illetve ha belezakózunk, akkor hősünket is. A vízen túl minden más tárgy is megdöbbentően pontos fizikával dicsekedhet. Már nem számít újdonságnak a Max Payne 2 óta, hogy az arrébb lökött hordók súlypontjuknak megfelelően dőlnek fel, vagy gurulnak el, azon viszont már tényleg padlót fogtam, amikor egy lecövekelt géppuskával darabokra szedtem egy ládát, vagy egy őrtornyot gránáttal felrobbantottam, és ezek a lövés, illetve a robbanás nyomán nem egyszerűen szétforgácsolódtak, hanem levegőben repkedő deszkákra estek szét!

Ha a játék fizikájában akartok gyönyörködni, akkor azt ajánlom, hogy feltétlen próbáljátok ki, hogy amikor egy kis japán falucskát már kipucoltatok az ellenségtől, és ott áll üresen egy légvédelmi ágyú, akkor üljetek bele, és pusztán a látvány kedvéért szedjétek atomjaira a különféle ládákat, faházikókat, tornyokat, vagy egyéb tereptárgyakat. A feszültség levezetésre sem utolsó…

No de nem szabad még elfelejtkeznünk az olyan apró részletekről sem, mint a hatalmas levelű aljnövényzet mozgása, ahogy a szél fúvásától lengedeznek, az emberi léptek nyomán szétválnak, illetve a robbanások hatásra hullámokat vetnek a szálak. Végül nem lehet panaszunk az emberek arcának kidolgozottságára sem, amellyel szintén kiváló munkát végeztek a készítők: egyedül a Half Life 2 modelljei hagyják le ezen a téren a Medal of Honor: Pacific Assault -t, de hát a Valve bestsellere – egyelőre – úgyis utolérhetetlen, nemcsak grafikailag, hanem minden más tekintetben is.

A háború poklába vezető út MoH:PA-val van kikövezve

Aki eddig rajongott a Call of Duty ért, annak jelentem, hogy az Activision háborús FPS-ének ideje lejárt: az új trónkövetelő egész egyszerűen minden téren lepipálta az eddigi etalont. A MoH:PA mérföldkövekkel reálisabb és látványosabb, mint bármilyen más háborús FPS, s ezúttal végre igazán filmszerű átvezető jelenetekben, némileg kidolgozottabb sztoriban is részünk lesz, ami eddig nem nagyon jellemezte a műfajt.

Emellett számomra sokkal hangulatosabb, egzotikusabb volt a japánok elleni harc, mint az agyonhasznált nyugat-európai front: most már komolyan idegzsábát kapok, ha még egyszer az Ardennekben kell küzdenem a német hadsereg ellen, hogy ismét megmentsem Ryan közlegényt és társait. Egyetlen komoly negatívumként talán a játék hihetetlen gépigény-éhségét hozhatnám fel: még 1 giga RAM-mal is kerregtette néha a vinyómat, ami azért már tényleg a pofátlanság kategóriájába tartozik.

Kicsit zavart még, hogy társaim néha természetellenesen mozognak, de ez szerencsére viszonylag ritkán fordult elő (vagy ritkán vettem észre). Összességében a Medal of Honor: Pacific Assault igazi klasszikus, amely jött, látott és bebüntetett minden más háborús FPS-t. Hogy a japánok támadására utaljak: ez lesz az a „banzáj”, amelyet egy darabig nem fogsz elfelejteni, az egyszer biztos…

-BadSector-(2004)

Kiadó: EA Games

Fejlesztő: EA LA

Stílus: FPS

Megjelenés: 2004