RETRO – A number-one szuperkém, James Bond 007 nem nézhette tétlenül, hogy egy XX kromoszómás ügynök arassa le előle a babérokat, így Cate Archer sikere után James Bond is tiszteletét tette képernyőnkön. Hogy felráz-e minket, vagy csak egy kicsit megkavar a legújabb 007-es koktél, azt hamarosan megtudjátok…

Bond. James Bond. Ez a három szó 1962 óta egyet jelent a kalanddal, akcióval, csinos nőkkel és a felrázott, nem kevert vodka-martinivel. A Ian Fleming regényíró által kiagyalt szupertitkos ügynök, akit Sean Connery formált meg először a filmvásznon, az eltelt negyven év alatt elképesztő módon egy csöppet sem veszített népszerűségéből: hiába cserélődtek ki a színészek, változtak a korok és a helyszínek, a 007-es azóta is megtölti a mozikat.

James Bond 007 popularitása persze érthető, hiszen még nem találtak ki olyan figurát, aki ennyire minta lenne a férfiaknak, és vonzó a nők számára: a 007-es igazi kifinomult úriember, az egyik pillanatban a világ milliomos elitjével társalog, a másikban pedig megment minket ördögi terveiktől.

Hihetetlen reflexei segítségével bárkit le tud hagyni szuperautóival, de akár az akció hevében snowboarddá alakított egyszerű műanyag lemezzel síelve is. Ugyanolyan jól tud elegáns kaszinókban pókerezni, mint sugárhajtású repülőket vezetni, és a golyók, valamint a rakéták tüzét állandóan ép bőrrel ússza meg. Sohasem vall kudarcot, folyton sármosan néz ki, és persze mindig megszerzi a legszebb nőket. Hát csoda, hogy csodáljuk?

„Sohase bízz a zöldekben…”

A játék betöltésekor kellemes meglepetést okozott a filmekéhez hasonló sejtelmes, hölgyekkel és pisztolyokkal teli, feelinges bevezető. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem a James Bond 007-mozik szokásos forgatókönyve szerint tálalták a különböző részeket, ahol először a „pisztolycsöves” filmecskét láthatjuk, aztán egy pörgős, a fősztorihoz nem mindig kötődő küldetéses akciójelenetet és csak utána szokott következni a főcímdal.

Érdekes módon, a No One Lives Forever 2-nél ezt sikerült megoldani (pedig ott nem is volt „kötelező”, hiszen az nem Bond-játék) – akkor nem tudom, itt miért nem lehetett? Az új játékra kattintva aztán egy olyan bevezetőt láthatunk, amely A holnap markában kezdő képsoraira emlékeztet. Rettenthetetlen 007-esünk ezúttal egy C–140-esből ugrik ki, hogy az osztrák Alpok egy titkos kastélya mellé ejtőernyőzzön le. Bond feladata, hogy belopakodjon egy Raphael Drake nevű multimilliomos kastélyába, néhány csinos nővel beszéljen, és kiderítse, Drake miben mesterkedik.

A gazdag fickó ugyanis egy atomenergia-ellenes csoport vezetője, és mint ilyen, a kormányok azonnali gyanakvásának célpontja. Pedig Drake napjaink környezetvédő hőse is lehetne: Phoenix néven céget alapít, és azzal foglalkozik, hogy régi atomerőműveket, valamint az ott gyártott robbanófejeket újrahasznosítsa.

Természetesen hamar kiderül, hogy Drake nem is olyan zöld, mint amilyennek látszik: valójában abban mesterkedik, hogy egy amerikai űrbázisra küldje az „újrahasznosított” rakétákat, onnan fenyegetve azokat az országokat, amelyek nem hajlandóak behódolni az ő világuralmának.

Hát… szerintem az MGM filmstúdió forgatókönyvesei (ugyanis az MGM saját maga vállalta a sztori megírását) talán ha öt percet foglalkoztak ezzel a történettel, aztán azonnali hatállyal elmentek bedobni egy skót whiskey-t, vagy inkább a Die Another Day-en dolgoztak, mert a filméhez képest ez bizony csak úgy csuklik a számtalan sablontól…

Senki sem éli örökké a fél életét

Amikor a bevezető után Bond leejtőzik a havas hídra, akkor már mi irányítjuk. Az első gondolatom azt volt, hogy öreg motor ide vagy oda, a grafika végül is a „kellemes” jelzőt megérdemli: Drake kastélyát kívülről szépen kidolgozták, és az is hangulatos, ahogy a hópelyhek szállingóznak körülöttem. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy messze nem egy Medal of Honor-szintű megvalósításról van szó – őszintén szólva nem értem, hogy miért nem ennek a motorját használták fel a Nigthfire-hez is?

A Crash Bandicoot: The Wrath of Cortexről is ismert Eurocom elismerést érdemel azért, amiért ilyen gondosan képesek voltak kidolgozni a tereptárgyakat, épületeket és az ezeket tartalmazó nyílt terepet. A program persze mind e közben képes megjeleníteni az időjáráselemeket, amik igazán hangulatosan vannak jelen a játékban.
Az épületekben lévő belső termek, szobák egy része szépen kidolgozott (például Drake kastélya), mások viszont elég szürkések, unalmasak (a különféle bázisok).

Sajnos a „soha többé hóeséses orosz katonai bázist” petíció még nem érte el teljesen a hatását, mert bár a muszkák most kimaradtak (ez most egy osztrák támaszpont, hurrá), már megint órákat kellett tölteni egy hóeséses bázison! Én nem tudom, ezek az FPS-fejlesztők nem játszanak egymás játékaival?!!

Ha netán mégis, akkor ők nem unják már halálra az állandóan egymásra hajazó, unalmasabbnál unalmasabb pályákat?!! Szerencsére javít az összképen, hogy a küldetések aránylag jól kidolgozottak, és külön jó pont, hogy egyeseket többféleképpen is meg lehet oldani. Mindjárt a legelső kastélyos missziónál például ráugorhatunk egy teherautó tetejére, és így rajta kushadva bekerülhetünk.

Ha ez nem jön össze (nekem nem jött), akkor egy mellékajtón is beosonhatunk, útközben Q lézeres óráját használva. Végül megpróbálkozhatunk a kastélyt megkerülve az erdő felől, egy alacsonyabb ablakon keresztül is bejutni. Természetesen a megoldások játékmenetükben is különböznek: egyeseknél inkább lopakodni kell, máshol viszont hasznosabb a nyers tűzerő.

Aránylag érdekesek a továbbjutáshoz szükséges feladatok is. Japánban például csak úgy juthatunk be az egyik házrészbe, ha felkapaszkodunk egy áramhuzalra, ehhez azonban először le kell lőnünk róla a lámpákat, majd fent lógva ügyelnünk kell a periodikusan kivillanó áramra, nehogy megrázza hősünket, mert így kezdhetjük elölről a mutatványt.

Rendkívül bosszantott viszont, hogy a NOLF2-höz hasonlóan egyes helyeken el lehet akadni, egy rosszul látható kapcsoló vagy egy nem világos feladat miatt (a szöveget nem lehet kiíratni, és nem mindig értettem kristálytisztán M, a nagyfőnök vartyogását a mikrofonon keresztül). Ilyenkor aztán – káromkodva, mint egy kocsis – órákig bolyongtam, mire végre megtaláltam a félreeső helyen „bujkáló” kis kapcsolót vagy lakatot, amelyet Q lézerórájával lehetett amortizálni.

Az őrök akik nem szeretnek minket

Minden FPS-ben kardinális kérdés, hogy az ellenség mennyire jól kidolgozott és változatos külsővel rendelkezik, illetve milyen okosan/bután reagál gyilkossági kísérleteinkre. A nagy rivális, a No One Lives Forever 2 mindkét szempontból nagyon jól vizsgázott: a rosszfiúk (néhol idétlen) megjelenítése ott volt a topon, változatos volt, az intelligenciájuk pedig szintén elismerést érdemelt: nagyon okosan ugrottak félre, lőttek fedezékből, vagy hívták a többieket.

A Nightfire ezen a téren viszont határozottan alulmaradt: az őrök közepesen kidolgozottak, és alapvetően elég unalmas külsővel rendelkeznek – igaz, ez egy „komoly” játék, így nem lehetett parodizálni őket. Az IQ-juk pedig sajnos elég gázos… Emlékeztek még a régi FPS-ekre (Rainbow Six, Project IGI), ahol két őr beszélgetett, vagy csak állt egymás mellett, az egyiknek szétfröccsentetted az agyvelejét, a másik pedig nyugodtan ácsorgott/szövegelt tovább?

Nos, ha nem is ennyire cikis itt az MI, azért bizony közel járunk hozzá: például sokszor előfordult, hogy belelőttem az egyik őrt álló katonába, őt azonban ilyen apróságok nem zavarták, csak feszített tovább büszkén, míg kényelmesen újratöltve fegyverem szitává nem lőttem. Gáz. Azt már csak úgy mellékesen teszem hozzá, hogy megint részleges vakságban (itt is megesett, hogy nem foglalkoztak a közelükben összeeső társaikkal) és teljes süketségben szenvedő katonákkal (minek a hangtompító, lőhetünk akármivel, nem hallanak ezek semmit!) van dolgunk.

Némileg enyhíti MI szellemi fogyatékosságát, hogy a derék katonák legalább időnként megpróbálnak fedezékbe vonulni, sőt gránátok elől is szétszaladnak. Előzetesekben olvastam, hogy a rosszarcúak állítólag visszadobják, vagy elrugdossák az elhajított gránátokat – hát én aztán semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Még ha egy kis jóindulattal el is hinném, hogy a MI ilyesmire képes, ezen a téren akkor is szabályosan bealázta Cate Archer a 007-est…

Nők, pisztolyok és speckó eszközök

Persze James Bond 007 nem lenne Bond gyönyörű női társak, dögös fegyverek és szupercuccok nélkül. A gyengébb nem képviselői leginkább csak „igent” rebegnek hősünknek: sem a francia akcentusú csodás barna, Dominique Paradis, sem a CIA-ügynöknő Zoe Nightshade, sem az ausztrál Alura, de még a Drake estélyén enyelgő hölgyek vagy a csinos japán szolgálólányok sem bírnak ellenállni a brit birodalom legdaliásabb ügynökének.

Hősünk fegyverei elég változatosak: a hagyományos Walther PPK, távcsöves géppuskák, az osztrákoktól zsákmányolt félautomaták, bombák, füstgránátok és így tovább. Mindegyik fegyvernek van másodlagos tüzelése vagy valamilyen extrája: hangtompító a pisztolyhoz, távcső a géppuskához és burst tüzelés a félautomatához. A legjobb a rakétavető: ha ezzel használjuk a másodlagost, akkor a löveget „saját szemszögből” irányíthatjuk, hogy biztosan célba találjon.

No és itt vannak az elmaradhatatlan James Bond 007-kütyük, amelyeket Desmond Llewelyn sajnálatos halála után egy másik szürke hajú Q szolgáltatja. (Természetesen ugyanúgy néz ki, mint a mostani Halj meg máskor! film főszereplője.) Többek között egy lézersugarat kibocsátó óra, egy kábító-lövegeket tartalmazó öngyújtó, egy kampós végű kötelet kilövellő mobiltelefon és falmászásra alkalmas, magunkra csatolható mágneses cuccok boldog tulajdonosai leszünk.

A legnagyobb királyság azonban a Phoenix Ronin, amely egy diplomatatáskának álcázott gépágyú, és ha lerakjuk a földre, akkor automatikusan szitává lő minden ellenséget, aki hozzá közeledik. Ezenkívül Bondnak van egy trükkös napszemüvege is, amelyet éjjellátó vagy hőlátó módban is alkalmazhatunk. Én leginkább csak a hőlátót használtam, és azt sem túl gyakran – sajnos bosszantó módon elég hamar „lemerült”, és nem igazán volt türelmem kivárni, amíg megint feltöltődött. „

„Ön olyan elegánsan is veszít, ahogy nyer, Mister Bond?”(Soha ne mond, hogy soha)

Azon jót röhögtem, hogy az EA Playen kiállított bétával ellentétben itt egy sokkal „advanced”-ebb vízfelületet láthattunk. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy az EA-marketingesek ott pampogtak a Nigthfire-készítőknél, amikor meglátták a NOLF2 vizéről készült első képeket: „Hogy az a…!

Nekünk is ilyen víz kell, de azonnal!” Hát annyira nem üt azért ez a víz sem, de tény, hogy a testvér játékokéhoz képest egész pofás. Bárcsak a grafika egészéről elmondhatnánk ezt: a „szürkés”, nem túl látványos irodai belsőkről már írtam, és még meg kell említenem a mosottas, agyontömörített átvezető mozikat is – hogy ezt miért nem lehetett inkább a grafikus motort használó jelenetekkel megoldani az elavult avik helyett, rejtély számomra.

-Bad Sector-[2002]

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Eurocom

Stílus: FPS

Megjelenés: 2002.11.18