RETRO – „Adj egy férfinak egy pisztolyt, és Supermanné válik, adj neki kettőt, és ő lesz maga az isten!” – John Woo híres jelmondata minden idők leghíresebb és legőrültebb hongkongi akcióthrillerjében, a Hard Boiled–ben hangzik el. 15 évvel később John Woo és a főszereplő Chow Yun-Fat visszatérnek, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták – ezúttal egy hihetetlenül pörgős akciójáték formájában.

Nincs olyan akciófilm-rajongó, aki ne ismerné John Woo nevét, aki először saját hazájában, Kínában vált híressé alkotásaival, aztán később emigrált az USA-ba. Ott szintén rendkívül népszerű lett, és óriási költségvetésű filmeket rendezett, ám az Ál/Arc-on és talán A túszon kívül valahogy egyetlen filmjével sem sikerült igazán maradandót alkotnia: mintha hazáját elhagyva a tehetsége is kicsit magára hagyta volna.

Elképzelhető, hogy ezt valahol Woo is érezte, vagy talán csak nosztalgiát érzett – ki tudja – mindenesetre úgy döntött, hogy új médiumhoz fog: játékot készít, ennek alaptémájául pedig nem valamelyik hollywoodi „block buster” filmjét választotta, hanem egyik hongkongi klasszikusát, a ’92-es Hard Boiled-et. A mai szemmel nézve is döbbenetes akciójeleneteket tartalmazó film óriási hatással volt a Matrix-ra, a Max Payne-re és rengeteg más filmre és játékra egyaránt.

Max Payne a célkeresztben

A kínai származású rendező saját játéka, a Stranglehold tulajdonképpen a Hard Boiled interaktív folytatása. A főszereplő ismét ugyanaz a Yuan „Tequila” felügyelő, akit Chow Yun-Fat formált meg nagy sikerrel még 1992-ben, most pedig az azóta csillaggá vált kínai színész ismét visszatért, hogy 15 évvel később hangját és virtuális külsejét kölcsönözze a játékbeli Tequilának. John Woo célja pedig nem volt más, minthogy végre-valahára múlt időbe tegye a Max Payne-részeket, amelyek mind a mai napig a műfaj legjobb darabjainak számítanak.

Hogy egy másik John Woo-film angol címével éljek: Max Payne bizony „hard target”, vajon sikerült Tequilának telibe trafálnia? John Woo-nak mindenesetre igen erős adu volt a kezében: nála jobban senki sem tudta ábrázolni azokat a tömegmészárlásba fajuló, mégis szinte balettszerű eleganciával bemutatott bámulatos tűzharcokat, amelyeket az ő filmjeiben láthattunk először, és többek között a Max Payne-t is megihlették. Mostanáig kellett rá várni, hogy a számítógépes technológia fejlődése már olyan/olyan szintre érjen, amelynél tökéletesen vissza lehet adni a Woo filmjeiben látható hihetetlen lövöldözéseket, és erre ki lenne más alkalmasabb, mint maga a Mester?

Bad Day Hongkong

Yuan felügyelő igencsak rossz napoknak nézhet elébe: a játék elején ismeretlen bűnözők elrabolják egykori szerelmét és közös lányukat, ráadásul még kinyírnak egy zsarut is, ami Tequila számára mindig is igazi traumát jelent. (Ez a Hard Boiled egyik alapmotívuma is.) Megszokott krimiklisék, azonban a dolgok nem olyan egyszerűek: Tequila volt szerelme egyben jól ismert hongkongi maffiafőnök lánya is, így Tequila kvázi ettől a kínai Don Corleonetől kapja a megbízást, hogy mentse meg a két hölgyet mindenáron.

A történet ezek után egyre csavarosabb lesz: különböző árulások, pálfordulások és egyéb csalafintaságok révén Tequila sohasem tudja pontosan, hogy kiben bízhat, és kit kellene inkább lepuffantania…A sztori terén egyébként sokkal rosszabbra számítottam: igaz, nem olyan jó, mint például az Ál/arc vagy akár az eredeti Hard Boiled, de a Stranglehold meséje azért az átlagos akció TPS-eknél (Dead to Rights, True Crime: LA stb.) fényévekkel jobb. Egyedül a Max Payne 2 szintjét nem sikerült überelni, de mondjuk erre nem is számítottam.

Táncolni, géppuskaszóra

A történetnél azonban sokkal lényegesebb a kőkemény akció, ennek pedig a Stranglehold nemcsak királya, hanem igazi császára is: jelen pillanatban nincs olyan TPS, amelyik felérne ahhoz a hihetetlen technikai bravúrhoz, amelyet a Stranglehold-ban láthatunk.

Gyakorlatilag MINDEN olyan attrakcióra képesek vagyunk, amelyeket a Woo-filmekben láthatunk: a levegőben pörögve, ugrálva, előre-hátra úszva, a golyók tüzében szinte táncolva káprázatos tömegmészárlásra vagyunk képesek Tequila felügyelővel. Igazi újdonságnak azonban mégsem ezek a Max Payne-ben már látható fícsörök számítanak, hanem a környezettel való szédületes interakció.

Lépcsők korlátjain, romos házak szegélyein, hatalmas dinoszaurusz-csontvázak gerincén (!) csúszhatunk lassított tempóban lefelé, miközben ólommal sorozzuk a kínai és orosz maffiózók kis hadseregét, akik kétségbeesetten próbálják eltalálni az ő szemszögükből nézve szélvészként száguldozó Tequilát. Ezenkívül bármilyen vízszintes felületre rácsúszhatunk: asztalokon, pultokon szánkázhatunk végig, sőt a különféle gurulós asztalkákra ráhasalva és ezeken kocsikázva is sorozhatjuk az ellent. Akár a puszta fallal is interakcióba léphetünk: nekiszaladva eltaszajthatjuk magunkat tőle, és hátrafelé zuhanva tüzelhetünk.

Itt az idő tequilázzunk!

Persze a kulcsszó most is a bullet time, amelyet ezúttal nemes egyszerűséggel „tequila time”-nak neveztek el Woo-ék. Lényegében nincs nagy különbség a Matrix/Max Payne óta ismerős effektus és tequilás változata között: mindössze az elszürkülő környezet, illetve az számít újdonságnak, hogy automatikusan beindul, valahányszor egy ránk tüzelő rosszfiú a mi perspektívánkba kerül, de persze mi magunk is „bekapcsolhatjuk”.

A két Max Payne-ben időnként kissé frusztráló volt, hogy a bullet time aktiválásához előbb pár rosszfiút halomra kellet lőnünk: itt hál istennek ez nem jelent problémát, ugyanis szuperképességünk saját magától is viszonylag gyorsan töltődik fel. A játék elején kicsit godmode-nak is érezzük ezt a skillt, azonban később olyan mennyiségben rontanak ránk a maffiózók, hogy szinte folyton a tequila-metert fogjuk sasolni, hogy mikor kapunk már egy kis adagot!

Szerencsére a hagyományos tequila time mellett egyéb speciális mozdulatokat is végre tudunk hajtani: ezek a tequila bombák, amelyekről külön dobozban is olvashattok. Ezek a speckók eleinte csak „nájsz fícsöröknek” tűnnek, az első néhány pályáig ugyanis egész jól megvagyunk nélkülük, a harmadik-negyediktől viszont olyan szinten nehezedik meg a játék azáltal, hogy egész kis hadseregnyi rosszfiú ront ránk, hogy Yuan nyomozó számára élet-halál kérdéssé válik: a megfelelő időpontban a megfelelő tequila bombát használtuk-e fel.

A Ming-korszaki váza szétdurrantva a legszebb

A Stranglehold az Unreal 3 motorját használja, és a készítők igyekeztek a benne rejlő lehetőségeket minél jobban kiaknázni. Ez különösen igaz a környezet megjelenítésére: mindegyik helyszín igazán dögösen kidolgozott és ráadásul igen változatos miliőkben járhatunk – teaházak, kis falusi kikötők, kaszinók, múzeumok, penthouse-ok és így tovább.

Mindegyik szék, asztal, akvárium, bárpult, festmény, szobor és a többi tereptárgy is hihetetlen részletességgel ki van dolgozva, emellett pedig teljesen a helyhez is illő, nem csak azt érezzük, hogy csak odahajigálta őket a pályaszerkesztő úriember. Bizonyos helyszínek láttán effektíve a számat tátottam, pedig a Bioshock-ot leszámítva már régen tettem ilyet: az egyik egy gazdagon berendezett luxusbár volt, a másik pedig a múzeumos pálya. Azonban igazából nem is a pályák szépsége a döbbenetes, hanem az az élmény, ahogy tényleg szinte MINDENT atomjaira robbanthatunk szét, és a tárgyak tökéletes realizmussal adják át magukat az enyészetnek.

Oldalakon keresztül ecsetelhetném, hogy mennyi mindenben tehetünk kárt, de legjobban talán akkor élveztem, ahogy destruktív hajlamaimat kiéltem, amikor a kaszinóban felrobbantottam a terem közepén magasan forgó kiállított díszautót, illetve amikor a bárban szétdurrantottam a hatalmas akváriumokat. (Tudom, tudom: szegény halak…) Bizonyos tereptárgyak szétlövésének egyébként játékmenetbeli szerepe is van azáltal, hogy így tudunk egyszerre több rosszfiút is megölni, illetve valamilyen akadályon továbbjutni.

A különféle karakterek kidolgozásánál nem annyira az ultrarealizmus, inkább egyfajta stilizált megjelenítés vezérelte a fejlesztőket. A készítők természetesen Chow Yun-Fat külsején dolgoztak a legtöbbet: Tequila felügyelő pontosan úgy néz ki, mint a híres filmsztár úgy 10-15 évvel ezelőtt.

A többi fontosabb karakter egy része jól ki van dolgozva, a többi olyan átlagos, beleértve Yuan barátnőjét is. Kicsit zavaró viszont, hogy a karakterek animációja hétköznapi viselkedésnél (amikor éppen nem buddabuddáznak ezerrel) időnként eléggé darabos, természetellenes és ez még Tequilánál is elmondható. Úgy látszik, sokkal nehezebb munka lehetett azt a jelenetet tisztességesen kidolgozni, ahogy hősünk átmegy az utcán, mint a legnyakatekertebb attrakciót…

„Mí bí gud káp!”

Na jó, rosszmájú vagyok: Mr. Yun-Fat az évek során tökéletesen megtanult angolul, és ezt ebben a játékban is bebizonyította, bár azután, hogy végignéztem a Hard Boiled több mint kétórás, újravágott, eredeti verzióját kanton nyelvjárású kínai nyelven (persze azért angol felirattal, nem vagyok mazochista…), kicsit mókás volt, hogy most a színész és kollégái is angolul beszéltek egymással.

Yun-Fat egyébként egész jó szinkronmunkát végzett: sokkal meggyőzőbb például, mint Johnny Depp a második Karib-tenger kalózai alapján készült játékban. Más ismert színész egyébként nem dolgozott ennél a játéknál (úgy látszik, elment Yun-Fatra az összes pénz…), de azért mindenki tisztességes munkát végzett; ritka a túljátszás vagy az unott fahangon előadott párbeszéd. A játék zenéje átlagos akciófilmzene, semmi különleges, bár azért jól illeszkedik a Stranglehold stílusához.

Pár hullával többért

Egyetlen kérdésre még nem válaszoltam, ami minden bizonnyal felmerült bennetek: vajon hosszú távon a játékmenet elég színvonalas-e ahhoz, hogy Max Payne killerként emlegethessük? No, a Stranglehold első szakaszában hatalmas élmény a rengeteg speciális mozdulat, a fantasztikus kidolgozott és atomjaira robbantható környezet vizuális orgazmusa, illetve egész egyszerűen a véres, de azért kellőképpen stílusos mészárlás öröme nagyon feldobja a blazírt akciórajongókat is. Egy idő után azonban a rengeteg öldöklés kezd kicsit monotonná válni; a sokadik szűnni nem akaró tűzpárbajba azért már kicsit belefásul az ember.

A készítők elkövették azt a hibát is, hogy a játék rövidségét palástolva, a későbbi pályákat alaposan megnehezítették. Emiatt valahogy megtörik a játék lendülete, mert a különféle légi attrakciók, tequila time-ok és bombák helyett kénytelenek vagyunk taktikázgatni, illetve hátulról durrogtatni a távoli ellenségre. Ez a „lesipuskázás” pedig nem a Stranglehold erőssége: rendkívül unalmas és kicsit lélekölő is így messziről lövöldözni. Még inkább bosszantó, amikor ezután egy jó messze lévő automatikus mentéspontról kell visszatöltenünk a játékállást, mert csak-csak meghaltunk és elölről kell kezdenünk az egész procedúrát.

Max Payne megúszta

A Stranglehold kisebb hibái ellenére rendkívül jól kidolgozott, hangulatos, pörgős akció-TPS, amelynek sikerült némileg megszorongatni a Max Payneeket, de azért az egyértelmű, hogy nem verte le azt a képzeletbeli lécet. Az atomjaira szétrobbantható környezet nagyon ott van a szeren, a John Woohangulat tökéletes és még a sztori is egész jól sikerült.Van még egy hatjátékos multirész is, de ez inkább a „köszi srácok, de inkább nem kellett volna…” kategória. A tequila time-nak – amely tulajdonképpen a játék szíve – a multiban nem sok értelme van, így a többjátékos összecsapások silány pufogtatásokra degradálódnak.

A pályák sem igazán alkalmasak a multi élményre, úgyhogy komolyan nem értem, hogy minek erőltették ezt annyira Woo-ék. Single player TPS-nek azonban a Stranglehold igen jó, még akkor is, ha nagyon rövid, és sajnos nincs sok értelme újrajátszani. Ugyan nem fogunk még évek múlva is erről a TPS-ről beszélni, mint a műfaj nagy klasszikusáról, de így az ősz eleji szürkeségben érdemes belevágni ebbe a színes, pörgős, véres és látványos játékba. Igazi ínyencek pedig feltétlenül szerezzék meg valahonnan az eredeti nyelvű Hard Boiledet a maximális beleéléshez, aztán hajtsanak fel egy tequila slammert játék előtt!

-BadSector-(2007)

Kiadó: Midway Games

Fejlesztő: Midway Chicago

Stílus: TPS

Megjelenés: 2007