RETRO – Egy párizsi vakáció alatt az ember könnyen elveszíti a fejét, pláne ha amerikaiból van, és ráadásul egy csinos barátnővel hancúrozhat egy húszas évekbeli előkelő francia szállodában. Gáz csak akkor van, ha a fővesztést szó szerint kell érteni…

Bizony, szegény White-ék így jártak: amikor épp a legszenvedélyesebben szeretkeztek, az ajtóban furcsa maszkos alak jelent meg, és szó nélkül lemészárolta a párocskát, levágott fejüket a kezükbe helyezve. A francia rendőrség persze olyan, mint amilyennek már a Broken Sword-ben is megszokhattuk: meglehetősen értetlenül és ostobán áll az események előtt, ezért a halott lány nővére egy Gus McPherson nevű amerikai exmagándetektívet bíz meg az ügy felgöngyölítésével.

Hősünk természetesen vonakodik, mert már rég feladta szakmáját, és azért jött Párizsba, hogy festőként élje le életét, amelyhez az ihletet médium képességeiből meríti. (Jelen esetben a „médium” szó a „látnokságot” jelöli, tehát hősünk nem egy sajtótermék, hanem víziói vannak megtörtént vagy jövőbeli eseményekről.)

A „Hetedik” te magad légy?

Gondolom, a fenti sorokból kiderült számotokra, hogy elég sötét hangulatú krimi – kalanddal van dolgunk, és a húszas évekbeli Párizs ezúttal nem a bohém, hanem a baljós arcát mutatja. A francia készítők persze otthonosak a témában, és egy igazi „film noir” hangulatú játékkal leptek meg minket. A főszereplő is igazán eredeti figura: mintha ügyes keveréke lenne a Humphrey Bogart-féle magándetektíveknek és a Kilencedik kapu Dean Corsójának.

A sztori fordulatai között is találunk olyanokat, amelyek a Máltai sólyomra vagy az említett Kilencedik kapura emlékeztetnek, de a véres gyilkosságok hangulata olyan filmeket is idéz, mint a klasszikus Hetedik. Gyakran az ember csak hümmög, és nem igazán tudja eldönteni, hogy ötletlopásról vagy hommage-ról van szó (hiszen elég vékony a választóvonal…), de ezúttal a fősztori önmagában is elég eredeti és izgalmas, ahhoz hogy egyértelműen a másodikra szavazzunk. No de „elkalandoztam”; a lényeg, hogy a játék hangulata nagyon rendben van: a húszas évek Párizsa szinte megszólal, hála a grafikusoknak (hozzájuk azért még lesz egy-két szavam), valamint a sztori kiagyalóinak.

Feketén, cukor nélkül

A játék film noir-beállítottságát egyébként nagyon is komolyan vették a készítők (a „noir” feketét jelent franciául), ugyanis szinte állandóan a sötét színek dominálnak, egyrészt abból az egyszerű okból, hogy hősünk valamiért este szeret nyomozni, másrészt a legtöbb helyszín egyébként sem túlságosan kivilágított. Igazából ez egy kicsit bosszantott is, mert előfordult, hogy emiatt nem találtam meg valamilyen tárgyat – a programban sajnos pixel-vadásznunk is kell.

A különféle épületek belseje rendkívül korhűen és hangulatosan megrajzolt: a szállodákban, gazdag vendéglőkben a tulajok márványkővel, vörös bársonnyal és (sz)aranyozott lépcsőkorláttal rázzák a rongyot, a kis kocsmákban már sokkal lepattantabb környezetben, piszkos asztalokra hozzák ki a pincérek az abszintot, a bérházakban pedig amolyan „nyóc’keresen” hullik a vakolat. Szóval a hamisítatlan húszas évekbeli párizsi hangulatot vissza tudták adni a francia készítők, de a Post Mortem sajnos kisebb banánhéjakon azért időnként el-elcsúszott.

A fontosabb karakterek például általában véve rendben vannak, de egy-kettő kissé androidra sikerült – ha ezen a téren a másik Microidskalanddal, a kiváló Syberia-val hasonlítjuk össze a játékot, akkor a Post Mortem kétségkívül alulmarad. Sokkal jobban felháborított azonban, hogy a grafikusoknak „nem vettek” fel normális „statisztákat”: például a kocsmában üldögélő vendégeket egyszerűen odakenték a háttérre, ahogy éppen felemelik a poharukat, hogy egy soha ki nem apadó üvegből italt töltsenek bele, vagy esetleg örökké magasba tartott kézzel magyaráznak valakinek.

Az amúgy remek hangulatot egy kicsit lerontották a sablonos helyszínbemutató animációk is: fújja a szél a faleveleket, elmegy egy autó, megérkeztünk – ez tízféle változatban. Ezek nem kötődnek szorosan a sztorihoz, hanem csak kanyarítottak oda valamit, hogy ne csak megérkezzünk valahova, azt’ kész. Szerencsére láthatunk izgalmasabb filmbetéteket is, de azért nem ártott volna, ha mindegyik ilyen.

A grafika mellett nagyon fontos még egy ilyen játéknál, hogy magával ragadó legyen a zene: nos a Post Mortem muzsikájára a „hallgatható, de uncsi” jelzőket tudnánk csak aggatni: túl sok az ismétlődő, mindenáron a kor stílusának megfelelni akaró melódia. A párbeszédek során hallható szinkronszínészek viszont általában megfelelő beleéléssel, túljátszás nélkül szövegelnek – bárcsak a magyar szinkronizált játékok is hasonló színvonalat érnének már el: lásd a Platoon-t mint elrettentő ellenpéldát…

Amitől néha Maigret is migrént kap

Egy kalandjátéknál elsődleges szempont, hogy a nehézségi szint megfelelő legyen: senki sem szereti a fejét a falba verni (fájdalmas, és a szomszédok is panaszkodnak), de az sem felemelő, ha lámának nézik, mert túl könnyűre sikerül. A Post Mortem sajnos ebből a szempontból nem olyan kiegyensúlyozott, mint a Syberia: gyakran egy kicsit túl gyorsan is haladunk előre, viszont találunk egy-két bosszantóan idióta és bonyolult puzzle-t is.

Az egyik ilyen egy rajzolós feladat: néhány hanyagul megfogalmazott információ alapján kell egy gyanúsított arcképét különféle elemekből összerakni. Ez önmagában jó ötlet lenne, viszont a különféle részletek annyira hasonlítanak időnként egymásra (például a fülek vagy a szájak), hogy tényleg csak a Teremtő és maguk a fejlesztők (no meg egy végigjátszás) tudnák megmondani, melyik a helyes.

Ami pedig végképp felidegesített, az az erőltetett „rácsajtóskapcsolós puzzle”, amellyel az ideggyógyintézetben találkozunk. Nem beszéltem még a játék legnagyobb büszkeségéről, a Berrr kalandjátékokról szóló cikkében már említett választható párbeszédrendszerről, amelynek végre tényleg van jelentősége a játékmenetre nézve, és egyébként is a Post Mortem zömét alkotják, ugyanis itt magának a nyomozásnak jóval nagyobb szerepe van, mint a puzzle jellegű feladatoknak.

Ez kétségtelenül nagy előrelépés a kalandjátékok szempontjából, és kidolgozása irgalmatlanul nehéz feladat is lehetett – úgy tűnik, túlságosan megerőltethette a készítőket, mert a választható párbeszédekből gyakran nem derül ki, hogy melyiket érdemes hősünk szájába adni, így aztán végül az ember tanácstalanul leteszi valamelyik mellett a voksát, de halvány lilája sincs, hogy ennek most milyen kimenetele lesz.

-BadSector-(2002)

Kiadó: Microids

Fejlesztő: Microids

Stílus: Kaland

Megjelenés: 2002-2003