RETRO – Ülsz a volán mögött, kezed a kormányon, miközben halkan duruzsol a kocsi motorja. A melletted lévő ülésen egy tommy géppuska és egy baseballütő, amelyen rászáradt vérnyomokat látni, a pisztolytáskádban egy 1911-es Colt figyel, a zsebedben pedig egy rugós bicska. Te vagy Tommy Angelo, rettegett 20-as évekbeli maffiózó és kitűnő sofőr, a Don kedvence és jobbkeze, a város első számú közellensége. Pitiáner kis taxisofőrként kezdted, de mostanra szinte mindent elértél, amire vágytál: pénzt, elismertséget és egy szép feleséget. És mégsem lehetsz boldog, mert jól tudod: egyszer majd saját barátod fog hátba lőni…

Hát… tudnak ezek a csehek! Nagyjából ezzel az érzéssel néztem végig a Mafia katartikus befejezése után legördülő credits listát. Az Illusion Softworks legújabb autós akciójátéka nemcsak megfricskázta a Grand Theft Auto III orrát, hanem több ponton alaposan le is hagyta a nagy klasszikust. Pedig a teljesen különböző érát leszámítva (a GTA III modern korszakával ellentétben a Mafiában a harmincas években járunk), lényegében hasonló címről van szó. Itt is különféle verdákkal vagy gyalogosan kell a legváltozatosabb piszkos kis küldetéseket végrehajtanunk: rablást, gyilkosságot, robbantást és a bűnözés egyéb válfajait.

Maguk a bűntények is hasonlóak: „El Padre” megbízásából gengszterek tömegét kell puskával halomra lőnünk, halálra gázolnunk, a fejüket baseballütővel szétvernünk, és még sorolhatnám a GTA III-nál is agresszívebb halálnemeket. No és ebben a játékban is egy hatalmas, járókelőkkel teli várost autózhatunk és járhatunk be. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a Mafia a Rockstar klasszikusának egyszerű másolata lenne.

Ezt a sztorit Coppola is megirigyelhetné

A GTA III és a Mafia közti első nyilvánvaló különbség a struktúrában jelentkezik. A Rockstar játékában hatalmas szabadságot kaptunk, hiszen a városban autózgatva rengetegféle küldetést vállalhattunk, az egyszerű taxizástól kezdve a pitiáner bűnözők piszkos kis ügyein keresztül egészen a nagyfőnökök megbízatásaiig. A történet így nem volt annyira kidolgozott, viszont a szabadság kárpótolt mindenért. A Mafia ezzel ellentétben igazi vérprofi, filmszerű sztorival bír, amely klasszikus mozifilmekéhez (Keresztapa I-III, Nagymenők, Volt egyszer egy Amerika, Borsalino) mérhető.

A játék elején egyszerű taxisofőrként indulunk, de miután felvesszük egy balul sikerült akció gengsztereit, főnökük, Don Salieri, főállású maffiózó és mellékállású bártulajdonos munkát ajánl, amit hősünk talán túlságosan is gyorsan elfogad… Innentől Tommyt teljesen elkapja az örvény, és az első gyilkosság után egyre rizikósabb és véresebb megbízatásokban vesz részt. Míg eleinte csak önvédelemből öl, később már bérgyilkosságot is elvállal, és küldetései során gyakran (relatíve…) ártatlanok vérét is ontania kell. Ez az öldöklés persze a GTA III-ra is jellemző volt, de az ottani hallgatag és hideg főszereplővel szemben Tommyt állandó lelkiismeret-furdalás gyötri, és leginkább attól szenved, amikor egyik barátját vagy egy nőt kell elintéznie.

A Mafia főszereplője tehát sokkal emberibb, így sokkal jobban tudunk azonosulni is vele. Végül meg kell említenem azt a zseniális ötletet, amelyet eddig csak klasszikus filmekben láthattunk, nevezetesen, hogy az egész történetet maga Tommy meséli el egy zsarunak, mert megbánva eddigi életét, védelemért cserébe feladta saját magát és a „családot”, amely őt is elárulta…

Taxisofőrből nagymenő

Mint minden olyan játék, amelynek gondosan kidolgozott története van, a Mafia is törvényszerűen lineárisabb társainál. Például a játék elején, a GTA III-hoz hasonlóan itt is kapunk taxis küldetéseket, de ezúttal nem vehetünk fel akárkit akárhol, hanem előre megszabott helyekről kell úti céljukhoz elszállítanunk a klienseket. Így a játék elején egyfajta kötelező városnéző és felfedező „oktatást” kapunk, hogy a küldetések során már ne kelljen annyit szenvednünk a térképnézéssel. (Azért még így is fogunk…)

Ez a linearitás később is jellemző lesz a játékra, hiszen a missziókat hagyományos módon, egymás után kapjuk, és addig nem tudunk továbbjutni a játékban, vagy mást csinálni, amíg nem nyomtuk le a feladatunkat. Ez elvileg visszalépés lenne a GTA III-hoz képest, viszont a moziszerű, gyakran fantasztikus hangulatú átvezető animációk annyira feldobják a játékot, hogy szinte észre sem vesszük ezt a „hiányosságot”.

Az első békés taxis misszió után azonnal beindulnak az események: Don Morello, a rivális banda vezére megtalálja a taxidat és néhány emberét hozzád küldi, hogy a járgányodat darabokra szedjék, belőled pedig hamburgert gyártsanak, sok ketchuppal. Most még futnod kell az életedért: szerencsére Don Salieri, az általad megmentett két gengszter „keresztapja” tárt karokkal vár bárjában, hogy te is belépj a családjába. A következő küldetésben bosszút állhatsz sérelmeidért azzal, hogy a Don parancsára felrobbantod Morello embereinek autóit. Persze aki a maffia kötelékébe lép, annak vért is kell ontania, és a következő küldetésben egy klasszikus filmszerű jelenet során átesel az első tűzkeresztségen.

Akció, vér, romantika és…

A Mafiában a hangsúly egyébként inkább a lövöldözésen van: itt is sokszor kell vezetnünk, de a GTA III-mal szemben azért jóval többször fogjuk Max Payne módra pisztollyal vagy puskával irtani a ránk támadó maffiózók tömegét. Sok misszió egyébként hasonlít a Hitman: Codename 47-hez: juss el valahogy a célpont gengszterfőnökhöz, útközben gyilkold le a fél hadseregét, majd ha végeztél velük, akkor menekülj el, további rosszarcúakat géppuskázva le. A Mafia „mentségére” legyen mondva: ezek a küldetések egyrészről az átvezető mozik és az egész hangulat miatt sokkal élvezetesebbek, mint a Hitmanben, másrészről valahogy hitelesebbek is, hiszen egy gengszter nem feltétlenül arról híres, hogy csendben, feltűnés nélkül közelíti meg áldozatát, mint egy bérgyilkos.

Az akció részek egyébként elég nehezek és kiszámíthatatlanok. Mivel nem tudunk állást menteni, ezért minden idegszálunkkal oda kell figyelnünk, hogy a rejtőzködő spagetti-zabáló maffiózók ne lőjenek szitává. Ha Bruce Willist akarunk játszani – azzal, hogy villámsebesen szitává lövünk mindenkit, aki él és mozog – akkor hamar el fogunk patkolni, ugyanis a gengszterek előszeretettel bujkálnak, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban rontsanak ránk. Ha netán elszúrnánk, és visszatöltjük a pálya elejéről (néhány küldetésnél ez gyakran meg fog történni…), akkor hiába kutatjuk át ugyanazokat a helyeket, ugyanis néhány gengszter egészen máshol fog megjelenni. Emellett az ellenség MI-ját is (részben…) nagyon profin kidolgozták: ha túlerőben vannak, akkor körbevesznek, hogy leszedjenek, ha viszont visszalősz, akkor ők is fedezékbe vonulnak.

Szerencsére a játék fair abból a szempontból, hogy az ellenséges gangszták is kifogynak a lőszerből, és ilyenkor már nem nehéz elintézni egy ököllel nekünk rontó fickót… Persze, nem mindig érdemes megvárni, amíg ránk eresztik az egész tárat: mivel nekünk is kevés lőszerünk van, ezért gyakran hasznosabb, ha minél hamarabb végzünk a jobb fegyverek tulajdonosaival, hogy a muníciót is felragadhassuk. Ha már a Hitmant emlegettem, nem mehetek el a küldetések közbeni mentések hiánya mellett sem. Ilyenkor előkerül az örök probléma: az a rosszabb-e, ha minden egyes lövés előtt visszatöltjük az előző állást, így tönkretéve a játékélményt, vagy ha azon szentségelünk, hogy állandóan újra kell indítani a pályát a legelejéről. Szerencsére azért annyira nem gázos a helyzet, mint a Hitmannél, ahol iszonyú hosszú küldetéseket kellett egy darab save nélkül végigtolni, de azért az automatikus mentést illetően egy-két missziónál egy kicsivel bőkezűbbek is lehettek volna a készítők…

Viszont jó pont a fejlesztőknek, hogy figyeltek a küldetések változatosságára, és bele-beleszúrtak néhány egészen eredeti feladatot is. Az egyik ilyen során például Sarah-t kell hazakísérnünk, mert néhány rosszfiú durva megjegyzéseket tett rá. Mielőtt összecsapnánk velük, hogy megmentsük a nemi erőszaktól a lányt, a lakás felé haladva el kell beszélgetnünk vele. Zseniális ötlet! A lovagias tett után aztán a hálás Sarah karjaiban kaphatjuk meg jutalmunkat – végre egy játék, ahol komolyan vesznek minket, ugyanis egy kis filmszerű erotikus jelenetnek is a szemtanúi lehetünk.

Közlekedj okosan (és fegyver nélkül…)!

Szóval kidolgozottabb a sztori, izgalmasabbak, véresebbek, akciódúsabbak a lövöldözős részek, és találkozunk néhány egészen eredeti küldetéssel is – no de mi van még, amivel a Mafia kiüti a nyeregből a nagy elődöt? Nos, a GTA III arcade-őrületével szemben a Mafia sokkal reálisabb. A korabeli kocsikat elképesztő részletességgel dolgozták ki, a gyorsulásukat, a végsebességüket vagy a „lóerejüket” nézve egyaránt. A játék elején az első néhány járgány például alig fog vánszorogni az utakon, a legdurvább pedig az, hogy az emelkedőkön (még a Golden Gate-re hasonlító híd innenső oldalán is!) kegyetlenül belassul!

Később persze kapunk, vagy ellophatunk (mert azt azért itt is lehet) jobb kocsikat, amelyekkel elvileg „száguldozhatnánk”, a gond csak az, hogy egy nagyvárosban járunk, ahol a sebességkorlátozásra a zsaruk vasszigorral figyelnek. Ha csak egy kicsit is negyven kilónál többel „repesztesz” az utcákon, akkor a rend őrei lerázhatatlan bulldog módjára rád akaszkodnak, és ha nem állsz meg, hogy kipengesd a büntetést (szerencsére, vagy sajnos, ebben a játékban a pénznek nincs jelentősége), akkor kegyetlenül hajszolni fognak. Ez azonban még mind semmi: a fakabátok a piros lámpán való áthaladást is figyelik, és ugyanúgy rád szállnak, mintha száguldoztál volna! (Hála a teremtőnek, a készítők a KRESZ egyéb szabályait már nem vették figyelembe, mert abban nem vagyok nagyon otthon.) A szabályszerű közlekedés mellett pedig arra is figyelnünk kell még, hogy véletlenül ne „felejtsük” a kezünkben valamelyik mordályunkat, ugyanis a zsernyákok erre is nagyon allergiásak, és ha gyalog vagyunk, kapásból ránk rontanak.

A rendőrök viselkedését taglalva meg kell ejtenem első kritikai észrevételemet: egyrészt ugyan hogy a fészkes fenébe tudták a harmincas években, mindenféle radar, traffipax vagy egyéb sebességmérő berendezés nélkül, hogy én most éppen negyvenegy kilóval „tépek”, nem negyvennel?! Másrészt tényleg jó móka ez a realizmus, de néha az ember idegeire tud menni, amikor az amúgy sem rakétasebességű járgányokkal még lassabban kell vánszorognia! Szerencsére a város annyira fantasztikusan hangulatos a rengeteg harmincas évekbeli bár, üzlet, fodrászszalon, mozi és egyéb létesítmények, a magasan közlekedő metró, az utcákon csilingelő villamos, no és persze a korabeli divatot követő járókelők látványának köszönhetően, hogy a sebességkorlátozást bocsánatos bűnnek fogja tartani még a legelszántabb quaker is.

Lost Heaven elveszett paradicsoma

Ha már a város külleménél tartunk, mindenképpen érdemes a tálalásról is beszélni. A játék grafikus motorjához alapvetően az LS3D-t használták, amelyet majd a Hidden and Dangerous II-ben is megcsodálhatunk. Lost Heaven mind az épületek külső, mind a belső részeiben igazán pompázik, gazdag, részletesen kidolgozott textúrákkal, gyönyörű szobákkal, bútorokkal. Amiben azonban a Mafia abszolút üti a konkurenciát, az az emberi alakok kidolgozottsága, különös tekintettel a frizurákra – ehhez foghatót még tényleg nem láttam egyetlen játékban sem.

Egy kicsit talán a kezüket jobban kimunkálhatták volna, mert az elég szögletesre sikeredett, de ez már tényleg csak kukacoskodás. Nagyon tetszett viszont a különféle karakterek öltözködése is, látszik, hogy a készítők sok időt töltöttek el a korszakra jellemző apró részletek tanulmányozásával. A grafika mellett meg kell említeni a város mindenfelől hallatszó hangjait és a kitűnő zenei részt: a pattogósabb akciószámokon túl a hozzáértő ínyencek biztosan fel fogják ismerni a híres dzsessz melódiákat.

Ezt a játékot nem fogjátok visszautasítani…

Szóval a Mafiáról szinte csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, de azért néhány apró bosszantó hiba egy kicsit elcsúfítja az összképet. Már írtam a quick-save pontok elhelyezéséről: tényleg nem ártott volna néha gyakrabban berakni őket, mert iszonyúan frusztráló, amikor egy hatalmas és nehéz pályát a legelejéről kell kezdeni. Szerencsére a Mafia alapvetően elég jó játék ahhoz, hogy ne uninstallálja őrjöngve az ember, mert képtelen egy adott ponton tovább jutni, mint ahogy az sok más hasonló címre jellemző. Dicsértem a MI-át, de azért hozzá kell tennem, hogy a nagy okosság mellett néha (szerencsére ritkán) hihetetlenül ostoba módon tud viselkedni.

A különféle járművek például időnként jó kis forgalmi dugót hoztak össze teljesen ok nélkül, illetve az is előfordult, hogy egy menekülő maffiafőnök beragadt valamilyen képtelen helyre, és az istennek sem tudott elmenekülni. (A sztori szerint a következő küldetésben tudtam csak megölni, úgyhogy én sem tudtam „segíteni” a baján.) Végül a csodás, új grafikus motor néhány elavult vonását is észrevettem: a kanyarok például elképesztően szögletesek, és az autók kerekei sem kerekek. (Mármint nem kerek formájúak.) Ezek azonban csak kukacoskodások, ha e nagyszerű játék egészét nézzük.

-BadSector-(2002)

Kiadó: Gathering of Developers

Fejlesztő: Illusion Softworks

Stílus: TPS, autós akciójáték

Megjelenés: 2002