SOROZATKRITIKA – A Netflixen 35 perccel kibővítve, négyszer 45 perces részekben, minisorozat formájában láthatjuk viszont az utóbbi évek legjobb magyar filmjét, A martfűi rém című thrillert. (Angolul „Strangled” címmel.) A martfűi rémet még 2016-ban láttam, egy sajtóvetítés alkalmával és a hatvanas évek szexuális kéjgyilkosáról szóló film hatalmas telitalálat volt, így most kellemes meglepetésként ért a Netflixes minisorozat-verzió, egy hétvége alatt meg is néztem.

A martfűi rém című sorozatban egy elmebeteg kéjgyilkos tartja rettegésben Martfűt, a Kádár-rendszer legkeményebb időszakában, az ötvenes, hatvanas években. A sorozatgyilkos nőket gyilkol és erőszakol meg, különös kegyetlenséggel. A megtörtént, hátborzongató esetet feldolgozó a Netflix minisorozat olyan klasszikusokat idézett számomra, mint a Hetedik, vagy a Zodiákus – csak éppen Magyarországon, a kőkemény szocialista érában.

A filmből Netflix-sorozattá vált alkotás sztorija szerint halálra ítéltek egy férfit egy fiatal nő brutális meggyilkolásáért Martfűn, 1957-ben. Hét évvel később azonban ismét egymást követik a megrázó halálesetek. A forradalom utáni politikai tébolyban nehéz megtalálni az összefüggéseket és újra felvenni a nyomozás fonalát. Egy országban, ahol nem léteznek sorozatgyilkosok, mégis egyre több az áldozat. A kirendelt fiatal ügyésznek minden kitartására szükség lesz, ha le akarja leplezni a rettegő kisváros kíméletlen ragadozóját.

A valós eseményeket feldolgozó kőkemény pszicho-thriller felkavaró jelenetekben idézi fel a háttérben feszülő politikai és emberi ellentéteket és kíméletlenül lerántja a leplet a Kádár-korszak bűnügyi történetének egyik legemlékezetesebb nyomozásáról.

Kriminálisan kevés a jó krimi nálunk

Nem kis fába vágta a fejszéjét Sopsits Árpád, Balázs Béla-díjas színház- és filmrendező, amikor A martfűi rém rendezését elvállalta. Eleve a bűnügyi film műfaja, mint olyan, elég nyögvenyelősen megy nálunk és a nagyon régi Dögkeselyűt leszámítva eddig csak elég harmatos alkotásokat láthattunk.

A bűnügyi filmen belül is külön kategória a horrorisztikus elemekkel megspékelt, sorozatgyilkosos film, a valódi eseteket feldolgozó filmeknél pedig aztán David Fincher legyen a talpán, aki egy Zodiákusból profi filmet tud csinálni. Ehhez még adjuk hozzá, hogy A martfűi rém az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán játszódik és ehhez a korhoz is úgy kell értő kézzel nyúlni, hogy azért a sorozatgyilkos sztori is végig lebilincselő maradjon. Vajon sikerült ennek sok a kihívásnak mind megfelelni?

„Itt nincsenek sorozatgyilkosok! VILÁGOS?!”

Sopsits Árpád talán egyik legnagyobb érdeme, hogy hihetetlen jó érzékkel találta el, ahogy a szocialista éra frusztrált, alkoholista rendőrei és a Párttól függő és rettegő, karrierista főügyészei teljesen felkészületlenek egy sorozatgyilkossal szemben. Ahogy A tanúban is viccesen láthattuk, hogy az erotika csak a nyugat ópiuma lehet, úgy kéjgyilkos sem létezhet, aki egymás után öli és erőszakolja meg a szép nőket Martfűn. Nem, ilyen nem lehet, hiszen éppen „építjük a szocializmust, a rendszerek legjobbikát, ebbe semmilyen deviancia sem férhet bele!” Pedig ez a deviáns gyilkos igencsak létezik és miközben az igazságszolgáltatás inkább azzal szeretne foglalkozni, hogy a kádári hatalmat kiszolgálja, addig ezt kénytelen őrjöngve tudomásul venni, lévén nyomozói nem évekig nem tudták elkapni a gyilkost. Sopsits tehát épp olyan kiváló érzékkel helyezi bele ebbe a magyar korrajzba ezt valóban élt sorozatgyilkost, mint ahogy David Fincher tette azt a Zodiákusban.

Kell egy hős

Bármennyire is közhelynek hangzik, de minden sorozatgyilkos film szinte elengedhetetlen kelléktára a fiatal, idealista hős, aki megszállottan kutatja, űzi a szörnyeteget. A Hetedikben ezt a karaktert Brad Pitt alakította, a Zodiákusban Jake Gyllenhaal, A pokolból című filmben pedig a még fiatal Johnny Depp. A martfűi rémben hősünk a jóvágású Bárnai Péter, aki az alkoholista, cinikus nyomozót alakító Anger Zsolttal közösen próbálják elkapni a „rémet”, miközben feletteseik egyszerre piszkálják őket, hogy miért nem haladnak már az üggyel és gátolják őket, védve az előző, rossz ítéletet, ahol a legelső gyilkosságnál tévesen ítélték halálra egy ártatlan férfit, Kirják Jánost (Jászberényi Gábor), aki amiatt került képbe, hogy az áldozat párja volt és saját frusztrációi, zavarodottsága révén magára is vállalta a bűntényt.

Az egész sorozatból süt egyébként a szexuális frusztráció, amit ez a sterilizált, aszexualitásra kényszerítő rendszer hoz ki az emberekből. Nyilván, ennek eklatáns példája maga a gyilkos, Kovács Péter (Hajduk Károly) figurája, de az alkoholista nyomozó is meg akarja kapni Kirják János feltűnően csinos húgát, az egyik jelenetben pedig épp olyan agresszíven próbálja leteperni a nőt, mint maga a rém. Ezt a fülledt, visszafojtott erotikát jól ábrázolja a film a színészek játékán keresztül.

Ha már a színészekről beszélünk, akkor Hajduk Károlyt mindenképpen meg kell említeni: amikor a rendőrök kihallgatják, alakítása Kevin Spacey-éhez mérhető a Hetedikből (kicsit emlékeztetett is rá), cinikus, hideg tekintete, olykor jéghideg, gunyoros mosolya, amikor áldozatait távolról figyeli, épp olyan hátborzongató, mint ahogy hitelesen tud emberként viselkedni (legalább is úgy tesz), amikor feleségével, gyerekeivel, ismerőseivel beszél.

Feszültség, horror, baljós hangulat

Külön elismerést érdemel a rendező a feszültségadagolás tekintetében. Látszik, hogy Sopsits Hitchcock iskoláját követte: a martfűi éjszakában a női áldozatokat követő kamera, szinte idegtépő zenével párosul, miközben tudjuk – néha látjuk is – ahogy a rém ragadozóként lopakodik mögöttük. Magyar thrillerben ilyen mesteri feszültségteremtést talán még egyszer sem láttam.

Emellett az ötvenes-hatvanas évek rendkívül nyomasztó hangulatát is szinte tökéletesen sikerült áthozni. Mindenki fél a Párttól és a rendőrök, nyomozók, ügyészek rá vannak kényszerítve, hogy egymásról feljelentéseket készítsenek, sőt, a politikai gyilkosság sem marad ki a repertoárból. A hangulat megteremtésének pedig elengedhetetlen kelléke a korabeli környezet megteremtése: bútorok, járművek, fekete-fehér tévéadások. Ha ezt a filmet virtuális valóságként néztem volna, tényleg azt éreztem volna, hogy visszacsöppentem az ötvenes évekbe és tényleg jelentős teljesítmény a film készítői részéről.

Hozzá is tett, el is vett belőle az a plusz 35 perc

Azt el kell azért mondanom, hogy A martfűi rém 2016-os, mozifilmes verziójánál is zavart kicsit, hogy az eleve kissé hosszúra sikerült filmből pár sutább jelenetet ki lehetett volna talán vágni. Bizonyos, kevésbé fontos jeleneteket feleslegesnek, vagy egyszerűen csak túl hosszúnak éreztem, mások nem is jól illeszkedtek a filmbe és voltak olyanok, amelyek kicsit sántítottak. Kovács Péter nem az a sorozatgyilkos típus volt, aki kényszeresen hagyott hátra nyomokat, hogy végül elkapják, ő tényleg meg akarta úszni a gyilkosságait (ez a film utolsó szakaszában világosan ki is derül) ehhez képest az egyik jelenetben bemegy a börtönbe, hogy beszélőn találkozzék Kirják Jánossal, és oly módon beszél vele, hogyha Kirják nem lett volna annyira bamba, akkor rájöhetett volna, hogy Kovács kicsoda és le is buktathatta volna. Ez egy feleslegesen erőltetett, hiteltelen jelenet volt, amit a rendező csak azért szorított bele a filmbe, hogy legyen egy face-to-face az egymásra külsőleg feltűnően hasonlító ártatlan Kirják és a gyilkos Kovács között.

Kirják húga is gyakran teljesen logikátlanul viselkedik: bár láthatóan retteg a rémtől, de azért bent marad késő este a gyárban és nyugodt lélekkel mászkál az éjszakában. Talán a forgatókönyvet még lehetett volna finomítani, vagy ezeket a sutább jeleneteket utólag kivágni.

Ezek a jelenetek az megvágott mozifilmben is benne voltak, a sorozatba visszakerült, kivágott jelenetek nagyjából fele-fele pedig arányban adtak hozzá, illetve vettek el a film alapvetően szolid minőségéből. A bekerült jelenetek között található néhány extra párbeszéd Kirják és a húga között, illetve a Hajduk Károly által megformált Kovács Pétert is plusz jelenetekben láthatjuk. Bár érezhető volt bizonyos „filler” jeleneteknél, hogy nem véletlenül került a végső verzióból, de ezek már egy négyrészes minisorozatba sokkal jobban illeszkednek, nem érezzük annyira feleslegesnek vagy semmitmondónak. Sokat azért nem adtak hozzá ezek a jelenetek sem és egy kicsit talán veszített általuk a sorozat az alapvetőn komor, noir hangulatból, de olyan vészesen sokat nem.

A szocialista thriller szellemvasútja

Apró hiányosságai ellenére A martfűi rém számomra sorozatként is igazán pozitív csalódás. Végre egy olyan magyar thriller, ahol végre nem szúrják el a hangulatot, a feszültséget, a rendezést, a sztorit, ahol a színészi játék nem merül ki a beugró „celebek” felesleges ripacskodásával (Víkend, éppen rád nézek ), hanem teljesen hiteles, sőt, kifejezetten erős (Hajduk Károly nagyon elkapta a gyilkos figuráját) és ahol pluszként még a finoman, erőlködés nélkül ábrázolt korrajz is teljesen rendben van. Ez tényleg egy erős irányváltás volt, reméljük, a magyar thriller és film noir a jövőben is tartani tudja ezt a színvonalat és újabb filmeket, Netflixes sorozatokat láthatunk majd a 2016-ban készül Martfűi rém, idén, augusztusban Netflixre került sorozatverziója után is.

-BadSector-