TESZT – Újabb év, újabb Call of Duty. A Sledgehammer ezúttal is visszatér, a stúdió első új Call of Duty-jával a 2017-es WWII óta. Visszatérve a második világháborúhoz, a fejlesztőcsapat ezúttal a világ különböző hadszíntereit és egy többféle nemzetiségű karakterekből álló “fenegyerek” csapatot helyezi a hadjárat középpontjába, akiknek a nácik által rejtegetett titkot kell felfedniük, úgy, hogy egy életveszélyes – szinte öngyilkos – küldetésben vesznek részt.

 

Kampány, többjátékos mód és zombik: mint a legtöbb Call of Duty-játék, a Vanguardban is ezt a három elsődleges élményt kapjuk. (A negyedik a jövőben érkező Warzone Pacific lesz). Ez most is sokféle tartalmat kínál mindenféle játékos számára, akár egy epikus és bombasztikus kampányt akarnak átélni, akár a Call of Duty multiplayer legújabb részében akarnak a más gamereknek kiosztott virtuális fejlövésekkel a toplisták élére kerülni, akár a náci zombik koponyáinak szétpukkasztása okozta puszta katarzist élvezik.

 

 

Extra menü, PS5 fagyások – egy szegény kis tesztelő panaszai

 

Mindjárt megjegyezném, hogy nemcsak mi, hanem a készítők is visszagondolnak az előző Call of Duty-kra, ugyanis a vadonatúj menürendszerbe az alábbi négy játékot préselték bele: Call of Duty: Vanguard, a Warzone, a Black Ops Cold War és a Modern Warfare. Na most, én értem, hogy biztos vannak hatalmas, elborult COD-fanok, akik szeretik, ha mind a négy játék ott figyel a konzoljukon, de azért megkockáztatom, hogy a konzolosok zöme nem használja el erre a tárolókapacitásának nagyjából a felét (és most itt az 1 terrás meghajtóval rendelkezőkre gondolok, az alap PS4 512 Gb-os HDD-jére talán fel sem fér mind a négy játék), amikor a legtöbb gamer egyszerre egy COD-dal játszik, nem néggyel. Magyarán: kevés annyira felesleges dolgot találhatott volna ki az Activision, mint ez a négy játékot tartalmazó menürendszer.

A tesztelés körülményeihez hozzátartozik még, hogy a megjelenéshez képest jó pár napot kellett még várnom, mire én is elkezdhettem a játékot, ugyanis a PlayStation 5-ömön egyszerűen nem akart az istennek sem elindulni: menü, vagy hadjárat mindig lefagyott a játék a szokásos hibaüzenettel. Ezért hatalmas hálával tartozom a magyar forgalmazó Magnew-nak, hogy szerzett egy Xbox Series X kódot is – különösen, mert elég limitált volt idén a kódok mennyisége. Bár később nagy nehezen rájöttem (vagy legalábbis erősen „sejteni vélem”), hogy esélyesen az európai PlayStation fiókom okozhat valami adatbázis gubancot az Activisionnél (hogy pontosan mit, azt persze nem tudom és a helpdesk sem segített ebben), így, amikor egy váratlan ötlettől vezérelve kipróbáltam egy ezeréve nem használt, amerikai fiókkal a Call of Duty Vanguardot: csodák csodája, elindult! Így végül is PlayStation 5-ön tudtam letesztelni a játékot, aminek azért örültem, hiszen a PS5 kihasználja a DualSense-en keresztül az ultrarealisztikus force feedbacket és a régi Sony 3D-s fejhallgatom extra tudását is, ami azért rengeteget dobott a játékélményen.

No, de abba is hagytam a saját viszontagságaimról szóló beszámolót, hiszen nem azért vagytok itt, hogy ezzel fárasszalak benneteket, szóval ugorjunk bele a Sledgehammer Call of Duty: Vanguardjába és mind abba, amit a megjelenéskor tartogat.

 

 

Call of Duty: Vanguard – Becstelen Brigantyk

 

A Vanguard kampánya a Task Force 1 küldetésének történetét meséli el, amelynek célja a második világháború vége felé a Project Phoenix néven ismert náci titok felderítése volt, és a Vanguard ide-oda ugrál a  küldetések, valamint az egyes második világháborús események és küldetések visszatekintései között, amelyek korábban a Task Force 1 csapattagjait hősökké tették. A csapat minden tagja két küldetést kap (kivéve Arthurt, aki csak egyet), és a teljes Task Force 1 csapat küldetései nyitják és zárják a játékot.

A Task Force 1 valójában hat főből áll, annak ellenére, hogy csak négyet – Arthur, Polina, Lucas és Wade – hirdetnek, mint elsődleges karaktereket és a többjátékos módba is beleszivárgó operátorokat, ami elég egyértelműen mutatja, hogy melyik kettő csapattag „feláldozható” (hogy egy klasszikus akciófilmsorozatot is ideszúrjunk, haha). Ennek ellenére a teljes szereplőgárda fantasztikus és remek csapatdinamika van közöttük, ami igazán hihetővé teszi őket. Akár együtt látjuk a teljes csapatot, akár oda-vissza ugrunk az időben és a hadszíntereken, hogy megismerjük az egyes személyek történetét, a Vanguard kampánya izgalmas, érdekfeszítő és sokszor egész emberi. Vannak persze klisék is bőven a történetben, de a szokásos Call of Duty színvonalat szerintem most is hozta a játék.

Külön érdemes megemlíteni a Dominic Monaghan által zseniálisan alakított Jannick Richter gonosz náci őrnagyot, aki hőseinkkel néz rendszeresen farkasszemet. Nem akarok nagyon spolierezni, de a kampány mindig úgy mutatja be a Task Force 1-et, mint egy csoportot, amelynek terve van és így kerülnek rendszeresen egymással szembe Richterrel a különféle karakterek. Monaghan tökéletesen játssza ezt a velejéig romlott, de mégis nagyon emberi és sokszor korlátolt gonosz szerepét, akit ugyanakkor kétségek gyötörnek: a háború vége felé járva egyre kevésbé bízik főnökében és németek győzelmében is.

Richter mellett a másik főgonosz náci vezető, Freisinger, Richter főnöke, és a Főnix projekt megtervezője, irányítója. Freisinger egyébként okosabb és veszélyesebb Richternél és az őt alakító Dan Donohue-t is elismerés illeti, ő is tökéletesen hozza ezt kellően ellenszenves és gyűlölhető figurát. És ha ez a duó nem lenne elég, akkor a karakterek flashbackjeiben is vannak nácik, akik mindegyike éppolyan ellenszenves és gyűlöletes figura. Különösen erőteljes Polina üldözése egy náci vezető után Sztálingrád romjain, ami a „Lady Nightingale”-ben (Fülemüle kisasszonyban) csillapíthatatlan vágyat ébreszt, hogy minden nácit megöljön, akit csak talál.

A Vanguard a második világháborúval kapcsolatos néhány keményebb témát is felvet, amelyekről nem gyakran beszélnek, beleértve az Egyesült Államok meglehetősen megkérdőjelezhető, kizárólag feketékből álló ezredek alkalmazását. Biztos vagyok benne, hogy vitatható lesz, hogy a játék mennyire jól kezeli ezeket a témákat, de én úgy éreztem, hogy legalábbis elég jó munkát végeztek a fejlesztők abban, hogy nyíltan elmondják ezeket a dolgokat anélkül, hogy megpróbálnák túlságosan megszépíteni, vagy heroikussá tenni.

 

 

Rövid, de velős

 

Annak ellenére, hogy ezzel a kampánnyal reklámozták leginkább a Vanguardot, elég rövid élmény – nagyjából hat-nyolc óra alatt végezni lehet vele. Miközben remek narratívával, kiváló karakterekkel és tagadhatatlanul filmszerű epikussággal büszkélkedhet, a Vanguard játékmenete ismét felhasználja a Call of Duty-formulát, amit már egy évtizede kapunk. Olyannyira, hogy gyakran még deja vu pillanataim is voltak. Például Polina egyik bossharca lényegében ugyanolyan, mint a 2019-es Modern Warfare-ban, amikor a kislány Farával kellett bujkálnia egy őt üldöző rosszfiú elől és késsel döfködni őt a megfelelő pillanatban.

(Azt sem egészen értettem, hogy Polina miért nem lőtte le azt a náci rohadékot, amikor négyszer, vagy ötször is a célkeresztjében volt az átvezetőkben.)

A Vanguard kampánya emellett egy viszonylag lineáris, elágazásmentes, filmszerű élmény. A játék története során nem találsz gyűjtögetni valókat, említésre méltó alternatív útvonalakat vagy döntéseket. Néhány szinten ugyan lehet kicsit jobbra-balra kavarni, de aztán a szkriptelt történések gyorsan egy irányba terelnek, szóval gyorsan megtalálhatjuk a kampány határait. Én Hardcore szinten játszottam (a legnehezebb alatt eggyel), ami egy elég átlagos nehézségi szintet jelentett, de egyáltalán nem volt kedvem még eggyel nehezebb szinten végigvinni a játékot, mert ez az élményen nem sokat változtat azon kívül, hogy könnyebben megölhetővé tesz, míg az ellenségek kicsit keményebbé válnak.

A kampány emellett a szokásos bombasztikus Michael Bay-stílust hozza, ami videójátékban természetesen továbbra is hatalmas élmény. Olyan küldetésekben vehetsz részt, olyan pillanatokat élhetsz át, mint például a náci Németország szíve felé száguldó két vonaton való ide-oda ugrálás, halálos bújócska és tűzharc a német katonákkal, vagy a csendes-óceáni repülőgép-hordozók bombázása. A különböző hadszínterek felfedezése és a hozzájuk kötődő karaktertörténetek élvezetesek, remek tempóval, annak ellenére, hogy összességében viszonylag rövid mindegyikük. Ami a Vanguard kampányát kiemeli, az kétségtelenül a története és a karakterei, amelyek a második világháború egyedi és karakterközpontúbb megközelítését mutatják be. A játékmenet azonban, annak ellenére, hogy gyönyörűen néz ki és remek a története, semmi olyat nem nyújt, amit ne láttunk volna már évek óta. Ez nem feltétlenül rossz dolog, de az igazi játékmenetbeli innováció hiánya a kampányban olyan érzés, mintha a Sledgehammer egyszerűen csak kipipálta volna az „Igen, van a Vanguardban kampány is” jelölőnégyzetet.

Most pedig elérkeztünk a Vanguard azon részéhez, amellyel a gamerek nyilván a legtöbb időt fogják tölteni.

 

 

A háború… a háború sosem változik?

 

A második világháborúhoz való visszatéréssel a Sledgehammer azt akarta elérni, hogy a többjátékos arénák a régi csaták káoszát nyújtsák. Felmerül mégis a kérdés, hogy lehet egyszerre újraalkotni a kevésbé taktikus háborús csaták érzéseit, ahol a katonák (gamerek) hullámokban rohamoztak és tömegesen váltak a golyók és robbanások martalékává, úgy, hogy közben azért a fejlesztők megtartják a játékosok által kedvelt taktikusabb, modernebb játékmenetet? Az egyik nagy válasz erre a kérdésre a „taktikai környezetkárosítás”. A környezet szétesik, és nem csak vizuálisan romlik, hanem egyesesetekben teljesen új látóhatárokat nyit, és a meccs előrehaladtával bizonyos falakat és fedezékeket távolít el.

A másik nagy változás a harci tempó kiválasztásának lehetősége, ami az egyes pályák méretéhez képest felerősíti a játékosok számát. A Tactical megtartja a klasszikus Call of Duty 6v6-os játékmódot, míg az Assault és Blitz pályákon olyan kaotikus arénákban harcolhatunk, amelyeken akár 24v24 játékos ellenében is játszhatnak. Ez a dinamikus beállítás egyben azt is jelenti, hogy nem kell egyszerűen beérned egy meghatározott létszámmal, hanem olyan módokban is játszhatsz, amelyek dinamikusan változnak az alapján, hogy milyen élményt szeretnél.

A Vanguard határozottan eltér a Treyarch előretörést hirdető Call of Duty franchise megközelítésétől, de nem is igazán hasonlít az Infinity Ward Modern Warfare-jéhez sem, annak ellenére, hogy ugyanarra a technológiára épül, mint az utóbbi. A Black Ops Cold Warból érkezve hamar vereséget szenvedtem, amikor megpróbáltam ugyanilyen frenetikusan próbáltam harcolni a Vanguardban. A Vanguard ugyan még mindig gyors tempójú, de a pályák kialakítása (és a rombolható falak, ajtók és fedezékek révén) mindenképpen egy kicsit óvatosabban kell taktikáznunk. De még így könnyen leteríthetnek minket, ha oldalról és hátulról lőnek ránk – legalábbis néhány pályán, míg másokat a klasszikusabb háromsávos dizájnnal dolgoztak ki, saját rombolható környezetükkel.

Amint rájöttem, hogy a pályák milyen játékmódot támogatnak, sokkal jobban kezdtem alkalmazkodni. A falakhoz és tárgyakhoz közel húzódtam, ellenőriztem a sarkokat és talán egy kicsit türelmesebben játszottam, mint általában szoktam. Őszintén szólva, nagyon szórakoztató volt egy másfajta játékstílust találni magamnak, nem is beszélve arról, hogy alkalmazkodtam ahhoz, hogy melyik pálya következik.

Visszatér egyébként egy funkció a Modern Warfare-ből (természetesen szingliben és multiban egyaránt): bujkálás közben különféle felületekhez támaszthatjuk fegyvereinket. Ezt egyébként nagyon hiányoltam a Black Ops Cold Warból.

A második világháború négy színterének 20 pályájával induló 16 többjátékos és 4 különálló aréna a Champion Hill módban – hatalmas a változatosság, ami biztosítja, hogy a játék pillanatról pillanatra és meccsről meccsre másképp nézzen ki. Ez óriási pozitívum a COD multirajongóknak. És még csak a megjelenésnél járunk: újabba tartalmak még ebben a hónapban érkeznek, és további három pálya érkezik a december 2-i Season One-ban.

 

 

Ezermesterek ismét előnyben

 

A Vanguardban a játékosok a fegyvereket eddig nem látott 10 különböző tartozék és perk slotokkal alaposan átalakíthatják, ami óriási változatosságot teremt abban, hogy a fegyvered pontosan úgy működjön, ahogyan szeretnéd. A különböző lőszertípusoknak változatos hatásai vannak, és a játékosoknak már nem kell számolniuk azzal, hogy melyik tartozéktól kell megszabadulniuk ahhoz, hogy másikat használhassanak. A különböző tartozékok még azt is megváltoztathatják, hogy a DualSense adaptív ravaszai hogyan reagálnak a fegyver elsütése közben.

A játékbeli fejlődés is javult, beleértve az egyes Operátorok szintlépésének lehetőségét (akiknek kedvenc fegyvereik vannak, amelyek XP-bónuszokat adnak, ha együtt használod őket), a fegyverek, a Battle Pass és a saját játékos szintje mellett. Ez még nagyobb izgalmas verseny azok számára, akik mindent végig akarnak csinálni a multiban is.

A Sledgehammer emellett úgy döntött, hogy a nácikat kihagyja az operátorok közül – talán érthető okokból. A viszonylag friss „Operator”-rendszerrel, amely lehetővé teszi a játékosok számára, hogy konkrét karaktereket válasszanak, valamint karakterskineket kapjanak, nem biztos, hogy nyerő ötlet lett volna náci karaktereket is hype-olni a mai PC világokban, hiszen nemrég ennél sokkal kevesebbért is megütötte a bokáját a Battlefield 2042 fejlesztője. Ami azt jelenti, hogy a Vanguardban minden operátor jófiú, vagy a szövetséges országokból, vagy a tengelyhatalmak disszidenseitől. Vélhetően a jövőben a szezonális frissítéseken keresztül hozzáadott operátorok is ezt a modellt követik majd, azaz csak jófiúk lesznek, de felmerül a kérdés, hogy a megjelenés utáni tartalmakkal hogyan fogják előremozdítani a történetet.

 

 

Zombik… zombik mindenütt…

 

A Treyarch által fejlesztett Vanguard Zombies egy érdekes keveréke a korábban felhasznált ötleteknek – a kör alapú pályák, valamint az Outbreak, sőt a korábban PlayStation-exkluzív Onslaught koktélját kapjuk. A Black Ops Cold War Dark Aether Zombies történetének előzménye, a Vanguard sokkal inkább az okkultizmusra és a természetfelettire koncentrál, mint a Dark Aether technológiai hasznosítására.

A játékosok Sztálingrád központi bázisán kezdenek, amelyet a Red Star többjátékos térképéből adaptáltak. Itt lehet pakolni a fegyvereket, felszerelést építeni, és kiválasztani, hogy melyik célt választjuk a következőnek.

Egy portálhoz vezető utat megtéve egy másik területen lévő három célkitűzés egyikét veheted célba, amelyek gyakran az ismerős többjátékos térképek további zombis adaptációi. A Blitzben a játékosok korlátozott ideig próbálják túlélni a zombihullámokat. A Transmit arra készteti a játékosokat, hogy egy védőgömbbel mozogjanak, miközben zombikat gyilkolnak. Az utolsó Gather célkitűzés pedig arra kéri a játékosokat, hogy gyűjtsenek rúnákat, és vigyék vissza őket egy központi oszlophoz, amely minden egyes alkalommal, amikor feltöltik, megváltozik.

A cél után visszateleportálnak Sztálingrádba, amelyet gyakran még több zombi lep el, akiket meg kell ölni. Darálás a köbön… Minden hullám után áldozati szíveket kapsz, amelyeket a Alter of Covenantsnál Covenantsra cserélhetsz, amelyek játékmódosítók és power upok. Lassan a terület olyan területeit is feloldod, amelyek lehetővé teszik, hogy igyál a Perk szökőkutakból, és olyan dolgokat szerezz, mint a gyorsabb mozgás és a több életerő.

A legkiábrándítóbb dolog számomra a Zombikban az, hogy nincsenek állandó játékosfejlesztések, amelyekért harcolhatsz, ami hatalmas változás a Black Ops Cold Warhoz képest. A tavalyi játékban az egyik cél az volt, hogy az Aetherium kristályokat megszerezzük a képességek és a perkek állandó fejlesztéséhez, ami egy nagyszerű ötlet volt, hiszen arra ösztönözte a játékosokat, hogy egy újabb Zombies-meccset játsszanak, csak egy kicsit jobban felturbózva, mint korábban. A Vanguard Zombies közvetlenül a játékmenetbe töltötte be a perk-frissítéseket, a perkek további szintjei pontokba kerülnek, és egy új meccs megkezdésekor teljesen elvesznek.

 

 

Látvány, zene-bona és… bugok

 

A Call of Duty: Vanguard ugyan megjelent az előző generációs konzolokra is, de a látványra általában véve túl sok panaszunk nem lehet. A különféle felületek textúrái, az ellenséges egységek kidolgozása, az emberi arcok részletessége az átvezetők során mind elsőrangú. Bár sajnos a Vanguard a Black Ops Cold Warral ellentétben nem használ ray tracinget next-gen konzolokon, ettől függetlenül a grafika kiváló. Az NVIDIA’s DLSS és az AMD’s FSR technológiáit egyébként a játék használja PC-n.

Ami a zenét és a hangokat illeti, azokkal kapcsolatban is csak szuperlatívuszokban írhatunk. A játék zenéjét Bear McCreary szerezte, aki többek között a Battlestar Galactica, és az Agents of Shield muzsikáit is komponálta. A zenei betétek legtöbbször pörgősek, izgalmasak, adrenalin pumpálók, vagy drámaiak a megfelelő pillanatokban. A fegyverek zörejei is hitelesnek hangzanak (már amennyire meg tudtam ítélni, fegyverszakértő azért nem vagyok) és a szinkronhangok, vagy az egyéb zörejek is élethűek – a halálsikolyok például különösen azok.

Sajnos, azért nem minden tejfel a legutóbb COD-ban sem… Az összeképet most a csúnya rovarok csúfítják – helyesebben például a kutyák, legalábbis a lebegő fajtából, ugyan a kampány egy részében a robbanás után a levegőben levitálva maradt két döglött kutya.

Egy másik alkalommal pedig a füstcsapdát használó időnként el-el tünedező német mesterlövész olyan ügyesen tüntette el magát, hogy úgyis maradt a füst eltűnése után is a semmiből lövöldözött ki. Gyorsan hozzá kellett tennem, hogy ez az 1.06-os verzió és a játék megjelenése óta 2-3 patch már biztos kijött.

 

 

Mire számíthatunk a Vanguard megjelenése után?

 

A Vanguard igazi erőpróbája a megjelenés utáni tartalomkínálat lesz, hiszen minden Call of Duty a megjelenést követő évben is aktív – és ingyenes – támogatást kap. Folytatva a 2019-es Modern Warfare-rel megkezdett post-launch tartalmi modellt, a Vanguard első szezonja december 2-án indul, és három új pályával bővül a multiplayer – az ezt megelőzően hozzáadott Shipment mellett, továbbá, be nem jelentett Zombies-tartalmakra és a Warzone integrációra is számíthatunk (valamint egy teljesen új, Caldera nevű csendes-óceáni térképpel, amely a Warzone-hoz érkezik).

Az egyetlen dolog, ami szinte biztosan stagnálni fog az indulás utáni támogatási időszakban, az a Vanguard kampánya. Kár, pedig manapság már olyan egy olyan világban, ahol olyan „élő” game-as-a-service címek vannak, mint például a Destiny 2 (hogy az Activisionnél maradjunk), amelyek egész évben rendszeresen szállítanak szezonális sztoris tartalmakat és küldetéseket, érdekes lenne látni, hogy a Call of Duty mire lenne képes egy hasonló megközelítéssel.

Mégis, a rengeteg tartalom, mód, pálya, esemény és egyéb meglepetés, amit a mutliplayer és a zombis játékhoz kapunk, nem is beszélve a Warzone integrációról, rendesen életben tartja majd a Vanguardot is a rajongóknak. Azzal, ahogy a Call of Duty kiadók a 2019-es Modern Warfare óta felpörgetik a szezonális tartalomkínálatot, a Sledgehammer várhatóan mindent belead a Vanguardba, a Treyarch segítségével együtt a Zombies módban is.

 

 

Hozza a szokásos COD színvonalat

 

A Call of Duty: Vanguard összességében hozza a szokásos COD-színvonalat – ezúttal a Sledgehammertől – amely új szemszögből közelíti meg a második világháborút. Bár a kampány játékmenete rövid és kicsit túl lineráis, illetve a bugok is bezavarnak, a filmes narratíva és a változatos és szerethető (vagy gyűlölhető) karakterek révén mégis elégedettek lehetünk. A multiplayer rész is szórakoztató, és ráadásul egyedi Sledgehammer-féle megoldásokat találhatunk benne, mint például az új játékmódok és a pályák rombolható környezete. A Treyarch zombis játékmenete aránylag szórakoztató, de mégsem eléggé polírozott, zavaró az is, hogy nem maradnak meg az upgrade-jeink – ez egy visszalépés a Black Ops Cold War Zombies-hoz képest – de a megjelenés utáni tartalmak és változtatások révén javulhat a helyzet.

Ha nem is forradalmi ez a Call of Duty (sem), de idén sem kell panaszCODnunk miatta.

-BadSector-

Köszönjük az PlayStation 5 és az Xbox Series kódokat is a Magnew Kft.-nek!

---

Kiadó: Activision

Fejlesztő: Sledgehammer Games

Stílus: FPS

Megjelenés: 2021. november 5.