FILMKRITIKA – Tom Holland ismét visszatér Pókemberként, méghozzá a történet szerint egy rendkívül kellemetlen szituációban: mivel Mysterio elárulta egy videón, hogy Peter Parker Pókember, így hősünknek valamilyen megoldást kell találnia, hogy ezt valahogy mindenki elfelejtse.

Ez a megoldás Dr. Strange (Benedict Cumberbatch) mágiája lenne, amely elvileg arra szolgálna, hogy mindenki elfelejtse, hogy Parker a Pókember, ám a varázslat közben Peter „bekavar”, és a művelet rosszul sül el, ennek köszönhetően pedig a többi Pókemberes filmes univerzum főgonoszai is ide csöppennek. Innentől már csak egy lépés és jöhetnek a fan service hegyek. Kérdés, hogy ez jó nekünk?

„Mi lenne ha?”

Ezzel a költői kérdésként megfogalmazott címmel már készült is egy Marvel-sorozat és voltaképpen ez a Pókember-film is remekül illeszkedhetne ebbe, mert hát a Pókember: Nincs hazaút egy óriási „Mi lenne ha?”. Anélkül, hogy elspoilereznék a trailerekben nem látható dolgokat, azt már ugye mindannyian tudjuk, hogy a klasszikus, 2002-es Pókember, és a későbbi filmek gonoszai is szerepelnek, tehát ennek a Pókember-univerzumnak a Peter Parkerja (Tom Holland) például szembekerül a Norman Osbornnal, vagy más néven a Zöld Goblinnal (Willem Dafoe), Doc Ockkal (Alfred Molina), vagy Electróval (Jaime Foxx). Többről van itt szó, mint egyszerű kameókról, ugyanis mindenféle karakter szembekerül egymással, ami elvileg rengeteg különlegesen mókás (vagy drámai) helyezeteket, jeleneteket eredményezhetne.

Mi lett volna, ha mégse?

Eleinte ez jól is működik, és bár sok ilyen szituációt már láthattunk a trailerekből, azért annak van mégis valamilyen bája, ahogy az Alfred Molina által megszemélyesített Doc Ock és a Willem Dafoe-Zöld Goblin és a többiek időnként fenyegetően kavarnak, időnként csak csetlenek-botlanak ebben a másik univerzumban. Sajnos ez a hullámvasút a színészi alakításaikra is vonatkozik: Molina még egész profi Doc Ocként, Dafoe már haloványabban és kicsit unalmasabban játssza el csak a régi szerepét, Jaime Foxx mint Electro és a többi (elég unalmas) szupergonosz pedig maguk a merő unalom.

Erről nem feltétlen csak ők tehetnek, mert amennyire kreatív maga az alapötlet, (bár a Pókember – Irány a Pókverzum  animációs filmnek valami feltűnően hasonló sztorija van), annyira konvencionálisan alakul aztán a történet és a dialógusok egyaránt és azon kívül, hogy „mekkora ötlet már”, hogy a régi hősök és antihősök mind egy filmben szerepelnek, nem sok teret kapnak például a karakterük jellemfejlődésére.

Ez egyébként az újabb Marvel-filmek, vagy Pókember filmek hőseire és mellékszereplőire is igaz: Benedict Cumberbatch például fájdalmasan egysíkú Dr Strange alakításra kényszerül, ami különösen A kutya karmai között után feltűnő, amelyben a Sherlockban is remekelő színész egyszerűen zseniális volt. Itt egymondatos beszólásokkal („Na, ezért nincsenek gyerekeim!”) próbálja csak sikertelenül feldobni a kicsit egyébként is egy kaptafára készült karakterét. De ugyanilyen unalmassá vált Marisa Tomai May néniként is, aki az előző részek nagyon laza, szexi milf karaktere helyet elkezdte az idősebb May néni közhelyeit puffogtatni.

Tom Holland mindent elvisz a hátán

Eddig szinte csak negatívumokat írtam, de azért azt meg kell jegyezni, hogy Tom Holland ezúttal is elviszi a hátán az egész filmet és egyértelmű most már, hogy a három Pókember színész közül ő volt a legjobb. Parker saját, egyéni drámáit (mert több is van belőle) nagyszerűen jeleníti meg és a fiatal színész ezzel elővetíti, hogy még mire lehet képes más, komolyan filmdrámákban. Persze, Hollandnak már nagyon bizonyítania sem kell, hiszen a Mindig az ördöggel című Netflix-alkotásban ezt már megtette.

Végül a látvány és az akció tekintetében sem kell nagyon panaszkodnunk, még akkor sem, ha annyira nem túlzottan epikusak az összecsapások, de igazából a Pókember filmekre nem is ez volt a jellemző.

Én összességében jobban örültem volna egy újabb meglepetésszerűen és kreatívan kidolgozott, új főgonoszra, mint amilyen a Micheal Keaton-féle Keselyű volt a Pókember-trilógia első részében és Jake Gyllenhaal Mysteriója volt a másodikban. Willem Dafoe és Alfred Molina remek színészek, de ahhoz egy izgalmasabb és összességében is kreatív forgatókönyv kellett volna, hogy másodszorra is az újdonság erejével hassanak, mert így csak egy túltolt kameó-érzete volt a megjelenésüknek.

A Pókember: Nincs hazaút többé-kevésbé erős negatívumai ellenére is azért egy kellemesen jó film, egy kifejezetten érdekes és katartikus zárással, de én ennél erősebb harmadik részre számítottam, több humorral, jobb dialógusokkal, frappánsabb, kreatívabb történetvezetéssel és jelenetekkel.

-BadSector-