FILMKRITIKA – Huszonhat évvel az eredeti Sikoly film után újra felsikolt Ghostface áldozata, de persze ez a Ghostface már nem az Ghostface – ahogy ugyanezt el lehet mondani magára a filmre is.

Haladni kell a kor szellemével és ez nem csak azt jelenti, hogy tinihorrorhoz új tinik kellenek – hiszen a régi főszereplők már a negyedik, ötödik X körül járnak – hanem azt is, hogy az egész történetnek napjaink „felébredt-” és „eltörléskultúrája” körül kell járnia, maga a film pedig már annyira „meta”, hogy még Mark Zuckerberg közösségi médiája is piskóta ahhoz képest. Ez a Sikoly egyben egyszerre folytatás és reboot is – vagy, ahogy az egyik szereplő a „Sikoly”-ban kifejezetten meghatározza, egy „requel”. Ez az első „Sikoly” film egyébként, amelyet nem Craven rendezett, aki 2015-ben hunyt el, és akinek a filmet szentelték.

Az első Sikolyt 1996-ban került a mozikba (hozzánk csak ’98-ban jutott el, de mivel még akkor még a videókazettás, videótékás, filmmásolós korszakban jártunk, lehet, hogy addigra már „kazin” mindenki látta). Wes Craven filmje, amelyet Kevin Williamson írt, a műfaji konvenciókkal játszadozott azzal, hogy a szereplők nyíltan beszélgettek a horrorklisékről, miközben a karaktereket agyonszurkálta egy maszkos gyilkos. Az új „Sikoly” ragyogó ötlete az, hogy duplázza a metát. A film univerzumában ugyanis létezik egy másik horrorfilmsorozat, ami olyan, mint a Sikoly, csak éppen Döfésnek hívják.

Ez már Döfi?

Természetesen mi mással is kezdődhetne ez a film is, mint egy telefonhívással: míg az eredeti filmben Drew Barrymore-t hívták fel, mielőtt kivégezték volna, itt Tara (Jenna Ortega) kap egy hasonló hívást. A gyilkos eleinte anyja új pasijának tetteti magát, majd mielőtt, vagy miután (őszintén szólva már nem emlékszem) felfedte magát, Tara elmagyarázza a telefonba, hogy ő inkább az olyan „emelkedett horrort” kedveli, mint „A Babadook”, az „Örökség” és a Valami követ. Értitek? Mert ez olyan „meta”, tele önreflexióval, belső poénnal, kikacsintással.

A kérdés csak az, hogy vevő vagy-e erre, mert innentől kezdve – a véres gyilkosságokon túl – tulajdonképpen az egész film erről szól. Az összes tini horrorrajongó, és aki esetleg nem, annak is annyi horrorfilmes rizsát zúdítanak a nyakába, hogy tuti az lesz belőle, vagy ha nem, akkor jön Ghostface és jól legyilkolja őket.

Ez Sekély inkább, mint Sikoly

Mi is valójában a „Sikoly” öröksége? Gyanítom, a legtöbben aligha emlékeznek a három folytatásra. (Én talán az első két filmet láttam, de szinte semmire sem emlékeztem már.) Az eredeti film igazából a szereplők személyiségei volt nézhető, köztük Neve Campbell, Courteney Cox, David Arquette és Matthew Lillard. (Lillard kivételével mindenki visszatér itt.) De ahogy Tara is sugallja, a Sikoly-filmek gyorsan elavult „ereklyéknek” tűnnek – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Harvey és Bob Weinstein termékei voltak. Ha valami, akkor a Sikoly leginkább azért marad fenn, mert a Ghostface, a gyilkos védjegye, az Edvard Munch-szerű maszk továbbra is Halloween egyik alapdarabja.

Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett (akik a 2019′s „Ready or Not” című filmet rendezték) filmkészítői, akik James Vanderbilt és Guy Busick forgatókönyve alapján dolgoznak, nem sokat tesznek hozzá az egész Sikoly univerzumhoz, újrahasznosított, klisés és giccses (de azért jó véres) nosztalgikus öldöklésen túl, a telefonokkal való állandó szórakozáson és annyi önirónián kívül, hogy szinte elvonja a figyelmet arról, hogy maga a film mennyire rettenetesen sekély.

Vissza az „öregekhez”

El kell azért ismerni, hogy a fiatal színészgárda egy része viszonylag ügyes, köztük Ortega, Melissa Barrera („In the Heights”) és Jack Quaid (Dennis fia). A film első jelenetében Tara majdnem végzetes találkozása a kórházi ágya mellé vonzza elhidegült nővérét, Samet (Barrera). Sam a barátjával, Richie-vel (Quaid) érkezik, aki bevallása szerint nem ismeri a „Döfés” filmeket, de a túlélés szabályait gyorsan megtanulja. Újra a kaliforniai Woodsboróban vagyunk, amely az összes „Sikoly” film helyszíne, és a „Döfés” filmek ihletőjeként szolgáló gyilkosságok helyszíne. Amikor Ghostface ismét vagdalkozni kezd, a srácok egy korábbi woodsborói generációhoz (Arquette, Cox, Campbell) fordulnak segítségért.

A film gyilkosságai jó véresek, sok áldozat van, de ez sem segít azon, hogy végsősoron unalmassá válik az állandó hentelés, a feszültség, mint olyan, pedig elmarad, mint a borravaló.

Neve Campbell kiégett tekintete vagyok

A karakterek egytől-egyig üresek, unalmasak, zéró jellemfejlődéssel, sokan csak áldozati bárányként szolgálnak Ghostface késének. Miközben ez a Sikoly állandóan ekézi a folytatásokat, remake-eket, és rebootokat, addig valójában ugyanolyan gyatra, mint azok a filmek, amelyeket viccesen próbál kicikizni. Amennyire véres a film, annyira nem lehet megtalálni a realizmusnak még csak a szikráját sem, nem ritka például, hogy korábban jól hasba szúrt karakterek úgy beszélgetnek, mintha mi sem történt volna.

Az egykori nagy „díva” és szexszimbólum, a közel ötvenéves Neve Campbell üres, kiégett és unott arckifejezése egyben valahol mottója is ennek a kiüresedett slasher franchise-nak, amely attól még nem éled fel újra, hogy telepakolják oldalba bökős, kikacsintós, meta humorral és annyi modern, divatos, „fiatalos, trendi életérzéssel”, amennyi a csövön kifér.

-BadSector-