FILMKRITIKA – Egy termékeny krimiíró összeáll egy jóvágású gyilkossági nyomozóval, hogy felkutassanak egy gyilkost ebben a fájdalmasan sablonos Netflix-gyilkossági rejtélyben. Milano egy krimiszerzőt alakít, és miközben egy valós gyilkosságot próbál megoldani, úgy dönt, hogy dominaruhába bújik és így próbálja „léprecsalni” a gyilkost. A Nora Roberts-regény Netflix-adaptációja keveri az online perverziót, a gyilkossági rejtélyt és a hihetőség viccesen totális hiányát.

A Netflix Arcátlan című pszichológiai thrillerének elején a bűnügyi regényíró Grace Miller (Alyssa Milano) ragaszkodik ahhoz, hogy a könyvei, amelyekben hátborzongató nőgyilkosságok szerepelnek, nem giccsesek, hanem tanulságosak. „A nők kizsákmányolásáról, a nőgyűlöletről és a patriarchátusról szólnak” – jelenti ki.

A film történetének már sokkal kevésbé magasztos céljai vannak. Az Arcátlan totálisan kiszámítható és tipikusan amerikai tévéfilm színvonalú, a kilencvenes évek puhafedelű romantikus könyveivel ötvözött krimi. A film a termékeny írónő, Nora Roberts hasonló színvonalú novelláján alapul, a rendező, Monika Mitchell pedig több hasonló tévéfilmet is készített már – ideális párosítás egy tipikusan gyatra és a középszer alatti Netflix-filmhez, amellyel a streaming csatornán gyakran érkezik.

Klisék és gyatra írások

A történet azzal kezdődik, hogy a nagyvárosi Grace a külvárosba utazik, hogy segítsen húgának, Kathleennek (Emilie Ullerup) egy gyermekelhelyezési perben. De, amikor a találkozás egy szörnyű gyilkosság miatt félbeszakad, a cselekmény másféle irányt vált. A gyászoló és rémült Grace megfogadja, hogy írói ösztönei segítségével a gyilkos nyomára bukkan, méghozzá a szomszédban lakó jóképű gyilkossági nyomozó, Ed (Sam Page) segítségével.

Csak pár percig tartó, de jellemző momentum, hogy amilyen gyatra a forgatókönyv, annyira szánalmas Grace fiktív írása is. Amikor ugyanis először találkozunk Grace-szel (Milano), épp nyilvános felolvasást tart legújabb regényéből, és azonnal észrevesszük, hogy az írása borzalmas, pedig nem kellene annak lennie. Ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy ez a nő író, a forgatókönyvíróknak mindössze két teljes bekezdés erejéig kellett volna felnőniük a feladathoz, de még ez sem sikerült nekik.

No de térjünk vissza a frenetikus történethez. Kath-nek, aki még mindig abban a washingtoni házban él, ahol felnőttek, szüksége van Grace-re, hogy aláírjon egy jelzáloghitelt, hogy fel tudjon bérelni egy ügyvédet, aki kiharcolja kisfia teljes felügyeleti jogát, aki jelenleg a „gazdag és jó kapcsolatokkal rendelkező” ex-férje (David Lewis) rosszindulatú gondjaira van bízva. Kath büszkén vallja be, hogy leszokott a gyógyszerfüggőségről, és sikeresen elhelyezkedett egy helyi középiskolában tanítani. Azt viszont nem mondja el a nővérének, hogy titokban webkamerás „előadóként” is tevékenykedik, és a hálószobája mögötti zárt stúdióból a dominát alakítja fizető online vásárlóknak.

Éppen befejezte az egyik ilyen foglalkozást, amikor egy betörő megtámadja, és a holttestét később fedezik fel, amikor a látogató Grace visszatér az első randevújáról Eddel (Sam Page), a szomszédos gyilkossági nyomozóval. Mivel azt hiszi, hogy a regényei azért bestsellerek, mert „bele tud látni a gyilkosok fejébe”, a zaklatott, de lelkes Grace ragaszkodik ahhoz, hogy „asszisztáljon” a nyomozáshoz, amelyet Ed és társa, Ben (Malachi Weir) gyorsan ki is jelölnek. Az egyébként sem túlságosan hihető cselekménynek itt talán az a legképtelenebb eleme, hogy ezt a kérést a rendőrfőnöknek (Alison Araya) el kell tűrnie, sőt, írásosan is jóvá kell hagynia, hősnőnk nyilvánvaló személyes konfliktusai ellenére – ráadásul úgy, hogy romantikus viszonyban van a nyomozóval (és most annak házában lakik).

Eközben más, hasonlóan perverz livestreameket készítő nők is ugyanannak az elkövetőnek a célkeresztjébe kerülnek. A gyanúsítottak között nemcsak Grace undok exe, hanem két diákja (Matthew Aaron Finlan, Daniel Diemer), az iskola gondnoka (Aaron Paul Stewart), a streaming-oldallal kapcsolatban álló emberek is ott vannak, akiknek korábban dolgozott, és így tovább.

Válassz a kalapból!

Szerkezetét tekintve az Arcátlan az ilyen típusú történeteknél megszokott forgatókönyvet követi. Kitalálsz egy gyilkosságot, és a filmet egytől-egyik fura fickókkal (ebben az esetben fiatal srácokkal, Kathleen ugyanis igazi „milf” tanárnő) népesíted be. Minden egyes fura srácra nagyjából tíz percet szánsz, hogy elhitessük a nézőkkel, hogy ő tette. Aztán jöhet a következő. Amikor kifogysz a furcsaságokból, beleteszed a nevüket egy kalapba, és kiválasztasz egyet, akire ráhúzod. Ezután már nincs más dolgod, minthogy a gyilkost valamilyen módon léprecsalják.

A jobb sorsra való színészek igazából teszik a dolgukat, hogy az ostoba dialógusoknak és hiteltelen cselekménynek valahogy megfeleljenek. Talán pont Alyssa Milano a legamatőrebb szerepében, ami azért valahol meglepő, hiszen egy rutinos, most már idősebb színésznővel van dolgunk.

Az ilyen melléfogások miatt is elmondható, hogy az Arcátlan már az „annyira rossz, hogy az már szórakoztató” tipikus esete. Nem unalmasan, hanem feltűnően gyenge. Nem „már elegem van ebből”, hanem a „Nem hiszem el, amit látok.” Kategória.

Szóval nézzétek meg, főleg ha halhatatlanok vagytok, mert különben csak az életetek pazarlása ez a film.

-BadSector-