RETRO FILM – Tyrone Powerrel a főszerepben az első adaptációnak meg kellett találnia a módját, hogy úgy mesélje el egy csaló karrierjének sötét történetét, hogy azzal ne sértse a cenzorokat. Az 1947-es film ugyanakkor valahol mégis sötétebb és kegyetlenebb, mint az újabb verzió.

Guillermo del Toro rendező a „Rémálmok sikátora” című új drámájának e havi premierjén elmondta, hogy elolvasta William Lindsay Gresham 1946-os regényét – a film hivatalos forrásanyagát -, mielőtt megnézte volna a klasszikus 1947-es adaptációt Tyrone Powerrel. De nem kérdés, hogy az első film jelentős hatással volt del Toróra és Kim Morganre, akik együtt írták a forgatókönyvet. Az utolsó mondat egyenesen az eredeti forgatókönyvből származik, Jules Furthman tollából.

Az új verzióhoz hasonlóan az 1947-es változat is egy ambíciós, saját társadalmi osztályából kitörni vágyó karneváli munkás, Stan életútját követi. Stan (az alig 44 évesen elhunyt Tyrone Power játssza a most Bradley Cooper által alakított szerepet) egy lecsúszott karneváli házaspártól, Zeenától és Pete-től tanul meg (illetve inkább lop el) néhány trükköt, akiknek korábbi nagyobb ambíciói egy kis vásári rutinra redukálódtak. Végül Stan megszökik egy munkatársával, Mollyval, és mentalista műsorba kezdenek, amelynek célközönsége a chicagói előkelőség.

Egy nem túl tehetséges rendező nagy klasszikusa

A film régóta a retrofilm rajongók és a noir-fesztiválok kedvence. Tartós vonzerejét azonban nem könnyű meghatározni.

Egész biztosan nem a rendező miatt: a brit származású Edmund Goulding („Grand Hotel”), akit Andrew Sarris a hollywoodi filmkészítőkről szóló úttörő áttekintésében, Az amerikai mozi című művében a „kevéssé szimpatikus” kategóriába sorolt: „hullámzó tehetségű rendezők, akiket furcsa módon az igénytelenségük mentett meg”. Sarris megjegyezte, hogy még Goulding legjobb filmjeit, köztük a Rémálmok sikátorát is ritkán tartották a sajátjának, és rámutatott, hogy a „Grand Hotel” a legjobb filmnek járó díjat rendezői jelölés nélkül nyerte el.

Sarris „diszkrétnek és ízlésesnek” is nevezte Goulding pályafutását, de a Rémálmok sikátora aligha az. A Criterion-csatorna egyik extrájában Imogen Sara Smith, az „In Lonely Places: Film Noir Beyond the City” című könyvének szerzője megjegyzi, hogy Gouldingnak talán váratlan affinitása volt az anyaghoz. A magánéletben, mondja, „elég botrányos hírneve volt”, hozzátéve, hogy „küzdött az alkoholizmussal és a drogokkal, és a pletykák szerint vad biszexuális orgiák házigazdája volt”.

A végzetszerű, „eleve elrendelt” társadalmi osztály

A „Rémálmok sikátora”, amely a gyártási szabályzat korlátozásai alatt készült, soha nem mutathatott volna be semmilyen mocskos dolgot. De ez egy sötét és cinikus film és egyben jó stílusgyakorlat is a film noir számára; egy olyan kategória, amely valahol ellenáll a műfaj egyértelmű meghatározásnak. Ahogyan azt már sokszor írták, a noir nem egészen műfaj, hangulat vagy stílus. „A Rémálmok utcája nem rejtély, de még csak nem is igazán thriller. De olyan lélekölő érzést vált ki, amely úgy járja át a szervezetünket, mint a methanol, amely megmérgezi az egyik szereplőt. A fatalizmus érzése, a noir egyik alapeleme, mindenütt jelen van.”

Az eredeti film sem finomkodik a társadalmi osztály, mint az elkerülhetetlen, végzetszerű lét ábrázolásában. Már a film elején világossá válik, hogy Zeena és Pete (Joan Blondell és Ian Keith) „már a nagybetűs életben voltak”, de visszatértek a „természetes helyükre”: a vándorló karneváli munkával töltött kielégítetlen életbe, ahol Zeena gondolatolvasó műsorszámot ad elő, míg az örökké részeg Pete titkos segítséget nyújt. A karnevál egyik fő attrakciója – és a Stant lenyűgöző mutatvány – a „geek”, aki élő csirkék fejét harapja le. „Nem értem, hogyan tud valaki ilyen mélyre süllyedni” – reagál Stan a film elején, ami egyszerre jelzi önbizalmát és gyenge helyzetfelismerését.

Ez a femme fatale nem teketóriázik

Amikor Stan végül találkozik a végzet asszonyával, Dr. Lilith Ritterrel (Helen Walker, a 2021-es filmben Cate Blanchett alakítja), jelentősége van annak, hogy a nő pszichológus – nem csupán valaki, aki megérti, mire szomjazik Stan, hanem olyan ember is, akinek pénze és státusza van, ami döntő előnyt jelent számára Stannel szemben, mint szélhámosnak. (Blanchett bemutatkozása egy másik elem, amit del Toro inkább Goulding filmjéből, mint a regényből kölcsönöz.)

Míg az új filmben Zeena közeledik Stanhez, addig az 1947-es adaptációnak sokkal célzatosabbnak kellett lennie. Igazi parázs van abban az egyszerű pillanatban, amikor Power csókokat nyom Blondell karjára, és ő ezt simogatással viszonozza. De Stan számára az 1947-es változatban, még inkább, mint a könyvben vagy az új filmben, a szex csak mellékes érdekességnek tűnik. „Még csak rá sem nézek egy másik pasasra. Soha.” – ígéri neki Molly (Coleen Gray) nem sokkal az esküvőjük után. De abban a pillanatban, amikor ezt az ígéretet teszi, valójában Stan az, aki még csak rá sem néz. Csillogó szemmel a messzeségbe bámul, és amolyan Donald kacsaként, dollárjegyekkel a szemében csak a pénzre gondol, amit együtt fognak keresni.

Fenyegető árnyékok, Chicago csak díszlet

A színészek elhelyezése – Power ravaszul vigyorogva és a boldog családi élet kilátásával nem foglalkozva – olyan húzás, amely azt sugallja, hogy Goulding tudta, mit csinál. Lee Garmes operatőri munkája nincs tele olyan füstös, álleejtő felvételekkel, mint amilyeneket Garmes készített Josef von Sternbergnek a „Dishonored” vagy  „A sanghaji expressz” című filmekben, de a zsúfolt, ponyvával teli karneváli díszlet bőséges lehetőséget biztosított számára, hogy a színészeket fenyegető árnyékokba burkolja be. (A ritkán vetített, gyúlékony nitrátfilmeken Garmes képei különösen ezüstös hidegséget árasztanak.) Egy taxis jelenet két utcai felvételétől eltekintve Chicago szinte teljes egészében díszlet, párbeszédek és hátsó vetítés segítségével idéződik meg.

Tévhitek és önámítás

A Rémálmok sikátorát végső soron talán az teszi maradandóvá, hogy azt sugallja: mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy bedőljünk a tévhitnek és az önáltatásnak – és talán úgy, hogy még akarjuk is. Mindkét filmben a történet csúcspontja ott található, amikor Stan, aki a lefelé tartó spirál legaljához közeledik, hirtelen felfogja, hogy balek lett belőle.

Bár del Toro aktualizált változata olyan részleteket is hozzáad a regényből, amelyek 1947-ben nem mentek volna át a cenzúrán, és a filmet még hangsúlyosabb, még frappánsabb módon zárja (miközben sok minden mást – például a film első szakaszát, túlzásba viszi), mégis az 1947-es változat az igazán meghatározó és egyben kegyetlenebb, gonoszabb adaptációja a klasszikus regénynek.

-BadSector-