FILMKRITIKA – Nincs jobb rendező talán Guillermo del Torónál ahhoz, hogy egy negyvenes évekbeli karnevál vizuálisan is groteszk és egyben rendkívül izgalmas világát bemutassa, ugyanakkor nincs rosszabb rendező nála, hogy ehhez egy fordulatos és eredeti film noir sztorit is eszkábáljon, ahol nem alszik el a néző a közel nyolcvan éve használt kliséken.

 

Guillermo del Toro mindig is különösen kedvelte a furcsa különcöket és a szörnyeket. Hellboy-filmjei paranormális lényekből szuperhősöket faragtak, míg legutóbbi Oscar-díjas filmje, A víz érintése egy néma nő és egy kétéltű halember gyengéd románcát mesélte el. Az, hogy az író-rendező következőnek a Rémálmok sikátorát adaptálta, valahol logikus és érthető lépésnek tekinthető. A karneváli szélhámosról szóló melankolikus thriller William Lindsay Gresham regényén alapul, amelyet már egyszer, 1947-ben adaptáltak a nagyvászonra, Tyron Powerrel a főszerepben. Rengeteg rendezőnek okozna örömet egy mérföldkőnek számító noir újraforgatása, de del Toro mégis a karneválos történetszálhoz vonzódott a legjobban.

 

Látnok, aki a saját hazugságát is elhiszi

 

A Nightmare Alley főszereplője Stan Carlisle (Bradley Cooper): egy bajszos, jóvágású rejtélyes fickó, akinek súlyos múltja van (apja rejtélyes körülmények között halt meg). Állást vállal egy helyi karneválon, és hamar megmutatja tehetségét a hamis látnoki képességekben, hírhedtté válik, és végül elkezd hinni saját misztikus képességeiben. A történet egy klasszikus Ikarosz-történet, vagy – a helyszínhez illően – egy igazi tragikussá váló „sikersztori” elbeszélése, amelyben a hős hatalmas hírnevet szerez magának, ám – a film noir kliséknek megfelelően – a siker nem tart sokáig… Mivel del Toro már nem az 1940-es évek által diktált cenzúra szerint rendezett, adaptációja sokkal durvább és erőszakosabb, mint William Lindsay Gresham regényének korábbi filmes verziója, és így mélyebben belemerül az eredeti regényének sötét hangulatába. Akkor mégis mitől olyan monoton és avitt a filmje?

 

Szörnyetegek és csalók

 

A film első fele, amely a baljós Clem Hoately (Willem Dafoe) által vezetett vándorkarneválon játszódik, a legerősebb, mert del Toro érezhetően ezt a részt szerette a legjobban. Egy korai jelenetben Stan kíváncsi félelemmel nézi, ahogy Clem bemutatja a karnevál „szörnyetegét”, egy a nézőket sokkoló „előadót”, aki leharapja a csirkék fejét. Ez a munka a legocsmányabb, amit csak alkoholistáknak és drogfüggőknek tartanak fenn, akiket Clem manipulálni tud, hogy ilyen piszkos munkát végezzenek neki. Stan a halálnál is rosszabb sorsnak tartja a szörnyeteg létet, és del Toro ügyesen sokkol a jelenettel.

A film legjobb karaktereinek sorsa is hasonlóan tragikus, köztük Pete Krumbein (David Strathairn), a nyugdíjas mentalista, akinek alkoholizmusa révén csökkent a képessége, hogy „pszichikus erejével” (nyilván csalással) a közönségből információkat szedjen ki és tálaljon a publikumnak. Felesége, Zeena (Toni Collette) még mindig fenntartja a látnoki mutatványukat, de tudja, hogy a dicsőséges napok már a múlté, akárcsak Clem, aki bűnbánóan mesél Stannek az alattomos taktikákról, amelyekkel új szörnyetegeket csábít az utazó karneválba. Az 1940-es évek karneváli életének lenyűgöző univerzuma sok ábrázolásbeli lehetőséget kínál, ami talán érdekes lehetett volna, ha del Toro inkább erre koncentrál és ehhez gyárt egy izgalmasabb történetet, de a Nightmare Alley később leginkább csak Stan vágyaival, önzésével és klasszikus film noir történetével foglalkozott behatóan.

 

Színpadias – a szó minden értelmében

 

Stan elsajátítja a látnoki mesterség fortélyait Zeenától és Pete-től, és útra kel karneválos társával, Molly Cahill-lel (Rooney Mara). A páros a New York állambeli Buffalóban rendkívül sikeres kettős műsorszámmá válik; Stan bekötött szemmel képes megmondani az emberek nevét, vagyonát és legtitkosabb vágyait. Del Toro nem meglepő módon nagy figyelmet szentel a színpadi fellépésük részleteinek, hosszú jelenetekkel bemutatva azt a bonyolult párbeszédrendszert, amellyel Molly és Stan egymásnak célzásokat adnak, a legapróbb részleteknek, amelyeket Stan megtanul, hogy kitalálja a nézők titkait, és a díszletnek, amellyel elterelik a nézők figyelmét a cselükről. Elvégre del Toro is showman, aki még a legsötétebb műveiben is mindig kínál színházi díszleteket.

A Nightmare Alley tulajdonképpen az első olyan nagy filmje, amelyben nincsenek természetfeletti elemek, pedig Stan minden sikere a szellemvilággal való állítólagos kapcsolatán alapul. Talán ez a hiány az oka annak, hogy a narratíva gyakran nehézkesnek és vontatottnak tűnik; del Toro szenvedélye a szélhámos látnok sztoriszál iránt sokkal visszafogottabb, mint a valódi fantasy, horror és szürreális elemek iránt. Eléggé nyilvánvaló, hogy a mexikói rendezőnek a film noir nem az asztala.

Bár a színészek közül senki sem kifejezetten rossz, Cooper valahogy nem tudja átadni Stan figurájának alapvető és egyre hangsúlyosabb romlottságát, de Mara sem túl meggyőző az eleinte fülig szerelmes, később egyre kiábrándultabb mutatványos lányként.  Cate Blanchett a film felénél tűnik fel Lilith Ritterként, a femme fatale pszichiáterként, aki bemutatja Stant a felső tízezernek, de bár a szerepében elbűvölő, túl sok dimenziót ő sem képes hozzáadni a megszokott film noir karakterhez.

 

Kiszámítható

 

A film elején Pete figyelmezteti Stant, hogy soha ne csináljon „kísértethow-t”, ami karneváli nyelven azt jelenti, hogy valaki valódi médiumnak adja ki magát, aki képes kommunikálni a halottakkal. Persze Stan végül pontosan erre az útra lép, de a filmnek több mint egy órára van szüksége ahhoz, hogy felfedje a drámai következményeket. A Nightmare Alley újra és újra a szánkba rágja, hogy várhatóan hova akar eljutni a cselekmény és ráadásul lassan csordogálva jut csak el oda. Stan saját erejéről alkotott képzelete egyértelműen a végzetéhez vezet, Lilithben pedig nyilvánvalóan nem lehet megbízni, de mire ezek a „megdöbbentő” felfedezések bekövetkeznek, addigra a csigatempójú cselekményvezetés révén már rég elaludtunk a filmen.

A Rémálmok sikátora egy vizuálisan eredeti, időnként hátborzongató film, amely jól illeszkedne del Toro portfoliójába, de ahhoz, hogy igazán fordulatos thrillerré is váljon, valódi izgalmakkal is fenn kellett volna tartania a néző érdeklődését.

-BadSector-