FILMELŐZETES – A Belfastot az ötszörös Oscar-jelölt Kenneth Branagh írta és rendezte. Egy kisfiú történetét meséli el sok humorral, gyengédséggel és szenvedéllyel, aki átéli a hatvanas évek végének viharos történelmét abban a városban, ahol Branagh született.
A Belfast Branagh élményeinek személyes lenyomata. Egy kilencéves fiú úgy indul meg a felnőtté válás útján, hogy körülötte a feje tetejére áll a világ. Minden gyökeresen megváltozik, amit addig tudni és érteni vélt az élettel kapcsolatban, de az öröm, a nevetés, a zene és a mozi legyőzhetetlen varázsa vele marad.
1969, munkáscsalád, Észak-Belfast
1969 nyarán a kilencéves Buddy tökéletesen tisztában azzal, hogy kicsoda és hová tartozik. Munkáscsaládban született, Észak-Belfastban él, boldog, szeretik és biztonságban van. Szertelen jókedvvel rója a jól ismert utcákat, kerek számára a világ egy olyan összetartó közösségben, amelynek tagjai mindig együtt tudnak nevetni.
Egy utca lakói egyetlen nagy családot alkotnak, senki nem érezheti magát elveszettnek, mert Belfastban mindenki ismer mindenkit, vagy legalábbis úgy tűnik. A mozik sötétjében és a tévékészülék előtt pedig az amerikai filmek és tévéműsorok mámorító mákonnyal táplálják Buddy titkos vágyait és álmait.
A hatvanas évek végén azonban, bár az ember már a Holdra lépett, augusztus vészterhes napjai rémálommá változtatják Buddy gyermeki idilljét. Az addig a felszín alatt izzó társadalmi elégedetlenség robbanást eredményez, és az események gyorsan irányíthatatlanná válnak. Álarcos támadást zavargás követ, a konfliktus az egész városra kiterjed, a nyugtalanság tüzét vallási ellentét táplálja. Katolikusok és protestánsok, akik eddig kedves szomszédok voltak, most halálos ellenségként tekintenek egymásra.
Buddy megpróbál eligazodni ebben az új világban, ahol káosz és elmebaj uralkodik, vesztegzár van, hemzsegnek a hősök és a gonoszok, amit addig csak a moziban látott, és minden, amit jól ismert, szétzilálódik, mert a békétlenség beköltözött a hátsó udvarba.
Anya igyekszik megbirkózni a nehézségekkel, Apa pedig Angliában dolgozik, hogy el tudja tartani a családot. A lakosság fegyverkezik, ártatlan életek kerülnek veszélybe. Buddy tudja, mit várhat el a hősöktől – olyan westernek voltak rá hatással, mint a Délidő és az Aki lelőtte Liberty Valance-t –, de apja olyan hőssé válhat-e, amilyennek szeretné? Édesanyja feláldozza-e a múltját, hogy megvédje a család jövőjét? Hogyan védhetők meg körülrajongott nagyszülei? És miképpen tudja szeretni a lányt, akiért majd eleped?
A válaszokat Buddy izgalmas, vicces, szomorú és felkavaró útja adja meg, amely zavargásokon, erőszakon, a családi kapcsolatok örömén és bánatán, no meg az első szerelem kínjain át vezet. Mindezt tánc, zene és nevetés kíséri, amit csak az írek tudnak produkálni, amikor az egész világ megbolondul.
Mi mást tehetne Buddy? Ez az ő egyetlen világa. Ez Belfast.
Drámai és sorsfordító dolog történt
„Belfast a történetek városa – mondja Branagh. – A hatvanas évek végén történelmének elképesztően zűrzavaros időszakán ment keresztül, nagyon drámai, néha erőszakos események követték egymást, ami nagy hatással volt a családomra és rám. Ötven évembe telt, mire kialakult bennem, hogyan írhatnám meg ezt, milyen legyen az elbeszélés módja. A filmet a gyerekkorom inspirálta; ez az időszak mindenki életében eljön, amikor a gyermek elindul a felnőtté válás útján, és odalesz az ártatlansága. Ez az átmeneti időszak 1969 Belfastjában nagy lökést kapott a körülöttünk zajló felfordulás miatt. A film elején azt látjuk, hogy az idilli állapotok – jószomszédi viszony, napfény és közösségi összetartozás – egyszeriben szertefoszlanak, amikor megjelenik az őrjöngő tömeg, amely úgy zúdul rá a környékre, mint egy méhraj, és véget vet a békének. Miután a tömeg elment, az utcát rémült emberek lepik el, akik úgy érzik, be kell zárkózniuk, hátha újabb támadás jön, és erre pontosan így emlékszem. Emlékszem, hogy az élet egyetlen délután alatt a feje tetejére állt, úgy éreztem, mindez lassított felvételen történik, nem értettem, mi ez a zaj, aztán megfordultam, és láttam a tömeget az utca végén, és az élet soha, de soha nem tért vissza a régi kerékvágásba. Az volt a benyomásom, hogy valami drámai és sorsfordító dolog történik, mert az emberek megsejthetik, mikor kezdődik életük új korszaka, bár nem mindig ilyen sokkoló külső események idézik elő.”
Branagh 2020-ban, a pandémia miatt elrendelt első kijárási korlátozások idején látott neki a film megírásának. „Amint a cselekmény kezdett alakot ölteni, rájöttem, nem csupán arról az ismerős történetről van szó, amikor egy kis család szorult helyzetbe kerül, és életre szóló döntéseket kell hozniuk. Hanem itt is bizonyos fajta korlátozással van dolgunk, mert barikád zár el minket az utca végében, és kényszerek szorongatják a családot, mivel dönteniük kell, menjenek-e vagy maradjanak. Tehát a történet bizonyos momentumai egybecsengenek mai, a pandémiával kapcsolatos gondjainkkal – be vagyunk zárva és aggódunk a saját meg a szeretteink biztonságáért.”
Almodóvar után szabadon
Amikor a történet megközelítési módját szerette volna jellemezni, Branagh-t lenyűgözte a kifejezés, amit Pedro Almodóvar a Fájdalom és dicsőség című filmjére alkalmazott. „Autofikciónak nevezte. Az ő életéről szólt, de bizonyos mértékben elemelte a történetet, és én is valami ilyesmit csináltam. Egy fiatal fiú, Buddy szemével látjuk az eseményeket, akit magamról mintáztam. Tapasztalatait filmes és tévés élmények, illetve képzeletbeli történések és sztorik szűrőjén kezdi átereszteni. A gyöngyvásznon látott képek óriási hatással voltak a képzeletem fejlődésére, és meg akartam mutatni, hogy Buddynak ugyanilyen élményei vannak. Imádja a westerneket, és Belfast vadnyugati városnak tűnt, így néha az volt az érzésem, hogy egy westernt írok, amely Buddy képzeletében ölt alakot. Az általa látott filmek a jófiú–rosszfiú ellentétre vannak kihegyezve, az igazak harcolnak a gonoszokkal, és ezt szépen adaptálni tudja a valóságra, amikor látja az utca végén lakó rosszfiút, aki megveri az embereket, és talán még fegyvere is van. Tehát a történet nem konkréten valakinek az életéről szól, hanem sajátos filmmel van dolgunk, amely Buddy fejében pereg. Ötven év távlatából nyilvánvaló, hogy amit Buddy lát, nem pontosan ugyanaz, amit én tapasztaltam, de kétségtelenül keresztülsüt rajta a költői igazság, ami autentikus érvényű és alighanem a legtöbb dráma alapja. A filmben minden abból ered, hogy mi történik egy kilencéves fiú képzeletében.”
„Remélem, a közönség élvezi majd Buddy történetét. Belfastnak megvan a maga sajátos átszellemültsége és virgoncsága, ami remélhetőleg átjön a filmben, amelyet áthat az életigenlő humor. Szeretném, ha a nézők átéreznék a város minden örömét és bánatát, szorítanának majd a családért, és jó lenne, hogy amikor sorsukat összevetik másokéval, rájönnének, hogy nem vagyunk egyedül. Ha filmem mindezt közvetíteni tudja, nem készítettem el hiába.”
Amikor 2020 tavaszára elkészült a forgatókönyv, nagyon gyorsan elindult a megvalósulás felé. Nyáron lezajlott a szereplőválogatás és a produkció előkészítése, és a film a járványügyi korlátozások alatt az elsők között volt, amelynek forgatása megkezdődhetett Észak-Írországban és Angliában. „Próbáltuk megtalálni a pandémia pozitív vonatkozásait – mondja Branagh. – Az egyik az volt, hogy a szereplőknek buborékban kellett élniük, így nagyon hamar családdá tudtak összekovácsolódni, ami döntő fontosságú volt a film szempontjából. A két fiú, Jude Hill (Buddy) és Lewis McAskie (Will) nagyon gyorsan olyanok lettek, mint az igazi testvérek, és jól összebarátkoztak a Moirát alakító Lara McDonell-lel.
A szereplőválogatás
A legfontosabb tényező Buddy megtalálása volt, akinek nézőpontja és képzelőereje a film mozgatórugója.
„Mindig nagyon izgalmasnak találtam, amikor kiváló gyerekszínészek eljátsszák azt az élethelyzetet, amelyben ’félre kell tennie a gyerekes dolgokat’, ahogyan a pap mondja filmünkben – folytatja Branagh. – Ez történik John Boorman Remény és dicsőség című filmjében, ahol a háború gyorsítja fel a felnőtté válás folyamatát. Christian Bale lélegzetelállító Spielberg A Nap birodalma című filmjében. Louis Malle Viszontlátásra, gyerekek! című alkotása is korszakalkotó a gyermekek ábrázolását illetően. Látszik, hogy ezek a filmek személyes okokból milyen fontosak voltak a rendezőik számára. Ezeket a történeteket muszáj volt elmesélniük, és valamennyien nagy hatással voltak a mi filmünkre.”
A világsikert aratott Trónok harcát Észak-Íroszágban forgatták, ennek köszönhetően a Belfast stábja nagyszerű infrastruktúrát talált, ami a szereplőválogatást illeti. Első körben vagy háromszáz fiatal fiút hallgattak meg. Az első feszült, távkapcsolással lebonyolított szakasz után a lista harminc főre szűkült, aztán már csak tizenketten maradtak a jelöltek közül, végül Zoomon keresztül választották ki a befutót.
Hill gyerek tudott maradni…
„Jude Hillben olyan fiúra találtunk, aki már meg tudja mutatni kirobbanó tehetségét, de még mindig élvezi, hogy átlagos gyerek tud maradni – mondja Branagh. – A foci ugyanolyan fontos volt számára, mint az, hogy szerepelhet a filmben. Ugyanakkor nagyon komolyan vette a munkát, roppant felkészült és nyitott volt. Érdekes kombinációt vártam el tőle – azt, hogy legyen önmaga, de közen hozza azokat a színészi nüanszokat is, amiket elképzeltem. És ő minden elvárásnak megfelelt. Eszméletlenül nyitott mindenre, és olyan természetesen viselkedik a kamera előtt, hogy nehéz elhinni: ez az első filmje.”
A felnőtt szereplőktől elsősorban azt várta el Branagh, hogy rendkívül hitelesek legyenek. „Catriona Balfe, aki Anyát alakítja, ír származású, a határ mellett nőtt fel, tökéletesen érzi a dialektusokat és tudja, hogyan él egy ír család – mondja a rendező. – Az apát játszó Jamie Dornan pedig hamisítatlan belfasti gyerek. Ciarán Hinds, aki Buddy nagyapját, Apust alakítja, nagyjából egy mérföldre onnan nőtt fel Belfastban, ahol én éltem.”
Judi Dench ereiben szintén ír vér csörgedezik – édesanyja dublini volt –, és minden szerepére olyan alaposan felkészül, hogy bárkit el tud játszani. Ezek a színészek olyan hatalmas lendülettel játszottak, hogy csak ámultam, és közvetlenségüknek köszönhetően gyorsan családdá tudtak kovácsolódni.”
-theGeek-
(Folytatjuk…)
Forrás: UIP Dunafilm
