RETRO – A szovjet hadigépezet sosem pusztul el… Hiába szenvedtek totális vereséget, hiába lőtték fejbe az amerikaiak Sztálint, a vörös ördögök bosszút esküsznek, hogy a mit sem sejtő nyugat-európai társadalmat ismét az uralmuk alá hajtsák.

Ami pedig elsőre nem sikerült, az majd egy titkos fegyverrel összejön másodszorra. Akár békés polgárokról, akár a katonai vezetés felsőbb berkeiről legyen szó, a szovjetek reménye szerint senki sem bír majd ellenállni a rettenetes szerkentyűnek, amely elektromos hullámaival az emberi tudatot befolyásolja, így mindenkit engedelmes rabszolgává változtat. Mielőtt a történészek a fejüket csóválnák: természetesen nem egy valódi történelmi eseményeket feldolgozó stratégiai játékról van szó, hanem a Westwood több mint húsz évvel ezelőtt megjelent bestseller címéről, a Red Alert 2-ről.

Örök ellenség

A Szovjetunió hatalmának rémképe rengetegszer volt már a nyugati tömegfilmek ügyeletes mumusa – még a kommunista rezsim bukása után is. A James Bond filmek egy részének kedvelt forgatókönyve volt, hogy egy őrült oroszparancsnok a világuralomra törve ismét „sarlókalapácsos” színekben próbálja csapataival lerohanni a szabad nyugat világát. A Westwood-féle 1996-os Command&Conquer: Red Alert ennél blikkfangosabb sztorival szolgált: a világ békéjéért aggódó Einstein egyik találmányával az időben visszautazva elintézi a fiatal Hitlert, így a második világháború borzalma szerencsésen meghiúsul.

A tudószseni azonban nem számolt a mérleg túlsó oldalával. A másik diktátor: Sztálin Szovjetuniója így olyannyira megerősödik, hogy meg próbálja valósítani örök álmát: lerohanni, elfoglalni, majd a kommunista rezsim alá vetni az egész világot.

„Ruszkik, haza!”

Szerencsére a Westwoodos srácok sok humorral fűszerezték ezt az így elsőre meglehetősen blőd történetet. Ennek nyomait leginkább az átvezető videókban tapasztalhattuk: annak ellenére, hogy egyik színészt sem fenyegette az Oscar-díj, a játék hangulatához illő, kissé harsány alakításuk jobban bejött, mint amit akkoriban a legtöbb interaktív mozi nyújtott. Ehhez jöttek még a harci jeleneteket bemutató, szokásos látványos háborús filmbetétek: ezekben mindig is élen járt a Westwood.

Természetesen nem volt ez másképp a folytatásban sem: a filmek a Red Alert 2-ben is a szokásos profi Westwood minőséget hozták – sőt, a színészek játéka is egy fokkal jobb volt. A Twin Peaks-ből is ismert Ray Wise (ő volt Lyland Palmer, Laura Palmer bekattan apja) például tökéletes volt a korlátolt amerikai elnök szerepében (jót röhögtem a Monica Lewinsky-ügyre emlékeztető kis nyitójeleneten).

Bódy Gábor Nárcisz és Pszichéjéből, vagy az Otthonom Idahóból is ismert Udo Kier is zseniális volt a „rettenetes Jurij”-ként – bár először szinte rá sem lehet ismerni kopaszon, tetoválva, azzal a furcsa eszközzel a fején.

Sajnos, a már említett renderelt háborús átvezetőkből kevesebb került a Red Alert 2-be – ez azért visszalépés volt az első részhez képest – de ami belekerült, az sem volt valami eget rengető.

Csak egy másik tégla a Westwood-falban?

A Red Alert 2 játékmenete szinte semmilyen tekintetben sem forradalmasította az első részét, vagy a jól kitaposott ösvényen haland Command&Conquerek és klónjaikét. A lényeg – mint azelőtt is már vagy ezerszer – ugyanaz volt: húzz fel minél gyorsabban különféle gyárakat, épületeket, gyártsd le velük a legdurvább harcijárműveket, tápolj, tápolj, védekezz, majd az összegyűjtött seregeddel rohand le az ellenséget!

Ez a konzervatív szemlélet abból a szempontból pozitív volt, hogy legalább az ember tudta, hogy mit kapott a pénzéért, és ebben a műfajban anno feleslegesnek is éreztem, hogy a gyökerekhez hozzányúljanak, de egy-két reform azért megfertőzhette volna a szocialista világhoz hasonlító, változásra képtelen C&C-világot.

A védekezés kiépítése például már akkoriban is elég primitívként hatott, például az Age of Empires-szel összehasonlítva, ahol a Shift gomb lenyomásával sokkal gyorsabban és folyamatosabban lehetett lepakolni a falelemeket.

A másik hiányosság a Red Alert 2-ből hiányzó fog of war volt, amely azt jelentette, hogy nem láttuk az ellenséget, ha nincs látótávolságban – mennyivel reálisabb volt például az Age of Kings ezen a téren?

De a grafika sem változott egy jottányit sem: a készítők szinte kínosan ügyeltek, hogy ne zavarja meg semmi a jól ismert, effektek nélküli, kissé lapos 3D izometrikus megoldást. A játék egyébként egy-az-egyben a ’99-es Tiberian Sun motorját használta, és még azt is megkockáztatom, hogy az effektusok terén még ahhoz képest is egy hangyányit sivárabb volt. Hiányzott például a tibérium viharhoz hasonlító látványos vizuális megoldás.

Szocreál stílus, 3D nélkül

Ennek ellenére azért anno a kivitelezéssel nem volt gondom: az egységeket finoman megrajzolták a grafikusok, és jól kivehetőek, az épületek úgy szintén, és a pályákon rengeteg tereptárgyat láthatunk. Külön tetszett, hogy egyes pályákon híres műemlékeket, vagy politikai létesítményeket is láthatunk. A legtöbbjük azért nem éri el az Age of Kings csodáit, de azért vannak kivételek: az Eiffel-torony például egész pofás lett. Egyébként elismerést érdemel, hogy – most először – valós helyszíneken nyomulhatunk: fantasztikus élmény az amerikai oldalon a Szabadságszobrot, a szovjet tankoktól védeni, vagy a játék végén a Kreml falai előtt harcolni, a másik oldalon pedig az első küldetés során a Pentagont lőhetjük szét atomjaira.

A Red Alert 2-ben előző részhez képest történt némi minimális változtatás a kezelőfelületen is: az alapépületek, a védelmi létesítmények, a bakák és a járművek négy különböző sorba vannak felosztva, így nem kell az egérrel állandóan scrollozgatnunk.

Rengeteget javítottak az összképen a remekbe szabott új egységek is. A legjobban talán a Terror Drone-ok tetszettek: szélsebesen mozgó apró kis robotpókok akik a legváltozatosabb módon keserítették meg az ellenség életét. Ha katonákról van szó, akkor nemes egyszerűséggel egymás után villámgyorsan lekaszáltak mindenkit (!) – ha ügyesek voltunk, vagy szerencsénk volt, még a profi kommandósokat vagy kémeket is mind kinyírhattuk. Ha gépesített egységekkel találkoztak, akkor azoknak az aljukhoz csatlakoznak és megfertőzték őket (az járművek „életereje” fokozatosan lecsökken).

Amikor pedig a pókok ellen én harcoltam, az volt a legőrjítőbb, hogy egyszerű tankokat irányítva nem is nagyon lehetett mit kezdeni ellenük: ha mar rászabadultak a pókok, akkor kénytelen voltam szétlőni a saját tankjaimat, nehogy a következő is erre a sorsra jusson.

„Reformok, elvtársak, reformokra lenne szükség…”

Anno az igazi problémám azonban a bebetonozott C&C-játékmenettel volt: a műfaj úttörőjének tekinthető, szintén Westwood-fejlesztésű Dune 2-ben legalább az illúziója megvolt a területfoglalós, hangyányit összetettebb stratégiázásnak, (ahogy a pályák előtt kiválaszthattuk, hogy merre támadjunk), a Command&Conquerek óta viszont erre már nem volt lehetőség. A Westwood sajnos a tömegpiacra bazírozott, és a túlzottan kifinomult játékmenet – szerintük – kezdők számára túl bonyolult lett volna. Pedig még a klasszikus, Commodore 64-es érában is bőven készültek ennél összetettebb, populáris stratégiák: elég például az 1986-os Defender of the Crownra visszaemlékezni.

A Red Alert 2 tehát a jóval nagyobb felbontás ellenére sem volt tehát anno igazi nagy „forradalom”, de mégis, kellemes színfoltja volt a valós Command&Conquer/Red Alert-sorozatnak és a valós idejű stratégai játékoknak egyaránt. Aki a jelenlegi, elég baljós helyzetben elővenné egy kis nosztalgiázásra, az most sem fog benne csalódni.

– BadSector((2001-es cikk alapján))-

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Westwood Studios

Stílus: valós idejű stratégia (RTS)

Megjelenés: 2000. október 23.