FILMKRITIKA – Kurt Cobain mély fájdalommal teli Something in the Way című száma a fő zenei motívuma ennek a végletekig „noir” történetnek, ahol a „világ legnagyobb detektívje” egy olyan sorozatgyilkos után nyomoz, aki leginkább két David Fincher-klasszikus: a Hetedik és a Zodiákus gyilkosait idézi. A The Batman egy kiváló Sötét Lovag film – de azért ennél többet nem szabad belelátni Matt Reeves filmjébe.

Bruce Wayne (Robert Pattinson) még csak két éve van a Batman néven ismert álarcos igazságosztó szerepében, amikor egy magát Riddler-nek (Paul Dano) nevező sorozatgyilkos Gotham City magas rangú személyiségeit kezdi egymás után legyilkolni. Gordon hadnagy (Jefrey Wright) és Selina Kyle/Catwoman (Zoë Kravitz) segítségével Bruce-nak meg kell fejtenie a nyomokat, és meg kell akadályoznia egy terrortámadást – miközben családja örökségével is meg kell küzdenie.

Batman Noir, avagy az eddigi legsötétebb lovag

„Gotham szereti a visszatérésről szóló történeteket” – mondják Paul Dano Riddlerének a The Batman egyik kritikus pontján. A Batman V Superman és az Igazság Ligája kettős csalódása után magának a Sötét Lovagnak kellett feltámadnia. A másik nagy visszatérő: Robert Pattinson, a legújabb színész, aki felöltötte a köpenyt és a köpenyt, valamint Matt Reeves rendező, akinek korábban a Majmok Bolygója folytatásaiba sikerült életet lehelnie és a Cloverfieldet is ő rendezte.

Miközben a DCEU folytonosságából kiemelte a karaktert egy közel háromórás, önálló szuperhősfilmben, ez az eddigi legsötétebb lovag – egy olyan film, amelynek sokkal több köze van David Fincher Hetedik, vagy Zodiákus című filmjeihez, mint egy átlagos képregényfilmhez.

Ez nem költői túlzás. A The Batman rögtön azzal nyit, hogy Dano félelmetes Riddlerje halálra ver egy férfit, miközben az illető hátborzongató halálsikolyait hallhatjuk. A folytatás egyre még keményebb lesz, ahogy a rejtvénymániás pszichopata saját „igazságszolgáltatása” mentén gyilkolja meg irgalom nélkül áldozatait, oly módon, hogy még John Doe (Hetedik) a Zodiákus, vagy a Fűrész gyilkosa is büszke lenne rá. Ez nem a vicces ruhákban táncikáló és idétlenkedő Jim Carrey, az egyszer biztos…

Ennek a Batmannek a sebei nem gyógyulnak be

Az eredeti képregénykarakterhez tökéletesen illő sötét hangulat szinte totális realizmussal párosul: ebben a filmben Gotham és Batman története a pszichológiai és fizikai valósághoz közelítően a valóságban gyökerezik. Ez nem a szuperhősök és másik bolygóról jött idegen lények világa. Itt a Batarangok nem emberfeletti pontossággal dobált shurikenek, hanem kések, amelyekkel a gyilkossági helyszíneket lezáró rendőrségi szalagot vágják át. A Batmobil nem egy tankká bármikor átalakuló szuperjármű, mint a harmadik Batman: Arkham Knight-ban hanem egy felturbózott amerikai izomautó. A denevérruha lehet, hogy golyóálló, de ez egy olyan Batman, akinek a sebhelyei nem gyógyulnak be oly könnyedén – fizikai értelemben is alig, átvitt értelemben pedig soha.

Két évtizeddel Thomas és Martha Wayne meggyilkolása, és két évvel Bruce denevéremberes „karrierje” után a cselekmény középpontjában egy álarcos őrült áll, aki a város nagyjait és jótevőit gyilkolja, és közben a hírnevüket szétzúzza. Az egyes bűntények helyszínén feltűnően otthagyott, „A Batmannek” címzett rejtvények arra késztetik James Gordon őrmestert (Jeffrey Wright), hogy a köpenyes igazságosztó segítségét kérje, a GCPD feletteseinek haragját kiváltva.

Ahogy a film noirokra szintén jellemző: Batman mindig egy lépéssel logikusan gondolkodó nemezise mögött marad. Nyomozása során Wayne találkozik Selina Kyle-nal (Zoë Kravitz), illetve alter-egójával, Catwomannal, miközben mélyebbre merülnek Gotham bűnözői alvilágának mocskába, összefutva a Pingvinnel (egy elképesztően felismerhetetlen Colin Farrell) és főnökével, Carmine Falconéval (John Turturro) is.

„A világ legnagyobb detektívje”

Ez egy labirintusszerű detektívtörténet, amely már az első pillanattól kezdve magával ragad, és a legnagyobb Batman-képregény klasszikusokat idézi a filmvásznon, állandóan váltogatva és átrendezve a történetszálakat, hogy ezáltal gazdagabb képet fessen a városról és lakóiról.

Ugyanakkor ez az első olyan Batman-film, amely teljes mértékben megfelel annak a gyakran elfelejtett ténynek, hogy a jó öreg Denevér „a világ legnagyobb detektívje”, és a történet teljes egészében a korrupciótól és bűnözéstől sújtott Gotham esőáztatta utcáin és alvilági alvilágában bontakozik ki, miközben hőseink a sorozatgyilkost hajszolják.

Ez a történet azonban mindenekelőtt Batmanről szól. Egyetlen Bat-film sem összpontosított még ennyire a „caped crusader” Denevérre in media res, ahelyett, hogy inkább a főellenségeire fókuszálna. Szerencsére Pattinson igencsak felnőtt a feladathoz – az romantikus vámpír és tinédzserlányok álmából indie-filmek és filmdrámák meggyőző sztárjává avanzsált színésze igazán hiteles álarcos bűnüldözőnek bizonyult. A szinte egyfolytában pokolian dühös Batman nem teketóriázik azokkal, akik átlépik a bűnözés határát, de azért határozottan ragaszkodik a „nem ölök” aranyszabályához.

Az egyszerre teátrális és ijesztgető taktikákat is alkalmazó Sötét Lovag számára a félelem ugyanolyan fegyver, mint a húsklopfolóként lecsapó öklei. A harcjelenetek a legtöbb következmények nélküli képregényfilmnél is sokkal ütősebbek – a szó minden értelmében. Egyszerre brutálisan és letisztultan koreografáltak, és tudatosan elutasítják a korábbi filmek hihetetlen szuperhős-atlétikáját. Ehelyett ez a Batman egy gyarló, aránylag tapasztalatlan harcos, aki gyakran épp annyi pofont és rúgást kap, mint amennyit kioszt.

Emo-Wayne

Amennyire sikeres és hiteles ez a Batman-alakítás, a Bruce Wayne-verzió egy kicsit unalmas – túl komor és egyhangú ahhoz, hogy sokáig élvezhessük Wayne társaságát. Árulkodó módon Reeves a minimálisra csökkentette Wayne megjelenéseit. Ebben a Gothamben Bruce egy rendkívül zárkózott ember, akiben nincs meg Christian Bale playboyos csillogása, az „emós” frizurát viselő és a Cure-re emlékeztető gót szemfestéket használó milliárdos inkább egy mogorva tinédzser, mint a képregényvilág legmenőbb szuperhőse. Talán logikusabb, hogy egy olyan embernek, aki a kosztümös önbíráskodáshoz fordul, nincs különösebben kiegyensúlyozott magánélete, de a filmet sem olyan szórakoztató nézni, amikor Bruce van a vásznon.

Nagyszerű mellékkarakterek

Ezt ellensúlyozza a mellékszereplők – többnyire ismerős arcok újragondolt változatai – élvezetes keveréke. Andy Serkis Alfredje egy durvább, keményebb Pennyworth, mint a korábbi filmek segítőkész komornyikja, de ugyanakkor jól érezhető Bruce „úrfi” iránti szimpátiája és aggodalma is annak sötét útja miatt. Wright Gordon őrmestere a film nagy részében gyakorlatilag Batman segítője („What is this, good cop, bat-shit cop?” – viccelődik a Pingvin), és ők ketten élvezetes párosítást alkotnak.

Ami Colin Farrellt illeti: egyértelműen nagyszerűen érezte magát „Oz” szerepében és ez át is jön kiváló alakításán. Bár a totális elmaszkírozás miatt is az övé a film leghagyományosabb módon komikus alakítása, de annyira élvezetes nézni, hogy ez sosem zavaró – és egyben ellensúlyozza a film rendkívül komor hangvételét. John Turturro eközben meglepően központi szerepet játszik a The Batman történetében Carmine Falcone-ként – a figura még hátborzongatóbb a látszólag barátságos, valójában mélyen szociopata személyiségjegyei miatt, amelyeket a színész tökéletes profizmussal domborít.

Kravitz Selina Kyle-ja hasonlóan fontos szerepet kap, hiszen a Batman nyomozásával párhuzamosan ő maga is kétségbeesetten keres egy eltűnt személy. Ez önmagában egy elég meggyőző szövetség, de a szerelmi történetté alakuló kapcsolat már kevésbé az – még akkor is, ha egyébként Pattinson és Krawitz között tökéletes a kémia és film enyhén fűtött erotikája is jól passzol ebbe a komor történetbe. És bár Kravitz fizikailag ügyes Macskanő, akinek gyorsasága és mozgékonysága kárpótol azért, ami a termetéből hiányzik, mégsem különösebben érdekes vagy forradalmi verzió ez egy olyan karakterről, amelyet már többször rendkívül jól megvalósítottak a filmvásznon. Kár is lenne tagadni: Michelle Pfeiffernek például Zoë Kravitz a nyomába sem ér, de nekem Anne Hathaway is meggyőzött Catwoman.

Egy percig sem unalmas, mégis kicsit sok a három óra

A 175 percig tartó The Batman egy olyan film, amelyben rengeteg minden történik. Egyszerre egy rendkívül precíz és komor karaktertanulmány, egy sorozatgyilkosos krimi, egy politikai összeesküvéses thriller a hazugságok örökségéről, egy szerelmi történet a Denevér és a Macska között, Batman második évének sztorija, valamint több DC-gonosz eredettörténete. Bár a klasszikus gyilkosságot, a szerte-guruló gyöngyökkel és a kisgyerek Bruce gyászát (hálistennek…) nem látjuk újra, de Bruce múltja és a Gotham szívében zajló rothadáshoz való kapcsolata kulcsfontosságú.

Magát Gothamot elképesztően látványosan dolgozták ki, szándékosan földhözragadt és ezáltal hiteles nagyváros, melynek hangulatos helyszíneit hibátlan vizuális effektekkel jelenítették meg. A denevérbarlang és a Wayne-torony lenyűgöző gótikus terek, de csak olyan keveset láthatunk belőlük, hogy egy kicsit sajnáljuk a produkciós csapatot, akik a megalkotásukon fáradoztak. Érdemes külön megemlíteni Greig Fraser operatőrt is, aki a Dűnében látható munkájához hasonló elképesztően profi eredményt ért el, ahogy színpalettájában a mélyfeketét és más merész színekkel keverte.

Ugyanakkor ez a túltolt játékidő azonban legalább annyira probléma, mint amennyire erény, különösen a film túlságosan is zsúfolt utolsó felvonásában. Reeves nyilvánvalóan egy olyan filmes, aki beleszeretett ebbe a karakterbe és világába, olyannyira, hogy egyszerűen képtelen volt a vágóollóhoz nyúlni, pedig itt tényleg szükség lett volna rá. A film középső szakaszának jelentős részében a Riddler egyszerűen eltűnik a képernyőről, miközben a film a másodlagos bűnözők történetének fonalát viszi tovább és így megtorpan a lendület az azt megelőző karakterközpontú nyomozáshoz rosszul illeszkedő csúcsjelenet előtt. Olyan érzésem volt, a film végére, mintha ezt az utolsó filmszakaszt a Nolan-franchise-ból vágták volna ide.

Nolan Batmanje nem tűnt el, csak kicsit átalakult

Az is megfordult a fejemben, hogy Reeves és Peter Craig társ-forgatókönyvíró nagyrészt ugyanabból az anyagból merít, mint Nolan és munkatársai a Sötét lovag-trilógiában. A Batman időnként inkább tűnik a Nolan-trilógia sötétebb és erőszakosabb utódjának, mintegy alapvetően újragondolt verziónak. Míg a legutóbbi Joker-film egy megosztó, de kétségtelenül merész kísérlet volt a szeretett képregényfigura újragondolására, addig ez a Batman azért alapvetően ismerős terepen jár.

Persze, ez nem is feltétlen baj, hiszen a Nolan-trilógia talán a legjobb Batman-filmek közé sorolható minden szempontból. Hogy kritikámat a cikk elején felvetett gondolattal zárjam: a The Batman kiváló visszatérés az eredeti karakterhez, még úgy is, hogy miközben maximálisan a főszereplőre fókuszál, egy elképesztően jól kidolgozott sorozatgyilkos sztorit mesél el, amely egyszerre lebilincselő, sötét, mocskos és izgalmas detektívtörténet. A Sötét Lovag diadalmas visszatérése pontosan az az újrakezdés, amelyre egy évtizednyi DC-hanyatlás után szükségünk volt.

-BadSector-