FILMKRITIKA – Paul Thomas Anderson visszatekintése egy letűnt korszakra nem is lehetne személyesebb – különösen ennyire jó színészekkel. A hetvenes évek elején játszódó Licorice Pizza egyszerre coming-age filmvígjáték és dráma és egyben nagyszerű korrajz, hibátlan alakításokkal. Egyben Anderson másik filmje, a Kótyagos szerelem spirituális előzménye, a filmrendező visszatekintése egy letűnt korszakra nem is lehetne személyesebb.

Paul Thomas Anderson szeretné, ha vele együtt utaznál vissza az időben. Korábban is vitt már minket visszafelé: a 20. század eleji Nyugatra a Vérző olajban; a háború utáni Amerikára a The Masterben; az ötvenes évek londoni divatvilágára a Fantomszálban; a hatvanas évek SoCal-i ellenkultúrájának másnapos másnaposságára az Beépített hibában; az átmeneti pillanatra a Me Decade funky-tól a Reagan-korszak kokainos idegességéig a Boogie Nights-ban.

Most azonban az 51 éves író-rendező azt szeretné, ha csatlakoznánk hozzá, hogy visszatérjünk egy nagyon különleges pillanathoz egy nagyon különleges helyen. 1973-ban járunk, mélyen a San Fernando Valley külvárosában. A televízióban még mindig mennek a varietéműsorok. A gázhiány sok fejfájást okoz a kaliforniaiaknak. A japán éttermek egzotikus újdonságnak számítanak, Hollywood régi gárdája továbbra is dáridózva rúg be a puccosabb szórakozóhelyeken, a flipper átmenetileg illegális marad L.A. nagy körzetében, és a legújabb alvástechnológia – egy „vízágy” nevű dolog – hamarosan végigsöpör az országon. Elmúltak azok a napok, amikor a Hollywoodban a fiatal nőket gyilkosságokra ösztönzik a bekattant szektavezetők, már csak egy szakállas, nárcisztikus és zaklató showbiznisz- bolyong az országban, aki mogyoróvajas szendvicseket kínál csinos nőknek. Egyszer volt, hol nem volt, Encino-ban…

A címnek nincs konkréta magyarázata

A Licorice Pizza sokféle műfajba belekóstol a több mint kétórás filmideje alatt, a romantikus komédiától kezdve, a kettős coming-of-age mesén keresztül, az amerikai sikerttörténetig miközben két fiatal történetét meséli el. De ez egyúttal nagyon is emlékezetes darab, és bár Anderson csak hároméves volt, amikor ez a romantikus kortörténet játszódik, látszik rajta, hogy egy olyan korszakhoz tér vissza, amelyet örökre a szívébe zárt. Proustnak megvoltak a madeleine-jei és a vasárnap délelőttjei Combray-ban. Paul Thomas Andersonnak a filmkamerái, a produkciós tervezők és a Tail O’ the Cock étterem a Ventura Boulevardon, Sherman Oaksban.

A film olyan intim, személyes visszatekintés, hogy szinte úgy érzi az ember, mintha valaki régi albumát lapozgatná. Még a cím is, amely egy Los Angeles-i regionális lemezboltláncra utal, amely akkoriban nagy divat volt, lényegében csak a kor hangulatához tartozik, a filmnek ugyanis semmi logikus oka nincs arra nézve, hogy ez a címe.

Egy egyszerű flörttel indul

Egy zsúfolt középiskolai folyosó túloldaláról Gary Valentine (Cooper Hoffman, az elhunyt legendás színész: Philip Seymour Hoffman fia) kiszúrja Alana Kane-t (Alana Haim), aki a szemét forgatja és morog a sorsán. Tizenöt éves, és sorban áll, hogy elkészüljön az évkönyvi fotója. A lány 25 éves, és a fényképek készítésére felbérelt cégnél dolgozik, Valentine-nak pedig megtetszik elkezd vele csevegni. Gyerekszínész, és talán a lány látott már tőle néhányat? Nem, nem igazán. Ráadásul a lány nem akar vele elmenni vacsorázni, így a srác csírájában elfojtja ezt az ötletet. Mégis tovább beszél. A lány meg hallgatja. Ahogy Nina Simone gyönyörű „July Tree”-je szól a háttérben, láthatod, hogy a srác kezdi megnyerni a lányt. Anderson a megkínzott antihősöknél csak a reménytelen romantikusokat imádja jobban – lásd: Kótyagos szerelem. Bár Alana nem lesz Gary barátnője, de talán később találkozik vele egy étteremben. Talán mégsem.

Mindez egy zaklatásról szóló thriller kezdete is lehetne, ha Hoffman és Haim nem adnának ennek a nyitó oda-vissza játéknak egy olyan kellemes, könnyed csavaros ízt. „Ne légy hátborzongató, kérlek” – mondja neki, amikor vonakodva mégis megjelenik, és közösen étkeznek. „Ne hívogass állandóan, oké?” – mondja, amikor az este végén megadja neki a telefonszámát. Amikor Valentine-nak szüksége van valakire, aki kísérőül szolgál neki egy New York-i tévés szerepléshez, a nő vele tart. Amikor a srác úgy dönt, hogy vízágygyártó céget indít, ami egyike a sok más vasalónak, amit ez a kezdő szélhámos a tűzben tart, a nő vele együtt indul az üzletbe. Nem történik közvetlen romantikus közeledés, de minél inkább Valentine körforgásába kerül a lány, és minél inkább féltékennyé teszik egymást azzal, hogy periférikus kapcsolatokat folytatnak, annál erősebb lesz a kapcsolat, amit ők ketten kialakítanak. Az ellenállás állandó és persze hiábavaló is.

Nem lineáris történet

Ha megpróbálnánk többet leírni a Licorice Pizza cselekményéről, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy egyáltalán van valami, amit cselekménynek nevezhetünk. Andersont jobban érdekli, hogy szinte véletlenszerű anekdotákat és kalandokat állítson fel ezeknek a kettőnek, és hagyja, hogy az incidensek szinte tudatos véletlenszerűséggel ütközzenek egymásba, mint hogy eljusson A pontból B pontba. Vannak itt tévedésből eredő letartóztatások, egyéb üzleti vállalkozások, sikerek, bukások és elszúrások. Sean Penn felbukkan William Holden egyik változataként, ahogy Tom Waitsszel (!!!) eljátszanak egy kis késő esti celebfolklórt koktélokkal és motorkerékpáros kaszkadőrattrakcióval. Harriet Sansom Harris egy castingügynököt alakít, aki elájul Kane-től („Olyan vagy, mint egy angol pitbull kutya! Szexi vonzerővel! És nagyon zsidó orrod van!”), és a mintegy ötperces jelenetével szinte szuggerálja a nézőt egyszerre rendkívül mulatságos és szuggesztív alakításával.

De nem marad ki a filmből a politikával való „flörtölés” sem Joel Wachs (Benny Safdie) történetével, aki választási hadjáratát ügyetlenül keveri össze a nem túl sikeres magánéletével. És ne feledkezzünk meg Bradley Cooper egyedülálló, monomániás karakterének zseniális alakításáról sem. Cooper egy olyan figurát alakít, akit ő maga személyesen is régóta ismer: Jon Peters-ről van szó, a fodrászból lett, különféle botrányokról híres hollywoodi producerről, akit itt egy szűk, fehér diszkóruhába öltözött dühöngő idióta, aki a főszereplők legvadabb és legőrültebb éjszakájának ördöge. Bradley Cooper (akit nemrég a Rémálmok sikátorának főszereplőjeként láthattunk) ebben a rövid, kameó-szerű mellékszerepben is meg tudja mutatja, hogy mennyire tehetséges színész. Ha már a kameókról beszélünk, akkor érdemes még megemlíteni George DiCapriót is, aki szintén producer, emellett író, kiadó, és az underground képregények atyja – és nem mellesleg Leondardo DiCaprio színészé is.

A Licorice Pizza nemcsak egy kedves, szórakoztató, mulatságos „coming-to-age”, romantikus film, hanem stílusos, remek korrajz is a hetvenes évekből. Ebben a zord jelenkorban talán nem is tudnánk ideálisabb eszképista alkotást találni egy több mint kétórás, intelligens kikapcsolódáshoz és idősebbeknek nosztalgiához.

-BadSector-