FILMKRITIKA –  Jót tenni jó, tartja a mondás: de talán rossz fiúként is lehetsz építő, legalábbis a rosszfiúk lelkivilága időről időre belekerül ebbe a felvilági dilemmába. Ők ugyanis már TV celebek, ám a megvető megítélésük bujdosásra, de legalábbis szeretet-hiányos életmódra kényszeríti őket. Mr. Farkas és a hasonlóan kreatív nevű szövetségesei előre vetítik, hogy alulfizetett humoristát alkalmaztak a forgatókönyvírók. Az Énekelj 2 sokkal mókásabb volt mindvégig. Másodszorra is jókat szórakoztam rajta.

 

A Dreamworks és Universal Pictures mesevilága öt szuperaktív szereplőt dob bele folyamatos civakodásba, vagy balhéba, bár nekem a grafika kissé a Kutyavilág univerzumát idézi. A képkockák nem teljesen gördülékenyek, itt inkább az ‘Irány a pókverzum’ grafikájára akar hajazni, ami Oscar díjat kapott látványra. Itt viszont a színek fakóbbak, valódi lassítás a párját ritkítja: kimerevítések leginkább a ‘narratíva’ szakaszban láthatók, amikor megjelennek azok a bizonyos ’Mr Snittek’.

 

Mr Wolf – az első farkas, aki ütni tud

 

A rosszfiúk nagyot akarnak rabolni és Gru nyomdokaiba lépni. Eljött az idő, a rutinrablások után egy jótékonysági díjat: az arany delfint akarjak ellopni egy aranyhörcsög – pontosabban egy tengeri malac elől. A jóindulat díszcelebét tv-ben látták a ragadozók királyai, és már akkor is kígyót-békát kiabáltak rá. A farkas itt sokkal emberibb oldalát mutatja meg, mint az Énekelj 2-ben, sőt az eseményeket időnként a nézőkhöz fordulva magyarázza, főként a film elején és végén, szóval nem tolja fullban a Deadpull-t. Valójában mindegyikük kellő mértékkel bánik a kamerával.

A Farkas neve találó magyar név (biológiai értelemben) hiszen szeretetre, vagy simogatásra, beindul a happy-lepszia, tehát a boldog farokcsóválás. A jóságra térő útban ez jó pozitív előjelnek számít, bár a lebukás veszélye a magasabb. Ő a hírhedt farkas, dedikált rosszfiú, akinek senki sem hisz, akit bűnözőként ismernek fel (mondjuk az is).

 

Ki lesz a legjobb rosszfiú?

 

Jó fiúvá érni kell, és ez a folyamat a korral nemesedik, sokaknál azonban aligha jön el a pálfordulat. Pedig ez a vívódás több főgonoszt is elbizonytalanítaná, ha a többiek: a depi-gang nem akarná őket visszahúzni.
A díjátadókat egy róka (a már elmésebb nevű: Diane ‘Ravaston’) vezeti, aki viszont új szintre emeli az állatok közti potenciális barátság elvi lehetőségét. Vajon lesz szerelem, győzhet-e a szeretet a rablás döntő pillanataiban? A kérdés inkább úgy helyes, hogy kinek fordítsunk hátat egy kiélezett pillanatban? Váratlan meglepetésekben nem szűkölködik a Rosszfiúk c. akció-vígjáték, úgyhogy a grafika miatt elvesztett pontokat visszarabolja a történet. Egy olyan világban, ahol senkiben sem bízhatsz igazán (bandáknál ez igencsak gyakori), és nem tudhatod, hogy ki kinek a kígyóbőrébe bújt (hogy a vedlésről ne is beszéljek).

 

Van-e róka a paróka alatt

 

Ne legyünk álszentek. Sok szülő már régóta elhiszi bizony egy(két) kis ördögfiókát nevel. Ez a film most nem a rossz nevelés megjavításáról szól, hanem hogy könnyebbel elbeszélgessünk este a csintalan, vagy megátalkodott kölykünkkel. Manapság a jóság is menő, sőt erkölcsi kötelesség. Gondoljunk csak Sonicra, ő is jó menő, nem? Én pl. azzal vagyok rendes, ha ne spoiler-ezek. Némi lélektani elcsendesedést kapunk ugyan a filmtől, de ez sem sírásra, sem meghatódás nem ad majd okot (megdöbbenésre viszont igen). A film gengszterkocsi tempóban robog, néha kanyarog, de szinte megállás nélkül kék lángon ég. A film izgalmas, de izgága, viszonylag nyughatatlan, de az elalvós családtagok legalább ébren maradhatnak kávé nélkül is.

 

Látszik-e a mélység a kanyarokon túl?

 

Minden sajtós kolléga mellé jár pár olyan barát, akik ingyen bármit megnéznek, azonban az ő véleményüket nem kell szentírásnak venni. Sosem animáltam 3D-t (egy mozgó krómozott lyukas gúlán kívül) de annyit azért tudok, hogy a térbeliséget illik árnyékokkal is megtámogatni. Ebben a banditás filmben pedig az alkalmazott árnyékolás pajkosan a 0 felé konvergál. Nekem pont emiatt 2D-szerűnek tűnik a film, néha pedig a távoli háttér, pl. a mezők is ‘vetített síkban’ helyezkednek el. Akár hallgatnék is az olyan kritikákra, hogy pont attól jó, de nekem egyszerűen csak fura műfaj, vagy igény’mentesség’. Az örökmozgó szereplők 2 rúgása között pedig annyi képkocka marad ki, hogy közben Sonic kétszer is megkerülné Greenhill-t.

 

Egy biztos: bármit is csináljunk vállaljuk érte a felelősséget, hiszen azok is mi voltunk, viszont lehetünk önmagunk kikupált, csiszoltabb változatai is – a belátás, szembenézés után. Nem fog leesni a korona fejünkről, viszont a példamutatás koronázatlan királyai lehetünk, ez pedig már önmagában állati jó lehet.

Jay P. Sonix